Késleltetett halálos ítélet 2.
2015. 12. 24. 13:30Gyakorlatilag az első világháború végéig bizonytalan volt, hogy az antant-hatalmak – győzelmük esetén – milyen jövőt szánnak Ausztria-Magyarországnak. Dr. Romsics Ignác akadémikus Szilágyi Aladár kérdéseire válaszolva, anyagunk második részében a diplomáciai fejlemények képét tovább árnyalva szól a nagyhatalmak ilyen irányú elképzeléseiről.
Jól tudom, hogy a beszélgetésünk címében is említett „halálos ítéletnek” a későbbi legerőteljesebb szorgalmazója, Franciaország is kezdetben inkább a Monarchia fenntartását tartotta kívánatosnak?
Hogy mennyire így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint Maurice Paléologue pétervári követ egyik 1915 eleji jelentése, amelyben az orosz külügyminiszterrel folytatott eszmecseréjéről számolt be. Jelentésének kulcsmondata így hangzott: „Ausztria kérdése az egyetlen, amellyel kapcsolatban nézetkülönbségre kell felkészülnünk az orosz kormánnyal szemben. Mindaddig, amíg létezni fog Németország és Olaszország, Ausztria fenntartása az érdekünk”. Hivatkozhatunk a francia békejavaslatok kidolgozásának a céljával felállított bizottság (Comité national d’études sociales et politiques) 1916-os ajánlására is. Hosszú és heves vita után ez a testület végül úgy foglalt állást, hogy Franciaországnak nem az Osztrák-Magyar Monarchia megszüntetése, hanem föderalizálása az érdeke. Arról, hogy ennek a föderalizált Monarchiának hogyan is kellene kinéznie, a franciák 1917 folyamán több tervezetet is készítettek. Ezek közül az egyik legkoncepciózusabb a francia vezérkar szakértőinek éleslátását dicséri. Ha a Habsburg Birodalom – hangsúlyozta az 50 oldalas összeállítás – egyszerűen elemeire bomlik, akkor valójában Németország dolga válik könnyebbé, hiszen a tengeri kijárat nélküli és egymásra féltékeny független kis államok valósággal versengeni fognak nagy szomszédjuk kegyeiért. A teendő és a jelszó tehát nem „delenda Austria!” hanem „constituenda Austria!” – éspedig független és demokratikus nemzeti államok társulásának a formájában, továbbra is a Habsburgok uralkodása alatt. Az új birodalom négy nemzeti és egy multietnikus területi egységből állt volna: Ausztriából, Bohémiából (morva és cseh területek Szlovákia nélkül), „Kis-Magyarországból”, Horvátországból (a birodalom horvát, szlovén, szerb és dalmát területei), valamint Erdélyből. Régi birtokállományából a Monarchia elveszítette volna Bukovinát, amelyen Románia és Oroszország, valamint Galíciát, amelyen Lengyelország és Oroszország osztozott volna. „Három évi háború után – fejeződik be az anyag – ideje többet gondolni magunkra és kevesebbet másokra;
a dicső békét, melyet Franciaország olyannyira kiérdemelt, nem szabad késleltetni olyan részletkérdésekkel, mint a szerbek vagy a románok többé-kevésbé hajthatatlan követelései.”
Gondolom, ennek a szemléletnek kezdettől fogva több ellenzője is akadt…
Maurice Paléologue pétervári francia követ
Louis Leger, a Collège de France professzora éles szavakkal kelt ki azok ellen a „naiv katolikusok ellen, akik arról álmodnak, hogy a lutheránus Poroszországgal szemben az ultramontán Ausztria képezhet ellensúlyt”. Ezzel szemben egy pánszláv konföderáció tervét vázolta fel. Elképzelése szerint ennek Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Bulgária lett volna tagállama, de Románia és Görögország is csatlakozhatott volna hozzá. A konföderáció északi és déli tömbje között a Nyugat-Magyarországon átvezető, 80-100 kilométer széles szláv korridor biztosította volna az összeköttetést. Hasonló álláspontot fejtett ki Ernest Denis történészprofesszor is. „Egyetlen megoldás létezik; a kettős monarchia helyén független államok sorának a létrehozása: elsősorban a szerb-horvát királyságé, amelyhez a szlovének is csatlakoznak, és amely a Duna jobb partjáig terjed; továbbá a csehszlovák államé, amely a folyó bal partjáig ér el majd – északon Lengyelországra, keleten Oroszországra támaszkodva” – hangoztatta a szlovákokról írt 1917-es munkájában. Leger és Denis álláspontjához hasonló szellem hatotta át a szövetséges és semleges országok szabadkőműveseinek 1917. júniusi, Párizsban ülésező kongresszusát is. Andre Lebey, a kongresszus előadója négy pontban foglalta össze a szabadkőművesség legfontosabb háborús céljait. Ezek a következők voltak: Elzász-Lotaringia visszaszerzése; Lengyelország egységének és függetlenségének a helyreállítása; Bohémia függetlensége; a Habsburg Birodalom elnyomott nemzetiségeinek felszabadítása, vagy egyesítésük olyan államokban, amelyeket népszavazás útján hoznak létre.
Miért támadt az Ausztria-Magyarország széthullását lesőknek adott pillanatban az a benyomásuk, hogy az antant hatalmak magukra hagyják őket?
Georges Clemenceau, a Monarchia felosztásának a híve 1917. november 17-től lett Franciaország miniszterenöke
A radikálisok, szlávbarátok, szabadkőművesek és a Monarchia emigráns nemzetiségi politikusainak minden erőfeszítése ellenére a francia kormány 1917 végéig sem mondta ki a döntő szót a dunai birodalom jövőjéről. Edvard Beneš, Párizsban tartózkodó emigráns cseh politikus, a többi nemzetiségi vezetővel egyetértésben „tiszta és pontos politikát” követelt a Monarchiával szemben. A pillanatnyi helyzetet úgy ítélték meg, hogy az antant magára hagyta Szerbiát, Romániát és a dunai birodalom nemzetiségeit, hiszen a különbéke-tárgyalásokon a Monarchia „föderalizálásának programját” képviseli. Ami Angliát és az Egyesült Államokat illeti, Beneš szemrehányása indokolt volt.
Londonban és Washingtonban valóban csak 1918 tavaszára-nyarára vált véglegessé a Monarchiára kimondott halálos ítélet.
Franciaország esetében azonban, amely hosszú bizonytalankodás után éppen ezekben a hetekben döntött véglegesen a Monarchia felosztása mellett, idő utáni volt a kritika. A döntő fordulatot, amely 1917 végén kezdődött, két esemény indította el: a második orosz forradalom, amellyel Franciaország elvesztette legfontosabb kontinentális szövetségesét, s a november 17-i kormányváltozás, amelynek eredményeként a miniszterelnöki székbe Georges Clemenceau került, a külügyminiszter pedig Stephen Pichon lett. Az addigi vezetéssel szemben mindketten a Monarchia felosztásának hívei voltak; az oroszországi fordulat csak megerősítette őket ebben.
Az Egyesült Államok 1917. április 6-án lépett be az első világháborúba. Sokáig úgy nézett ki, hogy – nem véletlenül – az amerikaiak európai szövetségeseiktől eltérő álláspontot képviselnek a Monarchia jövéjét illetően…
Az Egyesült Államok szempontjából Európa s különösen a Duna-medence sokkal kisebb jelentőséggel bírt, mint Franciaországból vagy Nagy-Britanniából nézvést. Az azonban, hogy egyetlen európai hatalom vagy szövetségi rendszer sem lehet olyan erős, hogy hatalmát az egész kontinensre kiterjessze és ez által világhatalmi pozíciókra tehessen szert, az amerikai külpolitikának éppen olyan axiomatikus érvényű alapelve volt, mint a britnek. „Nem engedhető meg, hogy Németország nyerje meg ezt a háborút, de még az sem, hogy kiugorjon” – állapította meg Robert Lansing amerikai külügyminiszter már 1915. július 11-én, több mint két évvel az amerikai hadba lépés előtt. A vita az Egyesült Államokban sem a stratégiai célról, hanem arról folyt, hogy ez a stratégiai cél – a kontinentális erőegyensúly helyreállítása és Németország sakkban tartása – milyen eszközökkel érhető el.
Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontba foglalt – részben a nemzetközi jog új alapelveit felvázoló – békejavaslata reménykeltőbb volt a többi antanthatalom tervezetéhez képest, a Monarchia, közelebbről Magyarország jövőjére vonatkozóan.
Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök. Fel kellett adnia az elgondolását
Wilson elnök 1918. január 8-i 14 pontos békeprogramjában nem a Monarchia széttörése, csak a széleskörű nemzetiségi autonómia mellett kötelezte el magát. Az amerikai béke-előkészítő bizottság közép-európai referense ennek alapján még 1918 áprilisában is a Monarchia öt tagállamból álló konföderációvá alakításáról készített tervezetet. Maga Lansing különben sohasem osztotta ezt a koncepciót. Naplójában 1918. január 10-én ugyanis ez áll: „Úgy vélem, az elnöknek fel kell adnia ezt az elgondolást, és a birodalom területén új államok felállítását, illetve Ausztria és Magyarország szétválasztását kell támogatnia. Meggyőződésem, hogy ez az egyetlen biztos módja annak, hogy a németek európai hatalmának véget vessünk. Fontolóra kell vennünk egy lengyel, egy cseh és talán egy rutén állam felállítását. Ezután következne Horvátország, Szlovénia, Dalmácia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Szerbia egy államban történő egyesítése. Szintén meg kellene fontolni az erdélyi románok Romániához csatolását, és az olasz tartományokét Olaszországhoz. Végül, hogy a feldarabolás teljes legyen, az Osztrák Birodalmat és a Magyar Királyságot is szét kellene választani.”
Talán nem túlzás azt a következtetést levonni, hogy a fronton történtek mellett, legalább olyan mértékben az 1917-es esztendő végén, 1918 első felében lezajlott radikális változások eredője lett Trianon…
A Monarchia jövőjével kapcsolatos nyugati bizonytalankodásnak 1917 végén és 1918 első felében három esemény vetett véget. Az első a második orosz forradalom, illetve az 1918 márciusában Németországgal megkötött breszt-litovszki béke volt. A nyugati szövetségesek ezzel elvesztették legfontosabb keleti partnerüket, s szembesültek a jövő sokak által vizionált Mitteleuropájának keleti körvonalaival. A Breszt-Litovszkban kodifikált kelet-közép- és délkelet-európai neue Ordnung lényege az orosz birodalom Nagy Péter uralkodása óta megszerzett nyugati területeinek elszakadása, s e területeken német irányítás vagy ellenőrzés alatt álló nemzeti államok létrehozása volt. A második új fejleménynek a Monarchia új uralkodójával folytatott különbéke-tárgyalások botrányos befejeződése tekinthető 1918. április 12-én. Annak közzététele, hogy Ausztria kész lett volna elismerni Elzász-Lotharingia Franciaországhoz csatolását, IV. Károlyt lehetetlen és Németországgal szemben még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. A harmadik a Német Birodalom és a Monarchia közötti hosszú távú politikai, katonai és gazdasági együttműködést előirányzó egyezmény aláírása volt 1918. májusában. Washingtonban, Londonban és Párizsban ez utóbbit úgy értelmezték, hogy
a Monarchia végérvényesen Németország járszalagjára került, s azt a kiegyensúlyozó szerepet, melyre sokan még 1917-1918-ban is alkalmasnak találták, a jövőben nem lesz képes betölteni.
Wilson elnök külügyminiszteréhez, Robert Lansinghoz intézett üzenete is már ezt az antant-körökben általánossá vált szemléletet tükrözi: „Egyetértek Önnel abban, hogy nem tarthatjuk tovább tiszteletben a mesterséges Osztrák Birodalom integritását. Kétlem, hogy Magyarország bármivel is szervesebb egységet alkotó része volna, mint Csehország”. A választ Lansing ezzel nyugtázta: „Megkaptam az elnök válaszát, amely teljes mértékben jóváhagyta a memorandumban vázolt politikát. Egyetlen észrevétele az volt, hogy Magyarországot is önálló nemzetnek kellene tekinteni, nem pedig Ausztriával egyesültnek. Attól a pillanattól kezdve, hogy az elnök elfogadta és kihirdette ezt a politikát, Ausztria-Magyarország, mint jövőbeli nagyhatalom, halálra ítéltetett.”
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
