Kalandozások Cordobától Bizáncig
2016. 02. 17. 18:22Dr. Veszprémy László, a Hadtörténet Intézet igazgatója Szilágyi Aladár interjújának második részében a kalandozások korának érdekes vonatkozásai kapcsán a bajor-magyar szövetségről, a legendás Sankt Gallen-i kalandról, a merseburgi csatavesztésről, s a minden részletében ismert augsburgi ütközetről beszél.
Veszprémy László hadtörténész a Riport szerkesztőségében Fotó: Szűcs László
908-ban újabb kalandozásra indultak a magyarok Szászföldön, Thüringiában. Talán ekkor hatoltak be először mélyebben a németek lakta régióbn. 910-11-ben elkezdődnek a bajorországi hadjárások. Ezekről hallhatnánk néhány szót?
Ezek rendkívül jelentősek, mert ez az a terület, Észak-Itáliával együtt, ahonnan tovább indulnak, vagy amin keresztül a zsákmánnyal megrakodva hazatérnek. Ezeknek a régióknak az ellenőrzése, az adó biztosítása az ottani területekről, létfeltétele volt a hadjáratoknak. Később éppen azt fogjuk látni, hogy amikor a bajor és az észak-itáliai területek feletti ellenőrzés megszűnik, szinte varázsütésre leállnak a hadjáratok is. Nem tudnak máshová kitérni, és még kevésbé tudnak visszatérni a zsákmánnyal.
Az első nagyobb vereség is ekkoriban történt az Inn folyó partján, 913-ban?
Hogy ezek a csatavesztések mennyire voltak „nagy” vereségek, azt nehéz lenne kitalálni. Valószínűleg nem voltak túl súlyosak, hiszen akkor nem folytatták volna évtizedeken át a hadjáratokat.
Gondolom, figyelemre méltó, hogy egy ideig nem Bajorországot zaklatták, hiszen velük békét kötöttek, hanem tovább nyomultak Svábföldre, Frankföldre, Elzász-Lotaringiába, felégették Bázelt. A bajorok tehát átengedték őket…
A békének az volt a feltétele, hogy a bajorok átengedjék a kalandozó magyarokat. Ezekhez a nagy kalandozásokhoz kapcsolódóan mindig feltételezhető, hogy találtak bizonyos politikai kapcsolatokat, szövetségeseket, akik fizettek nekik, átengedték őket, kísérőket adtak melléjük, és megmutatták azokat a területeket, ahol „érdemes” volt zsákmányolniuk és pusztítaniuk. Nyilván, nem maga a keresztény egyház, illetve az egyik vagy másik monostor elleni gyűlöletből tették, hanem egyszerűen azért, mert annak a bizonyos területnek az volt a legsebezhetőbb, értékes zsákmánnyal kecsegtető pontja.
Várak, fallal körülzárt városok ostromára idejük sem volt, szakértelmük sem.
Egy-egy kolostor kifosztása könnyebben és gyorsabban zajlott le.
Mondható, hogy ebben az időszakban szorosabb bajor-magyar szövetség jött létre?
Egyféle érdekszövetség, igen. Ha végigtekintünk a 900-as évek első harmadán, azt látjuk, hogy a központi német uralom, a császárság megvalósításának – különösen I. Ottó trónra lépése, 937 után – a legveszélyesebb ellenlábasai éppen a bajorok voltak. Nem csak elégedetlenkedtek Ottóval szemben, gyakran fel is lázadtak ellene.
921 fontos év olyan szempontból, hogy újabb magyar vezérek jelennek meg, Tarhos és Bogát, Árpád fiai, akik Berengár király segítségére sietnek Veronába, s aztán eljutnak egészen Dél-Itáliáig. Ezekből az eseményekből kiemelne néhány fontosabb dolgot?
Berengár király képe egy 12. századi kéziratból
Hogy ha elfogadjuk azt, hogy a bajorok magyar segítséggel igyekeznek a német politikába beavatkozni, akkor az hatványozottabban igaz az itáliai viszonyokra. Úgy tűnik, az itáliai politikai kultúra sokkal inkább felismerte, hogy hatékony lesz, ha „pogány” szövetséges hadakat vesznek rendszeresen igénybe a belső harcokban. Berengár Észak-Itáliát uralta, hihetetlenül szívós politikai kalandor volt, aki mindig fölülkerekedett ellenfelein. 924-ben viszont politikai gyilkosságnak lett az áldozata. Ő az, aki meglehetős következetességgel időről időre behívta a magyarokat. Az, hogy annak idején, 899-ben éppen az ő seregét verték tönkre a Brenta folyó mellett, első „igazi” zsákmányszerzésre Itáliába törő eleink, egyáltalán nem vette el a kedvét a magyarokkal való szövetkezéstől. Hamar levonta azt a következtetést, hogy érdemes ezekkel a „kemény fiúkkal együttműködni”, és felbérelni őket a saját ellenfeleivel való leszámolás végett. Ő engedi át a területein a magyarokat Közép- és Dél-Itália felé, az akkoriban Bizánchoz tartozó, virágzó, gazdag tartományokba. És őseink tulajdonképpen
versenyt fosztogatnak a más időpontban, más irányból érkező arabokkal…
Az itáliai portyákhoz tartozik, hogy 924-ben – Berengár halála évében – a bihari Szalárd eljut előbb Páviáig, majd Burgundiában, Dél-Franciaországban kalandozva a Pireneusokig. És 927-ben egy magyar sereg Róma alá érkezik. Valóban a pápa zsoldjába kerültek?
Mint említettem, Itáliában egyáltalán nem számított megvetendő dolognak „pogány” seregeket is igénybe venni. Ha nem is személyesen a pápa, de a római pápa párti arisztokrácia ezt minden további nélkül megtette. Ha kellett, megvásárolták maguknak a magyarok fegyveres segítségét.
Még a Róma körüli „vizit” előtt, 925-ben zajlott a legendás Sankt Gallen-i kaland. Ennek ugye nem csak hadi, hanem kultúrtörténeti jelentősége is van?
Magyarok ostromolják a sankt galleni kolostort. Nem láttak náluk vidámabb embereket
Ez az epizód minden szemszögből rendkívül érdekes. Hadtörténeti szempontból is a legtöbb hasznosítható részletet a Sankt Gallen-i kolostori tudósítás őrizte meg. Innen értesülünk arról, hogy kisebb csapatokba szétoszolva járták a környéket, kürtjeleket és zászlójeleket használtak, hogy az elesetteiket elégették, hogy miként keltek át a folyókon, milyen csónakokat használtak, hogy hidat tudtak verni, ha szükség volt rá. Rendkívül sok, hasznos részletet erről a kalandról tudunk meg. És nem utolsó sorban ez a tudósítás abban is különbözik a többitől, hogy szimpatizál a magyarokkal, barátságos embereknek írja le őket. „Náluk vidámabb embereket még sohasem láttam” – jegyezte fel a krónikás.
Említettük, hogy olykor egyszerre több irányba is megindultak, 933-ban például egyidőben zajlott a szász és az itáliai hadjárat. Ekkor következett be a merseburgi csatavesztés. Ez valóban jelentős vereség volt?
Az a tény, hogy egyszerre több irányba indítanak hadakat, azt bizonyítja, hogy kis létszámú csapatok voltak ezek. I. Madarász Henrik német király az, aki megpróbálja elsőként megszervezni a német területek védelmét, tökéletesíteni a hadsereget, megerősíteni a várait. Ő is sokáig adót fizet a magyaroknak, hogy biztosítsa a békességet országának. Valahányszor megtagadja az adófizetést, mindig büntetőexpedíciót indítanak ellene. 933-ban viszont eleink meglepetésszerűen szembesülnek a király hadi reformjának az eredményeivel. Egy fegyelmezett német sereg állt velük szemben, a korabeli krónikások pontosan megírták. Mi több, ugyanazt a taktikát próbálják a magyarokkal szemben alkalmazni, amit a magyarok szoktak, hogy maguk után vonva, csapdába próbálják csalni őket. Minden ütközetben a fő cél az, hogy az ellenfél szilárd, fegyelmezett hadállását felbomlasszuk. Ezt legkönnyebben a színlelt megfutamodással lehetett elérni, maguk után csalják őket, a győzelmi mámorban mindenki üldözőbe veszi a menekülőket, nem tartják be a csatarendet, nem koordinálják a lépéseket egymással, fellazul a fegyelem, esetleg már zsákmányolni kezdenek, és akkor megtámadják, körülzárják, csapdába ejtik őket. A németek is ezzel próbálkoznak, de a krónikák szerint a magyarok ezt észreveszik, nem vállalják az ütközetet, és kisebb veszteséggel elmenekülnek. Tehát
némi tanulsággal élik túl a merseburgi csatát.
A zsákmányszerzési lehetőségek fogytával a nyugati pénzforrások egyre inkább lezáródnak, emiatt 934-ben Szabolcs megindul az embereivel meg a kabarokkal, s a besenyőkkel Bizánc ellen. Eljutnak egész Konstantinápolyig. Ez volt az első sikeres akció avégett, hogy megadóztassák a Bizánci Birodalmat?
Igen. Bizánc is „felkelti az érdeklődésüket”. Az, hogy kevesebbet tudunk a bizánci hadjáratokról, részben a bizánci írásbeliség természetével magyarázható. Ugyanis nincsenek olyan jellegű kolostori évkönyvek, amelyeknek a nyugati megfelelői sokszor napra pontosan megörökítik a magyarok tetteit. A bizánci hadszervezet viszont sokkal többet megörökölt az ókori, késő-római katonai szervezettségből, logisztikából, megőrizték a még mindig használható hadiutakat, a kaszárnyákat, az erődítményrendszert. Sokkal veszedelmesebb ellenfelek voltak, mint a nyugat-európaiak, arról nem is beszélve, hogy a bizánci vezetés, a császári diplomácia – ha szorult helyzetbe került – gyakran habozás nélkül igénybe vette a környező nomád népek segítségét. Ugyanakkor éppen a jellegzetes bizánci diplomáciából következett, hogy bármikor hajlandóak voltak adófizetéssel kiegyezni az őket fenyegető „pogány” népekkel.
Bár az is igaz, hogy ők – mármint a bizánciak – ezt nem adónak, hanem ajándéknak hívták…
Igen, valóban így nevezték, de sikerült minden veszélyt elhárítaniuk…
Megint felpörögtek az események. Minden évben történt valami. Eleink még egyszer próbálkoztak nyugati hadjárattal. 936-37-ben eljutottak Franciaországban az óceánig, Itáliába is újra átcsaptak, meg sem álltak Capuáig, Nápolyig. Csakhogy elkezdődtek az Ottó körüli bonyodalmak, Ottó kezdett megerősödni. Kérem, sommázza a legfontosabb tudnivalókat erről a korról.
Most, amikor megpróbáltuk ismét sorrendbe állítani a magyarok által elpusztított apátságokat, kiderült, hogy a legjelentősebb nyugati kalandozás éppen a 937-es volt, amit aztán a 954-es követett, közel azonos területre, és mind a kettő I. Ottó személyéhez kapcsolódott (a király 12. századi ábrázolása a strasbourgi székesegyházban.) A 937-es azért fontos, mert előtte egy évvel halt meg az a bizonyos Madarász Henrik, a merseburgi győztes. Utódjának megválasztják Ottót, és rögtön a családi viszálykodás, illetve a hercegi ellenállás polgárháborút szült.
Ottó és az ellenfelei közötti konfliktusok forrása a birodalmi ambíciókban keresendő?
Igen, a német hercegségek önállóságának a legyűrése, köztük Bajorország státusnak a rendezése kardinális kérdés volt, és ehhez hozzájárult egy családi dimenzió is, hiszen sokan közülük vérrokonai voltak Ottónak. 937-ben is egy ilyen polgárháborús helyzet volt, és nincs mit csodálkozni azon, hogy a magyarok friss információkat szereztek a „német helyzet” változásairól. Nem tudjuk, egyáltalán hívta-e őket valaki, de megjelentek, és furcsa módon, ugyanazon a mai Belgiumba eső, gazdag lotaringiai részen portyáztak, aztán átcsaptak a ma már jobbára Franciaországhoz tartozó Burgundiába is, ott pusztítottak, sok apátságot feldúltak, majd Észak-Itália felé vonultak vissza. Furcsa módon ugyanez ismétlődik meg a Lech mezei csatát megelőző évben, 954-ben. Még mindig Ottó a német király, s a magyarok ismét megjelennek. Többé-kevésbé sejtjük, hogy ekkor már valóban hívták őket.
Még ezt megelőzően, amikor létrejött Ottó birodalmának a magva, rendkívül sok esemény történt. A magyarok ráadásul eljutottak egészen a cordobai arab kalifátusig is. Ez hogyan következett be?
Egészen pontosan nem tudjuk annak az indítékát, hogyan jutottak el Észak-Hispániába. Értesülhettek arról, hogy ott is megoszlottak a belső erőviszonyok, s rendkívül nagy gazdagság van, tehát „érdemes” oda betörni. Tény, hogy meglepően hosszú időt töltenek ott, 942 júliusától szeptemberig Észak-Hispániában pusztítanak, zsákmányolnak, értékes foglyokat ejtenek, akiket váltságdíj fejében elengednek. Az egésznek az vet véget, hogy kifutnak az utánpótlásukból, hőség tombol, a lovaik számára nem tudják biztosítani az ivóvizet, és végül egy vár ostromával egyáltalán nem bírnak. Szégyenszemre kell onnan visszavonulniuk.
Erre az eseménysorra utalnak-e az alapforrások?
Hogyne, ez az a bizonyos, a 60-as években megtalált arab krónika, amely az arab hivatali írásbeliségnek köszönhetően, napról-napra, hihetetlen részletességgel jegyezte le a magyarok viselt dolgait. Ez a legrészletesebb feljegyzés, ami ebből a korból fennmaradt. A krónika szerzői bürokraták voltak, precízen mindent leírtak, napról napra tudjuk, hogy mi történt, merre mentek, honnan, kit, mit vittek el, hol, mit cselekedtek. Azt is tudjuk, hogy azokat a magyarokat,
akiket foglyul ejtettek, egyszerűen besorolták a kalifa testőrségébe,
ahogy abban a korban szokásos volt.
Fajsz, Árpád unokája békésebb politikába kezd az elődeinél, erődítéseket épít, elkezdi a tapogatózást a kereszténység felvétele érdekében. Ekkoriban vetődik fel a nagy dilemma: Bizánc vagy Róma? 951-ben Ottó hűbérese, Henrik betör Magyarországra, s Ticinónál elpáhol egy Franciaországból hazatérő magyar csapatot. A belviszályok ellenére Ottó hatalma látványosan növekedik…
Valóban vannak figyelmeztető jelek, amiket valószínűleg megértettek a korabeli magyar törzsszövetségi vezetők. Ezek kisebb kudarcok, amikor nem tudnak a zsákmánnyal zavartalanul visszatérni a saját törzsterületükre. Talán erre adott válasznak tekinthető a nagy, 954-es hadjáratuk, amikor – bár nem avatkoztak be a német polgárháborúba – mindenképpen nyomást gyakoroltak a felekre. Az a káosz, amit a Német Birodalomban tapasztaltak, félrevezette őket, és ez adhatott lökést a 955-ös augsburgi ütközet előkészítéséhez. Tapasztalhatták, hogy Ottó ellenfelei nem csak szóba állnak velük, hanem dől a pénz is tőlük.
Nem véletlenül, a csata előtti hetekben meg is jelentek Ottó udvarában a magyar követek újabb adóért, amit végül nem kaptak meg.
S nem láthatták előre, hogy az a Vörös Konrád, aki még 954-ben szóba áll velük, 955-ben már ott harcol nagy elszántsággal Ottó oldalán a Lech mezei csatában.
Bulcsú már tudhatott valamit, fel is készült a hadjáratra, a seregek megindultak – főleg a nyugati részekről – Augsburg irányába. A magyarok a Lech folyó partján ütöttek tábort, és harci gépek bevetésével elkezdték a várostromot…
Az augsburgi csata egy 1457-ben írott krónika lapjain. A legjobban dokumentált ütközet
Igen, egészen meglepő, talán most fordult elő először, hogy ostromgépeket használtak. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen gazdagok voltak, be tudtak szerezni mindenféle hadi alkalmatosságot. Az már az önbizalmuk túltengését jelzi, hogy hosszan el-elidőztek egy-egy vár ostrománál, ami egy ilyen gyorsan mozgó, a meglepetésszerű megjelenéseiről híres könnyűlovas sereg esetében igen szokatlan. Hogy ha hihetünk Szent Ulrik püspök életírásának, ami részletesen leírja az ostromot, talán nem is álltak messze a sikertől. De lehet, hogy ez az állítás már csak a szent életét megörökítő krónikás túlzásának tudható be.
Némi késedelemmel maga Ottó is megjelent a hadszíntéren a fősereggel. A magyarok egyrészt velük ütköztek, másrészt a hátukba kerülve a cseh hadakkal. Amikor Ottó serege támadásba lendült – bár egyik főembere, Konrád elesett –, egyes források szerint a magyarok egy része futásnak eredt, fel is bomlott a rend. Mit lehet megbízhatóan tudni a történtekről?
Talán a 10. századbeli ütközetek közül ez az egyik legjobban dokumentált, a német krónikásoknak köszönhetően. A magyarok megint egy színlelt támadással próbálkoztak, és azt hitték, hogy sikerül felbomlasztaniuk a németek hadrendjét. Valószínűleg azzal szembesültek, mint 933-ban a merseburgi csatában, hogy ezek a harcosok már nem ugyanazok voltak, akiket százszor megfutamítottak a korábbi évtizedekben. Fegyelmezettek voltak, tartották a rendet. A magyaroknak nem volt túl sok esélyük, sőt, valószínű, hogy az átkarolásánál a málháslovakat megtámadó magyar hadak ideiglenes sikere tovább rontott a helyzetükön. Zsákmányolni kezdtek, azt hitték, hogy az egész német sereget megroppantották. Érdekes a cseheknek a kérdése is. Többen feltételezik, hogy amikor a magyarok visszavonulóban voltak, beleütköztek egy cseh segédcsapatba, amelyik újabb csapást mért szétzilálódott soraikra. Azt tudjuk, hogy a 907. évi győzelem alapvetően befolyásolta a magyarok történetét, hasonlóképpen ez a 955. évi vereség is fordulópont volt a magyarság történetében.
(Folytatjuk)
A Veszprémy-interjú első részét ITT olvashatják.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
