Isten(ek), civilizációk, reflektív evolúció

2016. 07. 10. 21:16

A Törzsasztal sorozat visszatérő vendégeként Csaplár Vilmos írót Kőrössi P. József faggatta. A beszélgetés egyik legérdekesebb részében Istennel, vagy nélküle? című könyvére (Kalligram, 2016) terelődött a szó, az alábbiakban ennek szerkesztett változatát olvashatják. A szöveget Szűcs László gondozta.

 

Csaplár Vilmos író   Fotók: Csikos Rolland

 

Neked az alkatodból következik, hogy ha nem is vállalsz közéleti szerepet, mégiscsak beleszólsz a könyveid által a közéletbe. Ilyennek gondolom az Istennel vagy nélküle című kötetedet is.

 

Szerinted milyen közélet van ebben? Idézek a könyvből. „Miért van az, hogy a világ rétjein, mezőin minden betegségre van gyógynövény? Miféle összefüggést rejt ez a jelenség? Milyen kapcsolat van az emberi lény s az állat bajai és a növény hatóanyagai között? Látszólag mit sem tudnak egymásról. Kifejlődött egy értelemmel, reflektáló képességgel bíró emlős. Tapasztalati úton rájött arra, hogy vannak hatóanyagok, miben mi. Így én fel tudom tenni ezt a kérdést. Amíg nem találjuk meg a választ, ez is isten létének a bizonyítéka marad.” Hát ez nem közélet, bár az Isten, ugyebár, „közügy”.

 

Én nem állítottam, hogy ez közélet, csak azt, hogy beleszólsz az esszéiddel a közéletbe.

 

Nem kérdezted meg, lehet, később megtetted volna, de én most „felelek”: annyira rosszul érzem magam abban az országban, ahonnan reggel eljöttünk, hogy ebben a könyvben nagyon messzire el akartam távolodni. Szó van benne a nyugati civilizáció történetéről, a közel-keleti muzulmán civilizációról, a kalifák korszakáról, a Nyugatnak és e másik civilizációnak a sok évszázados küzdelméről, valamint ennek a mai új fejezetéről. Meggyőződésem, hogy a közel-keleti muzulmán civilizáció újraszerveződésének hatalmas energiáját tapasztaljuk évtizedek óta. S a legnagyobb ellenség mi vagyunk, a Nyugat. Mert annak idején, a Nyugat-Római Birodalom és vele az antik civilizáció fölbomlását követően, az időszámítás utáni hetedik századtól, Mohamed próféta föllépéstől a nyolcadik század végéig ez a muzulmán civilizáció gyorsan teret nyert, kifejlődött, az éppen beinduló Nyugathoz képest, kulturálisan is sokkal érettebb volt. Ők lettek az antik civilizáció és a Nyugat között az összekötők. Az más kérdés, hogy azokat a görög, római tudományos iratokat, amelyeket rajtuk keresztül ismertünk meg, főleg keleti őskeresztények fordították le, hiszen ők tudtak görögül meg arámiul. A kalifátusok korában sokkal jobban megtűrték őket, mint ma. A civilizáció újrateremtésének hevében most minden keresztény közösség, hiába él ott kétezer éve, útban van. Ilyen az események természete, mondom én.

S ennek vannak a napi hírekbe belógó részei, például a menekültválság. Bár elég távolságtartóan, de napi szintű dolgokat is értelmezek. Egy történet részeként kezelem őket, de nem napi nézőpont szerint, hanem az egészet próbálom mélyebben végiggondolni. Szerintem a mondataim végén a leggyakoribb jel ebben a könyvben a kérdőjel. Végiggondolom a mi egész nyugati civilizációnkat. Hol tart, mi várható? A civilizáció fogalmát Oswald Spengler német történelemfilozófus munkáiból veszem át, mert elfogadom. S mióta elfogadom, azóta egy csomó dolgot megértek. Mondok egy példát. A mi nyugati, a felvilágosodás óta létező, racionális gondolkodásunkkal lineáris történetnek látjuk a történelmet. De ha így nézem, akkor egy csomó dolgot nem értek. Nem értem azt, hogy mi jön ezután. Volt, ugye, az őskor, az ókor, a középkor, az újkor, a legújabb kor. Most már a legújabb kor nem is tudom, mióta tart. Az első világháború óta? Azóta nem kezdődött újabb kor, mert ezzel a szemlélettel nincs hova menni tovább. Hihetetlen dolgokat találunk ki a tudományban, mikró és makró méretekben, de a történelemszemléletünk megállt azon a fokon, hogy, kis túlzással, a térképek úgy néznek ki, hogy középen van Európa. Mint ahogy a középkori kínai térképeken Kína volt középen. Spengler szerint a történelem nem valami lineáris, racionális képződmény, hanem a természet része, a természet törvényei szerint alakul, és a legkomplettebb egysége a civilizáció. És a civilizációk hatalmas, bonyolult képződményekként élnek egymás mellett, harcolnak egymással, tündökölnek, majd elbuknak, fölbomlanak. Egyes részeiket átveszik a szomszéd civilizációk. Én ezt a szemléletet elfogadom.

 

Ebben a könyvemben írom azt is, hogy mi nyugatiak nagyon büszkék vagyunk Kopernikuszra, arra, hogy ő megmondta és lerajzolta, hogy nem a Nap forog a Föld körül. Mit ad Isten, előtte úgy kétszáz évvel egy arab tudós ugyanilyen rajzzal ugyanezt mondta el. Elméletileg ezt Kopernikusz ismerhette is. Azt nem merném kijelenteni, hogy plagizált ettől a tudóstól, akit... Azzal küszködöm, hogy nem tudom megjegyezni az arab tudósok nevét. Egész egyszerűen annyira kiesik az egész emlékezet-fogalmi rendszeremből, hogy hiába tanulom meg, elfelejtem. Így vagyok a kínai tudósok nevével is. Pedig szeretném most is kimondani, mert megérdemelné, hogy elhangozzék a neve, de hiába. Ez az arab tudós sok fontos dolgot kitalált, de a kalifátusok civilizációjában ennek nem volt akkora jelentősége. Viszont a mienkben, amikor Kopernikusz újból kitalálta, úgy beépült, hogy képesek voltunk ezzel komoly dolgokat kezdeni, erre építeni. Az arabok ugyanúgy nem tudtak ezzel a csillagászati felfedezéssel mit kezdeni, mint a görögök azzal a gőzgéppel, amit Alexandriai Hérón talált fel. A civilizációknak megvan a maguk saját fejlődési ideje, története, logikája. S nem kell azon se csodálkozni, hogy az ókori rómaiak fénykorukban már ötemeletes bérházakat építettek, ahová a Nyugat csak sok évszázaddal később jutott el. Ilyen a dolgok természete, s ha ilyen, akkor a mi nyugati civilizációnk is járja a maga útját, s ennek az útnak is megvannak a szokásos periódusai, hasonló történik velünk, mint másokkal, máskor.

Persze, lehet ezt vitatni. Amerikában bizonyos tudományos és politikai körök, a jelek szerint az gondolják, hogy ezt az öröknek látszó törvényszerűséget meg lehet törni azzal, hogy olyan fantasztikus globális űrfegyverzetet építünk ki, amivel leblokkoljuk a történelmet, hogy az ne tudjon rajtunk túllépni. Ezt már filmen megcsinálták, a Csillagok háborújában, de a Halálcsillagot végül elpusztították a lázadók. Persze, akikről beszélek, nem Halálcsillagban gondolkodnak, hanem Életcsillagban vagy Szabadságcsillagban. Az amerikaiak mindenről, amit ők találnak ki, azt hiszik, hogy az a jó, minden más rossz. Ez számukra természetes. De ironikus módon ők maguk filmesítették meg, hogy az ilyesminek is vége van, minden mulandó a világtörténelem nem létező színpadán.

A Várad folyóirat és a Szépírók Társasága által szervezett beszélgetés színhelye a nagyváradi Illyés Gyula Könyvesbolt volt

 

A könyvedben egy helyen úgy fogalmazol, hogy ha az ember nem lett volna szolgalelkű, akkor nem maradt volna fenn. Ez azt jelenti, hogy ha életben akarunk maradni, akkor nekünk is szolgalelkűnek kell lenünk?

 

Azt mondom, hogy az élet célja a működés, a működés pedig alkalmazkodást kíván. Az embertől is. Viszont én az embert kiemelném ebből az egész folyamatból, mint egy különleges lényt, azon az alapon, hogy valami történt valamikor, nem tudjuk, mikor. Ennek a történetnek különböző lenyomatai vannak, szent iratok, teremtéstörténetek. Annak a lénynek, aki nekünk valamiféle elődünk, a mozgató idegközpontja egyszer csak reflektáló szervvé vált. Pontosabban nem „egyszer csak”, hiszen ez föltehetőleg százezer évek alatt zajlott le, de a szent szövegek szerint mintha hirtelen történt volna. Dramaturgiai okokból összesűrítve írták le. S ezen a ponton – ami nem pont, ismétlem –, amikor megtörtént és bejáratódott a reflektáló szervünk, az agyunk, valami új kezdődött. Az első megrepesztett, lándzsaheggyé alakított kődarabbal elkezdődött az, amit én reflektív evolúciónak nevezek. Beindult egy evolúciós folyamat, ami ebből a reflektív szervből teremtődik, kombinálva az embertől független evolúció részleteinek másolásával. De nemcsak a technika, az eszközkészítés része a reflektív evolúciónak, hanem a társadalom, a történelem, a művészet, minden, amit az ember teremtett és teremteni fog. És mindez nemcsak reflektív, hanem evolutív, a természet része.

 

Vannak egészen markáns, már-már provokatív kijelentéseid, úgy fogalmazol, például, hogy az ember egy evolúciós termék.

 

Te provokatívnak tartod ezt a szóhasználatot, nekem viszont természetes. Milyen jobb szót használhatnék? El akarom idegeníteni, s ennek a reflektív evolúciós folyamatnak a részeként akarom tárgyalni. Nyugodj meg, a regényeimben ezután se „termékek” lesznek a hőseim.

 

Másutt azt írod: az Isten mondhatná, hogy nem én irányítok, hanem mi. Mármint az Isten és az ember együtt. Szeretném, ha ezt is kibontanád egy kicsit.

 

Van a könyvben olyan mondat is, hogy nem lehet Istenben hinni, de nem lehet nem hinni sem. Ebben a könyvben visszatérő motívum az ember Istene. És az Isten embere. A Spengler inspirációja alapján megfogalmazott történelemfilozófiám szerint az Isten vagy az istenek együtt pusztulnak a civilizációjukkal. Hol vannak azok az istenek, akikben az egyiptomiak, a görögök vagy a rómaiak hittek? Hol vannak azok az istenek, akikben az aztékok, a maják? Nem örökök az istenek sem. Pszichológiai megközelítéssel az Isten a szülő, a felnőtt, a felettes erő, vagy, ahogy Freud mondja, a felettes én. A biztonságot gyerekkorunkban a felnőtt világtól kapjuk, ez adja az istenhitünk alapját. De van olyan meggyőződés is, hogy az ember alapvető spirituális igénye nem véletlen. Földényi László barátomról, a kitűnő esztétáról, akinek ajánló sorai olvashatóak a könyvem hátsó borítóján, nem lehet azt mondani, hogy konzervatív keresztény szemléletű ember lenne. A budapesti könyvbemutatómon mégis abból a mondatból kiindulva, hogy az Istenben nem lehet hinni, ugyanakkor nem lehet nem hinni sem, eljutott odáig, hogy ha én azt mondom, milyen fontos a történetben a mozgató idegközpont reflektív szervvé válása, s ez a reflektív evolúciót beindítva visszahat az evolúcióra és visszahat a világegyetemre is, hiszen már tőlünk sok-sok millió kilométerre száguldoznak az általunk készített eszközök, mit gondolok erről? Nem kellett mindehhez külső beavatkozás, valamilyen teremtő? Nem föltétlenül, mondom én, persze nemcsak én. Stephen Hawking elméleti fizikus szerint az élet nem más, mint ami az anyaggal történik, ha elegendő idő és megfelelő körülmények állnak fönn.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!