Isten projektje még nem bukott meg

2011. 09. 19. 09:36A kilencvenes évek legelején befogadott néhány utcagyereket a dévai plébániára. Mikor eszmélt rá, hogy ebből a kezdeti lépésből jóval nagyobb volumenű szolgálat fog kibontakozni?

A legelején nem töprengtem ezen, jöttek a gyerekek, koldultak, kértek, dolgozni szerettek volna, és mi befogadtuk őket. Ifjúsági lelkészként azt gondoltam, hogy ez csak egy mellékes szolgálat lesz, a világiak foglalkoznak majd ezzel a problémával érdemben, ahogyan az más országokban megszokott. Én pedig a háttérből drukkolok majd nekik. Jó két esztendő múlva tudatosult bennem a gyermekek szolgálatának hivatássá válása, ekkor lemondtam addigi tisztségeimről, és ma már csak ennek élek. Olyan ez, mint a fertőző betegség, ha ezek az apróságok belopják magukat az ember szívébe, nehéz tőlük szabadulni. Azt gondolom, hogy ennek a 2200 gyereknek – és az őket nevelő mintegy 300 munkatársnak – a gondja-baja nem az én vállamat terheli csak, ez a Jó Isten nagy „bulija”, én csak egy pulikutya vagyok az Õ kezében, s ha füttyent, szaladok tenni a dolgom. Isten építi az ő országát, én csak próbálom mindezt nem elrontani.

Milyen részről érkeztek a legnagyobb akadályok az eltelt időszakban? Mi a legnehezebb?

Megértetni azt, hogy az egyes embernek mi válik javára. Ezt nem mindenki fogadja el, szomorúan látom, hogyan mennek a falnak egyesek, próbálom megállítani őket, de szabad akaratú lényként dönthet mindenki a maga sorsáról. Hihetetlenül nehéz lehetett a bibliai tékozló fiú apjának látni azt, hogy gyermeke miként teszi tönkre az életét. A szülők hozzáállása is esetenként változó. Nemrég egy háromgyerekes asszony kopogott be hozzám, mondtam neki, maradjon nálunk, nevelje ő a gyermekeit, adok neki is szállást, munkájáért pedig kap fizetést. Elhárította az ajánlatom, mert neki menni kell Olaszországba. És néztem a szemét, láttam benne a sunyiságot, tudtam, hogy tönkreteszi magát, kihasználják, csúfot űznek majd belőle. Befogadtam a gyerekeket, de sajnáltam, hogy az édesanyán nem tudtam segíteni. Egy alkoholtól szabadulni nem tudó édesapa jött sírva, fogta a kezem és könyörgött a gyermekeiért. Mondtam neki, beteszlek az autómba és addig viszlek magammal, amíg le nem szoksz az italról, mert tudom, ha leraklak, akkor ismét elcsúszol. Ezek a legnehezebb dolgok, mert a gyermekeink közül egyik sem azért került hozzánk, mert a románok agyonütötték az apját, hanem a lustaság, az alkohol verte szét a családokat.

Idestova húsz éve formál, alakít életeket. Ön mennyit változott az eltelt évek alatt? A nehéz, olykor tragikus sorsokkal való szembesülés önre hogyan hatott?

Bármit tesz az ember, az visszahat rá, szavaink, cselekedeteink formálnak bennünket. Istenbe vetett hitem is jóval teoretikusabb volt két évtizeddel ezelőtt, most inkább elmélyült, megszépült a világnézetem. Hálás vagyok a gyerekekért, hisz ők az a létra, akik révén felemelkedhetek, a viselt kereszt az, ami megszentel.

Otthonai számára általában régi épületeket újít fel, mint most Bihar megyében is. Nem volna célravezetőbb új ingatlanok építése?

A székelyhídi kastélyépület megmentését felvállaltam, mert azt gondolom, ez is hozzásegíti gyermekeimet a még mélyebb gyökéreresztéshez, szolgálni fogja nemzeti, vallási elköteleződésüket. A rávalót Isten rendeli ki, soha semmilyen kölcsönt nem vettünk fel. Nem sietek soha, amikor Isten küld némi pénzt, akkor azt igyekszem jól sáfárkodva ezekbe az ingatlanokba beépíteni. A székelyhídi kastélyépület száz gyermek befogadására lesz alkalmas, az érmellékieken szeretnénk első ízben segíteni, már jelenleg is működik egy negyven gyermeket ellátó napközi a kisvárosban, ahol a nevelés mellett hol egy meleg ételt, hol csak egy szelet vajas kenyeret is kapnak. A kastélymentés négyzetméterenként nem haladja meg a kétszáz eurót, ami nem is olyan nagy összeg, ha figyelembe vesszük az otthonra találó gyermekek számát és azt a kötődést, amivel a székelyhídiak ragaszkodnak ehhez az épülethez. Az idén Gyergyószentmiklóson és Kászonban adunk át két munkálatot, remélem, a 2012–2013-as tanévre a székelyhídi is elkészül.

Megsütötték a nemzet kenyerét, a megmaradt búzát az alapítványnak ajándékozták. A valós értéken túl, milyen lelki töltete van ennek a gesztusnak?

Mind többen megértjük, hogy népünk jövője demográfiai szinten fog eldőlni. Jó az autonómia, az önálló magyar egyetem, de ha nem lesznek utánunk jövők, akkor nem maradunk fenn. A gyermekre mint a legnagyobb értékre kell tekinteni. Sokáig a szórványban dolgoztam, Körösbányán gyönyörködhettem a 14. századi gótikus templomban, miközben bent a mise alatt az „Úr legyen veletek”-re két lélek válaszolt: „és a te lelkeddel”. És nem azért, mert csak ennyien jöttek el, hanem ennyien vannak. Az ősszel egy temetőben tartottam szertartást, ahol három nénike hallgatta, amit mondtam. A végén egyikük megkért, mondjam el románul is, mert ő már nem ért magyarul. Szomorú látni, hogyan néptelenednek el vidékeink. Székelyhídon és általában az Érmelléken még sok a fiatal gyerekes család, és ezt az értéket nagyon meg kell becsülnünk, okosan kell sáfárkodni velük.

Ön a lépésről lépésre haladást, a csendes helytállást követi nemzeti ügyekben. Ez az adott szituáció hozadéka, vagy pedig ezt tartja a mindenkor járható útnak?

Isten ötmilliárd éve folytatja ezt a Föld nevű projektet, és még eddig nem bukott meg. Neki megvan a maga terve nemzetünkkel is, és ez békességre int, megnyugvással tölt el. Ha az ember autót vezet és bután rossz irányba kanyarodik, a GPS nem fogja lehülyézni, hogy te milyen lökött vagy, hanem beindítja az újratervezést. Mi is egy Mohácsot, Trianont megspórolhattunk volna, de most már nem a miérteken kell tépelődni, hanem újra kell tervezni az irányt. Mindig hátrafelé tekingetve még biciklizni sem ajánlatos, mert előbb-utóbb nagyot lehet esni. Nem tisztem felülvizsgálni a politikusok eszköztárát, de nem annyira tragikus a helyzet, ahogyan egyesek beállítják. Ha állandóan félreverjük a harangokat, a fiataljaink nem mernek családot alapítani, gyerekeket vállalni, helyette összepakolnak és elmennek szülőföldjükről. A valóság az, hogy úgy ünnepelhetünk, ahogyan akarunk, annyi himnuszt énekelhetünk, amennyit csak tudunk. Sokan azt mondják, milyen nehéz a magyar ember sorsa, én azt szoktam mondani, hogy legalább tíz kilóval nehezebb, mint kellene. Soha ilyen tanulási feltételünk, utazási lehetőségeink, életkörülményeink nem voltak, mint manapság. Tudok jobbat is elképzelni, de csak azért, mert jó a fantáziám…

Ön a Tündérkert program megálmodója. Manapság keveset hallani erről az ötletről.

Én azt mondom, autonómiát lehet Bukaresttől követelni, de az én autonómiám, hogy összegyűjthetem a rászoruló gyerekeket, míg másoknak is megadatik a jó cselekedetek lehetősége. Régen az utcára nem ültettek virágokat, mert lelegelte volna a tehéncsorda. Mára változott a helyzet, már nem járnak az utcán a tehenek, az utak mentét széppé lehet tenni. Valaki azt mondta, hogy gondolom én, hisz drága a virág, és az egyéb efféle. Én azt mondom, egy csomag cigaretta árán lehet vásárolni két tő rózsát, a húsz szál szivar megvásárlása, kibontása, elszívása, a hamutálca elmosogatása legalább egy órát vesz igénybe. Ennyi idő alatt mennyit lehetne kapálni, szépíteni a környezetet. Mondtam is a gyerekeknek, ha egymillió ember a Kárpát-medencében ezt megértené, valóban tündérkertté válna itt minden. Egyikük rácsodálkozott, pap bácsi, akkor jönnének a svájciak tanulmányútra hozzánk? Két év múltán biztosan felfigyelnének ránk. A Székelyföld, amely turizmusból, vendégfogadásból szeretne megélni, mennyivel vonzóbb lenne, ha az utak mentén virágok fogadnák a turistákat. Mondtam az ottani polgármestereknek, állítsák vissza a régen jól működő kalákát, és merjenek a szomszéd falvakkal összefogva széppé tenni határrészeket is. Ez nem is annyira pénzkérdés.

A következő kérdés így hangzott volna: hogyan látja a magyarság jövőjét, a keresztényi perspektívát? De az elhangzottak okán inkább megállapításként fogalmazom meg, Ön reményteljes az elkövetkezendőket illetően.

Szent István a Szűzanyára bízta magyar népünket. Az eltelt ezer év alatt a Szűzanyának biztosan sokszor az égnek állt a haja látva, mit tettünk 1956-ban, aztán összehoztuk Trianont, de azért másnap mindig felkelt a nap. Én hiszem, hogy van még egy pár jó ötlete, ami felé vezethet bennünket. A legnagyobb tragédia, ami érhet bennünket, ha elveszítjük a bizalmunkat, a reményünket, a jókedvünket. Szent Ferenc azt mondta, ha valaki rosszkedvű, menjen el gyónjon, szedje rendbe a lelkét, és aztán jókedvvel jöjjön vissza a közösségbe.

Adott a kérdés, miért pont Szent Ferenc rendjét választotta a szolgálatra?

Erre azt szoktam mondani, nem vagyok olyan okos, mint a piaristák vagy a jezsuiták, olyan jámbor és buzgó sem, mint a bencések, ezért ilyen kisebb testvérnek talán jó leszek. Erdélyben mindig is a ferencesek voltak többségben.

Mindenki a mennyországba szeretne jutni, de senki sem akar meghalni. Ön a rendbe lépése előtt próbára tette erejét, hogy mennyire képes az önfeladásra, a testi vágyak megöldöklésére.

Tudatosan egy évet dolgoztam egy székelyföldi bányában. Erre azért volt szükségem, hogy felmérjem, mennyire vagyok ura a testemnek, hogyan viselem el a fizikai megpróbáltatásokat. A cölibátusban való élés próbatétele volt ez.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!