Ahelyett hogy élnénk, álmodozunk

2011. 09. 19. 09:26

2009-ben szerződött Szatmárnémetibe. Hét év után távozott a kolozsvári magyar színháztól, hogy átvegye a Harag György Társulat irányítását. Akkor azt mondta, kihívást jelent ez a feladat. Mi volt a kihívás?

Tizenhárom évet töltöttem a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, nem számítva az egyetemi időszak négy évét, amit zömmel szintén a színházban töltöttünk, statisztáltunk, kisebb-nagyobb szerepeket játszottunk. Mind egy alkotó, mind egy társulat életében eljön az a pillanat, amikor változtatnia kell, tovább kell lépnie ahhoz, hogy előre tudjon haladni. A kolozsvári évek csodálatos időszakot jelentettek számomra, itt lettem rendező, s Tompa Gábornak hála egész nagy szabadsággal valósíthattam meg az előadásaimat. Mégis úgy éreztem, itt az ideje létrehoznom a saját csapatomat, megtalálnom azt a helyet és azokat az embereket, akikkel megvalósíthatom saját színházi elképzeléseimet. Az ott töltött évek alatt a kolozsvári színház Európa élvonalába jutott. Ez a siker a színház munkáját is átalakította, világhírű rendezők dolgoztak a színházban, s szakmai részről is kevesebb figyelem jutott a többi produkcióra. Úgy éreztem, ha nem akarok egy rendkívül sikeres színház házirendezője lenni, vállalnom kell a kockázatot, és valami egészen újba kell fognom. Elkezdtem különböző színházakban rendezni, különböző impulzusokat gyűjteni, és ezzel párhuzamosan egy olyan társulatot építeni, ami az én elképzeléseim szerint formálódik. A szatmári színház talán története egyik legmélyebb pontján volt, a hajdani dicsőségnek és értékes előadásoknak már nyomuk sem maradt, miközben látszott, ez a társulat többre hivatott, sokkal több potenciálja van. Elvállaltam a feladatot, s úgy gondolom, az elmúlt két évad bizonyította, igazam volt. Emellett igyekszem arra is vigyázni, hogy ne kerüljek be egy újabb mókuskerékbe, hanem folyamatosan új kihívások elé állítsam magam.

Mennyit sikerült megvalósítania a szatmári társulat művészi megújulását célzó terveiből?

Egy színház megújulása, egy erős és egységes társulat felépítése hosszas folyamat, rengeteg munkát igényel. Szatmáron elindultunk egy úton, s ennek számos eredménye látszik: színházi körökben már nem a futottak még kategóriába tartozik, figyel a szakma az előadásainkra, komoly visszajelzéseket kapunk, rangos alkotók fogadják el meghívásainkat. Látszik, az irány helyes, a fejlődéshez szükséges tehetség és társulati potenciál is megvan, már csak végig kell menni ezen az úton. Ezt a fejlődést azonban nem adták ingyen, kemény és intenzív munka áll mögötte, nem beszélve az adminisztratív akadályokról, amikkel nem egy esetben szembesülünk. Számszerűsíteni is lehet ezt a kétéves folyamatot, hiszen az évadonkénti bemutatószámunk jelentősen megnőtt, az előadásszám és a nézőszám úgyszintén, pályázati bevételeink növekedtek, a sajtóban megjelenő írások száma megsokszorozódott, több és rangosabb fesztivál- és vendégjáték-meghívást kapunk, s ezeknek igyekszünk eleget tenni.

A Három nővért a szakma programelőadásnak tekintette. Az ön rendezésében Csehov darabja a kisvárosi létről, a tehetetlenségről, a múltat szépítő, a jelent élni képtelen, a jövőt csak álomszerűen elképzelő emberekről szól. Ilyen világban élünk?

Nem ilyen világban élünk? Hányszor meg hányszor látjuk azt, hogy akár mi, akár más belefekszik a vélt vagy valós problémájába, s a tehetetlenség kényelmes álcája mögött nem is töpreng a megoldáson. Még akkor sem, ha a lehető legegyszerűbb a megoldás, sőt, maga is tudja, mi lenne az, de inkább úgy tesz, mintha az valami távoli és elérhetetlen dolog lenne. Álmodozunk és panaszkodunk ahelyett, hogy élnénk. Ez nem csupán az egyéneket, hanem a közösségeket is jellemzi. Elég csak Erdélyben körülnéznünk, hány nagy múltú város van, amely infrastruktúrájában és gondolkozásában is lepusztult, elhanyagolt, méltatlan önmagához vagy egykori önmagához.

Mi a színház szerepe a 21. században?

A különböző történelmi korokban, kultúrákban más és más volt a színház szerepe, és a hozzá való formális és informális viszonyulás egyaránt. Erdélyben a hetvenes–nyolcvanas évek során a kialakult történelmi helyzet következtében a 19. század közepéhez hasonló funkciót kezdett betölteni: a nemzeti megmaradás, a nemzeti identitás- és nyelvőrzés egyik utolsó bástyájaként ez volt a színház elsődleges feladata. Ha úgy tetszik, társadalmi küldetése került előtérbe. A 89-es változás után a társadalom megbolydult, el is tájolódott, a mai napig találkozhatunk olyan helyzetekkel, amelyekben a szabadság összetévesztetik a szabadossággal, s a demokráciára való hivatkozással a társadalmi együttélés alapvető szabályai szegetnek meg. Fellépett egy sajátos értékválság. Ezzel párhuzamosan hozzánk is begyűrűzött egy világszerte létező szubkulturális boom, mindent elönt a kétes értékű tömegkultúra, a szinte ingyenes vagy ingyenesen használt szórakoztatóipar. E helyzetben a nézőszám csökkenése ellenére – a mai nézőszám Erdély-szerte az 1988–1989-esnek negyede-harmada, s ennek oka a társadalmi változásokban keresendő – a színház egyetlen lehetősége az igényes kultúra, ha úgy tetszik, elitkultúra felé fordulás. Művészet mivoltát kell előtérbe helyeznie, az emberek közti szellemi találkozást elősegítenie; a tömegkultúrával szemben amúgy sem tudná felvenni a szórakoztatóipari versenyt, hisz ehhez sem elégséges eszközei, sem elégséges forrásai nincsenek. Nevelő funkcióját tekintve ma nem az iskolai oktatás helyettesítése, hanem az értékesre való esztétikai nevelés a meghatározó. Sajnos, sokan a színházzal szemben különböző homályos, múltból táplálkozó elvárásokat támasztanak, s ennek gyakran hangot is adnak – ám tőlük függetlenül a színháznak a kultúrateremtés útját kell járnia.

Mi foglalkoztatja leginkább a színházzal kapcsolatban? Miről szól Keresztes Attila színháza?

Mindig arról, ami engem érdekel, és amiről feltételezem vagy remélem, hogy másokat is érdekelhet. A színház mindig alkalom az önmagunkkal való találkozásra, az önmagunkra való rákérdezésre – és erről igyekszem nem megfeledkezni akkor sem, amikor valamilyen szórakoztató műfajban rendezek. Igyekszem mindig az embert és az emberit vizsgálni, annak helyét a világban, viszonyulását a világhoz. Ugyanakkor fontos számomra a színháziság felmutatása, a valóság illúziójától való eltávolodás, hiszen így a nézőnek akaratlanul is egy szellemi dimenzióba kell lépnie. Ebben a színháziságban folyamatosan színház és világ viszonyát vizsgálom, és ehhez szükségem van arra, hogy mindig megtaláljam a tartalomhoz adekvát teátrális formát. Végül is a forma teszi a színházat színházzá, az, ami egyedi és csak rá jellemző.

A szatmári sajtóban viták folytak a színháznak a társadalomban betöltött szerepéről, a közönség és a színház viszonyáról. Sikerült elfogadtatni a nézőkkel a korszerűbb előadásokat?

A nézettségi mutatók alapján igen. Persze tudni kell azt, hogy Szatmáron egyetlen színház van, s így annak, mint minden hasonló vidéki színháznak – Erdélyben ebben az értelemben minden hivatásos színház vidéki, a szó pejoratív értelme nélkül – a közönség különböző rétegeit egyaránt meg kell szólítania. Nem működhet úgy egy színház, hogy csak egyféle közönséghez kíván szólni, hiszen ez nézőinek az elvesztéséhez vezetne. Ugyanakkor abba a csapdába se szabad esnie, hogy a 19. századi népszínházi elveket követelő hangos rétegnek hódol be, hiszen így körötte a viharok ugyan látszólag elcsendesednek, de a látszólagos csendben épp az igényes színházat szerető réteget veszíti el. A feladat egy olyan egyensúlyi állapot megtalálása, amelyben a különböző műfajok egyaránt jelen vannak, s a legfontosabb alkotói kritérium a maximális igényesség. A helyzetet tovább bonyolítják az anyagiak, hiszen az igényesség nem kis összegbe kerül – olyan aspektusa ez a színháznak, amiről a nézők keveset tudnak. Pedig egy-egy sikeres darabnak csupán a jogdíjai másfél-két háznyi néző bérletének a bevételét elviszik. (Figyelem, egy évadra szóló bérletről, nem annak egy előadásra eső részéről van szó!)

Elfogadják a nézők azt a tükröt, amit az előadások tartanak eléjük?

Korunk az individuum kora, legalábbis az európai és amerikai kultúrában. Általában vett nézőkről, „a” közönségről mint homogén entitásról nem beszélhetünk – legfeljebb általánosabb tendenciákról, amelyek a nézők egy jelentős hányadát jellemzik. Azt hiszem, vannak olyan nézők, akik nem csupán elfogadják ezt a tükröt, hanem egyenesen igénylik; vannak olyanok, akik kísérleteznek vele, tanulják a belenézést, próbálják látni és érteni a képet, amit a tükör mutat; és vannak olyanok, akik ezt a tükröt visszautasítják, nem akarnak vagy nem mernek szembesülni a korral, amelyben élnek. Vagy épp a korból való virtuális kiszakadást, a szellemi-érzelmi megterhelés nélküli szórakozást várják el a színháztól. Szatmár esetében a kezdeti zavart megdöbbenés után, bár voltak ellenző hangok, a színház nézettsége növekedett, ami jó jel.

Egy interjúban így fogalmazott: „Árulás lenne lemondani az értékteremtésről.” Kifejtené ezt bővebben?

Minden színházcsinálóra, minden alkotó emberre jelentős nyomás nehezedik különböző körök részéről, amelyek az olcsó és igénytelen tömegszórakoztatás, a gondolatmentes szolgáltatóipari lét, a bóvli felé terelnék. Néha nehéz a nyomásnak ellenállni vagy megtalálni az egyensúlyi állapotot az igények, elvárások és a belső alkotói szándék közt, néha pedig csábítónak tűnik a könnyebb utat választani. A művészet több egyszerű szórakoztatóipari terméknél: az ember érzelmi és szellemi szféráját mozgatja meg, ha csak parányi mértékben is, de megváltoztatja az embert. A művész ez irányú felelőssége nem új keletű, elég csupán a múlt század első feléből a Babits által propagált „az írástudók árulásá”-t említenem.

Azt is mondta, hogy a világ egyre befogadóbb. Ha körülnézek Kelet-Közép-Európában, nem ezt tapasztalom.

Azt hiszem, ez viszonyítás kérdése. Elég csak arra az élményre gondolnom, hogy Révkomáromban dolgozva késő este román állampolgárként Szlovákiából Magyarországra jártam át vacsorát és cigarettát venni anélkül, hogy bárki is megkérdezte volna, honnan hová és mi céllal sétálok. De maga az a tény is, hogy romániai magyar rendezőként különböző országokban, kultúrákban dolgozhatom, szintén a nyitást jelzi. Szellemi értelemben se kell messzire mennünk: a Kolozsvári Állami Magyar Színház nézőinek jelentős hányada román, akik a színházi élményért mennek színházba, s eszükbe se jut azon problémázni, hogy ők egy magyar kulturális intézményben vannak. A különböző egyedi példák hosszan sorolhatók, s azt hiszem, ezek ma már nem a kivételek, hanem egy általános tendenciát jeleznek.

Papnak készült, színészként végezte az egyetemet, rendezőként vált ismertté. Hogyan egyeztethető össze a templom és a színház, a konzervatív egyházi gondolkodás a nyitott, liberális színházival?

Nem kell összeegyeztetni semmit semmivel, hiszen színházcsináló vagyok, nem egyéb. Amúgy a két pálya közt nincs is olyan nagy különbség, hiszen alapvetően mindkettő az ember és világ viszonyát vizsgálja, az ember helyét keresi valami egyetemesben. Mindkettő rólunk és világunkról beszél, mindkettő a megértést és a megélést próbálja elősegíteni.

Ön rendezett Kolozsvárott, jelenleg Szatmáron dolgozik, színpadra állított előadásokat magyarországi és lengyelországi társulatoknál. Melyek a különbségek, és melyek a hasonlóságok?

Alapvetően azonos bármilyen színházban dolgozni, hiszen a cél mindig egy értékes előadás létrehozása. Ehhez meg kell találni a közös nyelvet, azt a szellemi összhangot, ami az adott alkotó egyéneket csapattá tudja kovácsolni és előre tudja vinni. Természetesen a kulturális, hagyományokból és iskolákból fakadó különbségek érződnek, néhol a munkamódszerek is különböznek. Akár a különböző társulatok munkája közt is érezhetők eltérések, hiszen nem mindegy, milyen előzetes tapasztalatokkal rendelkeznek, milyen munkamódszert alakítottak ki maguknak. Általában a magyar színházra és színészre jellemző, hogy meg akarja érteni a szerepét, egy számára koherens logikai és lélektani folyamatot akar ábrázolni. Ezzel szemben a lengyel színészek sokkal merészebbek, feltétel nélkül követik a rendező instrukcióit. Nem keresik a szereplő belső motivációit, hanem valami hihetetlen intenzitással töltik meg energiával a helyzeteket, s ez teszi azokat igazzá. Kissé sarkítva azt is mondhatnám, hogy a magyar színház a belső igazságnak keresi a formát, a lengyel pedig a formát tölti meg belső igazsággal.

Nagyváradon Szigligeti Liliomfiját rendezi. Ezzel az előadással ünnepli a Nagyváradi Magyar Színház Szigligeti Társulata az épület 111. évfordulóját, illetve a felújított színház megnyitását. Mennyire időszerű a vándorszínész története 2011-ben?

Ha csupán a történelmi kontextust és magát a 19. századbeli vándorszínészetet nézzük, semennyire. Ez a darab azonban nem csupán egy korhoz kötött jelenségről szól, hanem általában a színházról és művészetről, valamint a hozzájuk való viszonyunkról. Ugyanakkor a darabban – mint minden jó drámában – összetett szereplők és emberi sorsok jelennek meg: az álmok, szerelmek éppúgy, mint a mindennapokért való küzdelem. A darab vége pedig, bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, kegyetlen kompromisszum: a szereplők végül engednek a társadalmi elvárások nyomásának, s a mindennapok biztonsága és boldogsága érdekében lemondanak valamiről, ami addig életük egyik fő értelme volt. Ez pedig nagyon is mai kérdés.


Névjegy
Keresztes Attila 1973. augusztus 5-én született Sepsiszentgyörgyön. 1996-ban diplomázott a Babeº–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának színész szakán. 1996–2011 között tanársegéd a BBTE színházművészeti tanszékének magyar tagozatán. 1996-tól 2009-ig a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, majd 1998-tól rendezője, 2002-től aligazgatója. 2009-től a Szatmári Harag György Társulat főrendezője, művészeti igazgatója.
Díjai: 2003-ban a British Council díja kortárs brit dráma legjobb romániai színpadra állításáért; 2011-ben, Lengyelországban, Arany Maszk Díj a 2010. év legjobb rendezőjének.

A Harag György Társulat műsorterve 2011–2012
William Shakespeare: Szentivánéji álom
Kővé vált királyfi
Rákosi Péter – Bornai Tibor: A mumus
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa – felolvasószínház
Fenyő Miklós – Tasnádi István: Made in Hungária
Szigligeti Ede: Liliomfi
Dés – Nemes – Böhm – Horváth – Korcsmáros: Valahol Európában
A titok – Nagy Bandó András A kiskalácsai királyság című meseregénye alapján
A három kismalac
Füst Milán: Boldogtalanok
Ruzzante: Az anconai özvegy



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!