Imádok az olasz nyelvben létezni

2016. 06. 30. 18:17

Dramaturgként kezdte pályáját, olasz művek fordítójaként, majd elbeszéléskötetével vált ismertté, jelenleg egy regényen dolgozik. Király Kinga Júlia íróval, a Törzsasztal májusi vendégével Szűcs László beszélgetett.

 

Király Kinga Júlia író az Erdélyi Riport szerkesztőségében   Fotó: Szűcs László

 

Marosvásárhelyen születtél és nőttél fel. Sok vita zajlik évek óta a városról, előszeretettel nevezik frontvárosnak, különösen kampányidőszakokban. Te milyen képet őrzöl azokból az időkből, amikor ott éltél, s milyennek látod most?

 

Az eljövetelem egyik oka az volt, hogy kicsinek éreztem a teret, és ebben az is benne van, hogy féltem, nem tudom kifutni magam. Egy ekkora városban az ember személyiségét az a network is meghatározza, amiben forog, vergődik. Ez engem rettenetesen zavart. Hogy egy adott ismeretségi kör, a mások rólad alkotott véleménye jobban behatárol, mintsem meg tudnád ugrani, legalább fejben, azt a távot, aminek a végén ott áll az ember, akivé válni akarsz. És én ettől szabadulni akartam. Meg akartam magam élesben tapasztalni, ez volt tehát az egyik ok. Most viszont, már Budapestről nézve, kulturális pezsgést látok, nem a tér kicsiségét. A városon sokat dobott, hogy a Látó folyóirat fiatalodott, a színház egy erős műhellyé kezd válni, itt-ott a civil kurázsit is tapasztalni, új szelek fújnak, beletanulnak az emberek így vagy úgy a szabadságba. Ezenfelül kezd valamiféle egyetemi városi légkör is kialakulni, már nem csak az orvosi egyetem monopóliuma alatt áll. Amikor hazalátogatok, azt látom, hogy van egy érdekes kulturális élet, vannak jó szellemi műhelyek, jó kocsmák – nem a poharazgatások, hanem a törzsasztalok értelmében. Úgyhogy

a mostani városképem egyáltalán nem egyezik azzal, amit gyerekként tapasztaltam.

Holott olyan családban nőttem fel, amely gondoskodott a napi rutinon túlmutató tevékenységekről, rengeteget bicikliztünk, kirándultunk, gombásztunk – akkortájt ilyesmi fért bele a szabadidőbe. Apámék körül jó társaság volt, temérdek házibuliba jártak, ahová minket is elhurcibáltak, s ha ránk tört az álmosság, összeboronáltak minket egy kupacba, kb. 8-10 gyereket, aztán Gálfalvi Irma néni (Gálfalvi Gyurka bácsi felesége) elmondta nekünk az esti mesét, s vagy aludtunk vagy nem, erre már nem emlékszem. Téli hajnalokon szánkón húztak haza a szüleink, nyáron biciklivel vittek. Persze, lehet, hogy ez már bőven a gyerekkor egzotizálása. A kietlenség élménye ettől függetlenül megmaradt. Mióta eljöttem, sose látogattam meg például azt a lakótelepet, ahol fölnőttem. Most télen úgy alakult, hogy elvittem oda a páromat, s akkor döbbentem rá, hogy milyen iszonyú pici porfészek, és hogy ezt láttam tágasnak gyerekként. Vagyis ami akkoriban nagy volt, arról is kiderült, milyen kicsi. De az ember fejében kiegyenlítődik ez a kettősség.