Imádok az olasz nyelvben létezni
2016. 06. 30. 18:17Dramaturgként kezdte pályáját, olasz művek fordítójaként, majd elbeszéléskötetével vált ismertté, jelenleg egy regényen dolgozik. Király Kinga Júlia íróval, a Törzsasztal májusi vendégével Szűcs László beszélgetett.
Király Kinga Júlia író az Erdélyi Riport szerkesztőségében Fotó: Szűcs László
Marosvásárhelyen születtél és nőttél fel. Sok vita zajlik évek óta a városról, előszeretettel nevezik frontvárosnak, különösen kampányidőszakokban. Te milyen képet őrzöl azokból az időkből, amikor ott éltél, s milyennek látod most?
Az eljövetelem egyik oka az volt, hogy kicsinek éreztem a teret, és ebben az is benne van, hogy féltem, nem tudom kifutni magam. Egy ekkora városban az ember személyiségét az a network is meghatározza, amiben forog, vergődik. Ez engem rettenetesen zavart. Hogy egy adott ismeretségi kör, a mások rólad alkotott véleménye jobban behatárol, mintsem meg tudnád ugrani, legalább fejben, azt a távot, aminek a végén ott áll az ember, akivé válni akarsz. És én ettől szabadulni akartam. Meg akartam magam élesben tapasztalni, ez volt tehát az egyik ok. Most viszont, már Budapestről nézve, kulturális pezsgést látok, nem a tér kicsiségét. A városon sokat dobott, hogy a Látó folyóirat fiatalodott, a színház egy erős műhellyé kezd válni, itt-ott a civil kurázsit is tapasztalni, új szelek fújnak, beletanulnak az emberek így vagy úgy a szabadságba. Ezenfelül kezd valamiféle egyetemi városi légkör is kialakulni, már nem csak az orvosi egyetem monopóliuma alatt áll. Amikor hazalátogatok, azt látom, hogy van egy érdekes kulturális élet, vannak jó szellemi műhelyek, jó kocsmák – nem a poharazgatások, hanem a törzsasztalok értelmében. Úgyhogy
a mostani városképem egyáltalán nem egyezik azzal, amit gyerekként tapasztaltam.
Holott olyan családban nőttem fel, amely gondoskodott a napi rutinon túlmutató tevékenységekről, rengeteget bicikliztünk, kirándultunk, gombásztunk – akkortájt ilyesmi fért bele a szabadidőbe. Apámék körül jó társaság volt, temérdek házibuliba jártak, ahová minket is elhurcibáltak, s ha ránk tört az álmosság, összeboronáltak minket egy kupacba, kb. 8-10 gyereket, aztán Gálfalvi Irma néni (Gálfalvi Gyurka bácsi felesége) elmondta nekünk az esti mesét, s vagy aludtunk vagy nem, erre már nem emlékszem. Téli hajnalokon szánkón húztak haza a szüleink, nyáron biciklivel vittek. Persze, lehet, hogy ez már bőven a gyerekkor egzotizálása. A kietlenség élménye ettől függetlenül megmaradt. Mióta eljöttem, sose látogattam meg például azt a lakótelepet, ahol fölnőttem. Most télen úgy alakult, hogy elvittem oda a páromat, s akkor döbbentem rá, hogy milyen iszonyú pici porfészek, és hogy ezt láttam tágasnak gyerekként. Vagyis ami akkoriban nagy volt, arról is kiderült, milyen kicsi. De az ember fejében kiegyenlítődik ez a kettősség.
Ez a kettősség alighanem arra is érvényes, hogy az a Magyarország, ahová kikerültél, nem feltétlenül ugyanaz, mint amit a mai viszonyok jellemeznek.
Egyáltalán nem tud már az elvágyódás terepe lenni. Akkor sem tudna, ha még mindig otthon élnék.
Ha most mennél, mehetnél, akkor másként döntenél, máshova mennél, ami ugye íróként nem lenne könnyű döntés, idegen nyelvi környezetbe költözni?
Alkotni bárhol lehet, s az ember akkor író szerintem, amikor éppen ír. Ha tud magának szakítani az írásra időt és teret, akkor bárhol írhat. Az más, hogy benne van-e vagy nincs egy kulturális közegben. Ugyanakkor az idegenség felszámolhat káros kötődéseket, és megnyithat egyéb perspektívákat. Szerintem jó besétálni ilyen utcákba. Ezzel együtt ma már nem tudnám elképzelni az életemet Budapest nélkül. Annyi bosszúságot okoz, hogy azzal alkalmat teremt az írásra. Nagyon szeretem azt az ellenállást, amit kifejlesztett bennem. Civilként bátrabb vagyok, mint amit valaha is gondoltam volna magamról.
Budapesten élsz?
Igen.
Ezt azért kérdeztem, mert a mostanában Váradon járt, többnyire fővárosi kötődésű írók majd mindegyike vidékre húzódott, valahol Pest közeli kisvárosban, községben él.
Persze, jó lenne valahol a Dunakanyar fölött venni egy kis házat, s onnan élvezni a panorámát, de az szerintem egy másmilyen elszakadás lenne a valóságtól. Egyfajta belső emigrációba kényszerítene. Legalábbis a magam temperamentumát, habitusát ismerve biztosan. Nézd, én szeretem a dzsumbujt, most már teljesen a magamévá tettem azt, hogy olyan kerületekben élek, ahol minden vonatkozásban mélységes szakadék tátong a különböző rétegek között. Egy gangon élek egy valaha jobb időket ért, most sajnos demens nénivel, afrikai menekültekkel, sorolhatnám. Én szeretem ezt, per pillanat ez az egyik legnagyobb szépség és a kihívás az életemben. És nem azért, mert savanyú a szőlő, mert fogcsikorgatva végig kell csinálni. Hanem mert meg kell, meg akarom találni a szépséget, a humort, iróniát. Akár magamban, a saját szűrőmön változtatva, akár a környezetemen való apró alakítgatásokkal, egy gerilla-fűszerkerttel, ilyenek. De abban is hiszek, hogy egy mosollyal le lehet szerelni az agressziót, és bármennyire ódzkodunk tőle, akarni kell olyan emberrel is beszélni, akiről tudod, veled ellentétes álláspontot képvisel közéleti ügyeket illetően, csupa olyasmit vall, amiért a közösségi hálón biztosan szétfröcsögnéd magad.
A napi politikát mennyire engeded be az életedbe?
Sajnos nagyon. Kint voltam tavaly a Keletinél a tűzvonalban, utána pedig egy közösségi térben egy gerillakonyhát működtettünk. A végén már ipari mennyiségben főztünk. Ez, bár az érzelmi szűrő jócskán belejátszik, mind a napi politikának köszönhető.
Mesélj arról a pillanatról, amikor eldöntötted, hogy kimész a Keleti elé segíteni.
Mióta Magyarországon élek, nem kerestem az önintegráció lehetőségét, úgy éreztem, nem tudok másmilyen lenni, folyton szerepet játszani, melldöngetve riogatni másokat, hogy hahó, itt vagyok, fogadjatok el. Ezáltal magamat is biztos kirekesztettem. De akkoriban túl sok fókusz volt a letelepedési adminisztrációt illetően, nem értem rá pofavizitelni, rinyálni nem volt kedvem, és nem igazán tudtam a mások iránti kíváncsiságomat kifejezni sem. Visszatérve a honosításra: én még úgy kezdtem, hogy végigjáratták a munkavállalási, tartózkodási, letelepedési engedélyek éveken át húzódó kálváriáját, s ezalatt azt is látni kellett, milyen kivetnivaló az ember, amiért párszáz kilométerrel odébb született. Ilyen tapasztalattal könnyebb meghallani a menekülőknek, az úton levőknek – bármilyen paradox is – némaságát, ami nem csak a nyelvi korlátok miatt válik némasággá, hanem a kapcsolati tőke hiánya miatt. Ez derengett vissza bennem, amikor a plakátkampány elkezdődött, s megmérgeződött a közhangulat. Mindenki migránsozott, népvándorlásról regéltek az emberek, ami nagyon veszélyessé kezdett válni, ugyanis történelmi analógiák mentén akarták bevésni a népvándorlással járó pusztítás képeit. De tavaly április-május környékén még nem tudta az ember, hogy mi lesz, úgyhogy akkoriban csak az erős ellenérzés volt bennem, mindössze visszajátszottam magamban a privát történelmemet. Aztán amikor az első tízes csoport megjelent a Keleti pályaudvarnál, csatlakoztam a Facebookon szerveződött segítő csoportokhoz, s a következő nap már kint voltunk. Ki-ki a házi lecsójával, savanyúságával, kuszkuszával. Onnantól kezdve irdatlan tempóban éltünk. Néhány óra elteltével már tudtuk, hogy halal termékekből kell főznünk, szendvicset csinálnunk, s nagyon vigyáztunk, hogy olyan baromfi párizsit vásároljunk, amiben dúsítóanyagként nem disznóbőrke van, hogy ne tessék-lássék alamizsnát osztogassunk, hanem valódi agapé teremtődjön meg. Fura és felemelő volt egyszerre látni, hogy ki, milyen prizmán keresztül ereszkedett bele a segítő pozíciójába. Egyesek részéről politikai gesztus volt, más a humánum jegyében, megint más a keresztény elvei miatt jött a Keleti elé. Politikai értelemben is sokfélék voltunk, egy jobbikos segítő például mindjárt első nap coming-outolt, és arra kért, ne politizáljunk, ő emberségből van kint. Elképesztően nagyméretű, sodró szolidaritás volt tavaly nyáron, amit meg kellett volna lovagolni, de készületlenül ért bennünket, sokan kifáradtunk idő előtt.
Úgy tűnik, mintha azóta is egész Európa készületlen lenne ezzel a helyzettel szemben, mintha nem lennének jó megoldások. Te mit gondolsz erről?
Azt hiszem, az integrációs programok jó eséllyel megoldást kínálhatnak, persze ez megint rossz szóhasználat, mert valakinek a valamihez való igazodását jelenti, és így nagyon hierarchikus. Legyen inkább inklúziós, az sokkal szelídebb. A másságban való megmaradás elve lenne nagyon fontos, az iszlamofóbia lebontása, hogy
egy vallást ne mossunk össze a terrorizmussal.
Egy humanitárius katasztrófa zajlik éppen, a polgárháborúk mellett gazdasági katasztrófa is sújtja ezeket az embereket, s miközben igyekszem megérteni azokat, akik a befogadást módjával vagy egyáltalán nem támogatják, sehogy nem fér a fejembe a kollektív hisztéria generálása meg a pánikkeltés, mint megoldás. Azt is elfogadhatatlan megoldásnak tartom, hogy kényszer-charterekkel vigyék vissza az embereket, mondjuk, Kabulba, hogy Angliában három éves koruktól nevelkedő gyerekeket, akik rég briteknek vallják magukat, anyanyelvük lett az angol, most visszatelepítsenek, mert Afganisztánban nincs háború. Legalábbis nem úgy, ahogy a háborút „klasszikusan” értelmezik.
Térjünk vissza pár évvel korábbra. Ahhoz a mozzanathoz, amikor te váratlanul kimentél Egyiptomba. Mi volt ennek a lépésednek az oka?
Volt magánéleti oka, akkor váltam el, másrészt akkor halt meg a témavezető tanárom, Balassa Péter, aki nagyon sokat jelentett nekem. Egyszerűen minden fogódzó elveszett, s azt éreztem, szükségem van valami nagyon távoli helyre, valami nagyon más dologra. Egyiptom felé voltak kapcsolataim, sok ismerősöm megfordult már ott idegenvezetőként, s azt reméltem, később más közel-keleti és észak-afrikai országokban is elhelyezkedhetek.
Te azelőtt már próbálkoztál idegenvezetéssel?
Nem, teljesen zöldfülűként csöppentem bele, de hamar megszerettem, azt a részét legalábbis, ami konkrétan az idegenvezetés. Az adminisztráció, a szemfényvesztés, na, az viszont teljesen megfeküdte a gyomromat, talán ezért is betegedtem meg odakinn. Meg aztán nem is tudtam teljesen elmenekülni önmagam elől.
Folyamatosan kint voltál?
Igen, telepített idegenvezetőként kint éltem, magyar és román csoportokat vezettem. A mai napig azon gondolkodom, kiváltképp, ha kipiszkálják belőlem, hogy mennyire voltam gyarmatosító ott. Hogy a kulturális másság mint idegenség vonzott-e, s felbillogozni akartam, beskatulyázni, vagy valódi érdeklődés volt. Nem tudom rá a választ. Próbáltam ugyan a helyiekhez közel kerülni, például mindig a sofőrökkel ettem, többnyire hosszú tunikában és bugyogóban jártam. Aztán a másik énem válaszol a dilemmámra, s utólag megszépítve elhiteti velem, hogy igazi közelmenős kíváncsiság volt bennem.
Hasonló érdeklődést tapasztaltál-e a romániai és magyarországi turisták részéről?
Erre igazán nincs is lehetőségük, hiszen el is vannak zárva, a helyi lakossággal való kapcsolat ezeken a Vörös-tenger parti üdülőtelepeken minimális, legfeljebb összesúgnak a személyzet háta mögött, hogy jaj, de cuki fiú... És hát a turisták is sokfélék, voltak érdeklődőbbek, meg egészen közönyösek is. De praktikusan egy hét-tíz napos kirándulás alatt, amikor az Alabástrom mecseten kívül csak piramisokat és királysírokat látnak, szinte lehetetlen, hogy közel kerüljenek, mondjuk, az iszlám valláshoz.
Megbetegedtél, hazajöttél és írtál egy könyvet.
Az egy düh volt. Ami abból adódott, hogy ennyi csak az élet. Dühös voltam magamra, amiért az érzelmeim vezéreltek minden döntéshelyzetben, s ezzel belelavíroztam magamat egy zsákutcába, pontosabban: labirintusba. Ezt akartam valahogy megírni. Az ember lábadozik, dolgozni még nem tud, de kitűz magának egy penzumot, hogy a lábadozáson kívül valami hasznosat is csináljon. Aztán valahogy az írás rám ragadt.
De már előzőleg is jelent meg könyved.
Igen, de azok drámák voltak, illetve egy közös tanulmánykötet. Ezeket inkább valamiféle kísérő tevékenységnek gondoltam, mert akkor még úgy volt, hogy előttem áll egy egyetemi karrier. Tanítottam a színművészetin, s én azt komolyan is gondoltam mindaddig, amíg azt nem éreztem, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy pikk-pakk adjunktus legyek huszonhét évesen, másrészt a színházcsinálásról is kezdtem azt gondolni, hogy porhintés. Hiszen egy állandó társulattal rendelkező kőszínház éves költségvetésből meg lehet etetni – enyhe túlzással – fél Egyiptomot. Akkoriban azért a vásárhelyi színház, belülről megélve legalábbis, nem tartott ott, ahol most. Ehhez hozzáadódik az is, hogy elég leharcoltan járkáltam a gyakorlati dramaturg énem, meg a tudományos énem között. Ráadásul nem voltam elég érett. Előbb hozott az élet jó helyzetekbe, semhogy úgy tudtam volna abszolválni, hogy elégedett is legyek. Életem egyik legabszurdabb élménye volt, mikor az öcsémék évfolyamát tanítani kezdtem dramaturg-szakon. Velük volt életem első órája is az egyetemen. Én aznap éjszaka jöttem Budapestről, mert éppen ingáztam Marosvásárhelyről a doktori iskola miatt. Bejöttek, mindenki jó napot kívánt, az öcsém meg odacaplatott, s átadott egy batyut azzal, hogy meleg ruha meg C-vitamin van benne, anyuka küldi, feltétlenül vegyem be. Röhejes volt. Egyébként tényleg nagyon szerettem tanítani.
Király Kinga Júlia a májusi Törzsasztal esten az Illyés Gyula könyvesboltban Fotó: Tasnádi-Sáhy Péter
Egy interjúban arról beszéltél, anakronisztikusnak érezted a színházat, s azért is hagytad abba a dramaturgi munkát. Mit értettél ezen?
Visszakötném ezt az egyiptomi élményhez. Egyszerűen olyan mélyen érintett a szegénység. A megbúvó vidékek mentén a porban játszó gyerekek, a galabijás fegyveres kísérők. Én akkor még nem jártam cigánysoron, nem jártam szegény országokban, hisz a ránk szakadó szabadságban mindenki felfelé tört, és ott szembesültem azzal, hogy nem vagyok eszemnél, sodródom, mintha örökéletű lennék anélkül, hogy tudnám, mit csinálok. Igazából a magam életében éreztem anakronisztikusnak a színházat, a színházat mint műfajt, mint intézményt, magát a színházcsinálást…
Fordításköteteid láttán azt gondoltam, hogy olasz szakon végeztél, hiszen több könyvet is olaszból fordítottál.
Ez az apai szigorral szembeni ellenállásból adódott, tudniillik a családi vélekedés szerint egy jó reálosból még lehet jó humános, de egy jó humános már nem tud jó reálértelmiségi szakmát választani. Ezért kötelező jelleggel a legjobb gimnázium informatika osztályába kellett felvételiznem. Valahogy végigkínlódtam az első évet, nem voltam kutyaütően rossz, de azt éreztem, nincs közöm hozzá, nem értettem, miért kell nekem Basic-ben, meg Pascal-ban programokat írni, olyasmivel foglalkozni, hogy halmazegyesítés és halmazkeresztmetszet, el nem tudtam képzelni, hol fogom ennek hasznát venni és mikor. Akkoriban két nyelvosztály volt a gimnáziumban, egy német-francia és egy intenzív angol-olasz. Utóbbinak az olasztanár volt az osztályfőnöke, és sikeres ellenállásomat megspékelve felhívattam apámmal. Ezt követően két hét alatt letettem a szükséges különbözeti vizsgát, s úgy éreztem, ez nagyon fekszik nekem. Aztán az egyetemen kezdett el megint érdekelni a dolog, illetve amikor meghívtak Kaposvárra vendégdramaturgnak egy Goldoni-darabra. Akkor, belső használatra, újrafordítottam a Mirandolinát. Összevetettem az addigi fordításokkal, és újra is fordítottam. Rájöttem érdekes kis blikkfangokra, amik a szereplők közti viszonyokban szerintem fontosak. Ekkoriban kellett meghatározni a szakdolgozatom témáját, s rádöbbentem, én az olasz barokkról szeretnék írni. Így találtam végül Carlo Gozzira, rajta keresztül pedig Giambattista Basiléra. S nekik köszönhetően jöttem rá arra is, hogy elképesztő hiányosságai vannak a fordításirodalomnak, noha isteni olaszosaink dolgoznak, dolgoztak az ügyön. De már a különbözeti vizsgán kiderült számomra, hogy imádok az olasz nyelvben létezni, s bár mindig kell néhány óra, hogy belerázódjam,
a legszabadabbnak akkor érzem magam, amikor olaszul beszélek,
és amikor olaszból fordítok.
Érdekes lehet az örmény szál is, Antonia Arslan Pacsirtavárával, hiszen Erdélyben elég sok magyar család rendelkezik örmény gyökerekkel, úgy tudom, ez nálatok is így van.
Nálunk azért elég erősen vitatott, hogy örmények vagyunk-e vagy sem. Milyenek vagyunk? Mindenféléket mondanak az emberek, s a családi legendáriumok, telis teli tabukkal, gyakran megfejthetetlenek. Antoniával, a szerzővel Kali Kinga találkozott Padovában, aztán megfelelő előkészítés, levelezés után megkaptuk a könyvet, elég magas jogdíjjal. Ez egy sikerkönyv volt akkoriban, harminc nyelvre lefordították. Mindannyian, akik hozzájárultunk valamilyen formában a megjelenéséhez, bár sokszor ölre menő vitáink is voltak, egyöntetűen fontosnak tartottuk, mert az emberek még mindig, és sajnos azóta is, keveset tudnak az örmény genocídiumról.
Bevallom, A test hangjai című könyveddel úgy jártam, hogy nem elejétől a végéig olvastam, hanem a tartalomjegyzékre hagyatkozva...
...bele-belecsippentettél.
Igen, s később olvastam a már említett interjúdban, hogy ezt azért regényként kellene olvasni, nem hagyományos elbeszélésekként, bár az írásoknak külön címei vannak. Akkor hogy is legyen ezzel a műfaja szerint ledérkönyvvel?
A kiadó ötlete volt, hogy így legyen alcímezve: ledérkönyv, ezzel is az egybefüggőséget jelezve. Hogy mi is a ledér? Gyakran az útjukat kereső nőket is simán leledérezik. Ezért van egyébként egy boszorkányperes történet benne, azt aposztrofálva, hogy sokat nem változott a világ. Hogy bárhonnan nézzem is, a közgondolkodás, jobb helyeket leszámítva, ugyanott tart. Ha valaki nem tud úgy betagozódni a társadalomba, ahogy azt a polgári értékek mentén elvárnák tőle, még a legracionálisabb elmék is hajlamosak felcímkézni az illetőt. Úgyhogy a stigmatizálás ellen is írtam. Folyamatosan keresem azt a kifejezési eszközt, meg azokat a történeteket, amelyek az én generációm útját ábrázolják. Még nem voltunk felnőttek, amikor jött egyfajta szabadság, legalábbis elárasztottak bennünket a szabadság ilyen-olyan, főként másodkézből jövő, fantomképei. Gyakorlatilag vittük a szüleink forgatókönyvét tovább, s felnőtt fejjel ez egy iszonyú megosztottságot eredményezett. Nagyon nehéz leszámolni a családi forgatókönyvekkel, akár az életideált, akár az ahhoz vezető utat és metodológiát vesszük tekintetbe. Ez most nem feltétlenül az én életemről szól, de egy olyan mókuskerékbe zár bennünket, amiből, kiváltképp nőként, nehéz kiszállni. S jócskán eliramlik az élet, mire az ember eléri az utazási magasságot és sebességet ahhoz, hogy azt csinálja, amit meggyőződése szerint csinálnia kell.
Egy másik, korábbi beszélgetésben két-három éve azt válaszoltad egy kérdésre, hogy nem szeretnél még beszélni az új regényedről. Változott-e a helyzet, beszélhetsz-e már róla?
Most már azt hiszem, igen, sőt, a kiadóm is biztosan nagyon örülne ennek. Apa Szarajevóba ment a címe, és a nyolcvanas évek emigrációja meg a modern mobilitás közötti összefüggések érdekeltek, amikor nekiláttam. Meg az is, ahogyan most emigrálnak, másfajta kényszerből. Ez egy családi történet, benne egy elhagyó apa, aki úgy disszidál, hogy elfelejt szólni a családjának. A lánya szintén menni kényszerül, valamikor a 2010-es években, az összekuszálódott magánéletéből kiszállva, s az ő találkozásukról van szó, tehát nagyjából harminc év múltán. A saját életemhez csak annyiban van köze, hogy egy financiálisan zordabb periódust követően, a Pentameron fordítása közben, ami napi 10-16 órát vett igénybe, nem tudtam kenyérbe esni, ugyanakkor pénzhiány miatt a munkát se tudtam folytatni. Volt ugyan egy pár hónapos Babits-ösztöndíjam, ami a könyv első ötödére lett elég, de aztán jött a fülkeforradalom, elkezdték kivonni a kultúrából a pénzeket, esélyem sem volt pályázni valahova. Ekkor döntöttem úgy, kimegyek Németországba, egy szállodába dolgozni, ahol
elképesztő női sorsokat láttam, ukrán atomfizikustól kezdve kubai zongoratanárnőn át iraki keresztény menekültig,
akinek a szüleit megölték. Ez iszonyatos hatással volt rám, blogoltam is róla a Librariuson, s ekkor merült fel a kiadóban, hogy szocio-anyagnak ez jó ugyan, de meg kéne próbálkozni valami nagyobb volumennel, s abba beleágyazni. Miután befejeztem a Pentameront, elkezdtem dolgozni a regényen, csak hát jött tavaly nyáron a menekülthelyzet, akkor azt hittem, kettőt egy csapásra, kicsit közelebb is kerülök, felhevítem a pár évvel korábbi érzéseket. Ugyanis a rossz élmények, ahogy én tapasztaltam ez idáig, kiszivárognak az emberből. Én naiv, meg voltam győződve róla, hogy a Keletiben átélt élmények jótékonyan hatnak a regényre. De nem. Mert az, amivel ott szembesültem, az olyan mélységű tragédia, ami egyfelől szemérmessé teszi az embert, másrészt relativizálja a saját, szintén tragikusnak hitt narratíváit. Hisz bizonyára drámai, amikor egy kelet-európai értelmiségi a nyugatiak cselédje lesz, és bizonyára kibicsaklik, akár helyrehozhatatlanul is, az élete, de nem lesz belőle tragédia. És ez a dilemma, mind etikai, mind esztétikai vonatkozásban megbénított. Végül kellő távolság után rájöttem, mindenképpen be kell fejeznem. Nem biztos, hogy a tragédia szűrőjén keresztül kellene néznem, hanem praktikusan, nyekergés és keserűség nélkül. Hogy megvan kilenc fejezet, amit nem sokkal ezelőtt még érvényesnek éreztem.
Van határidőd a kiadótól?
Ó, már számos határidőt túlléptem! A kiadóm szeme elé sem merek kerülni. De kényszerből meg adósságérzetből nem lehet regényt írni. Én legalábbis nem tudok. Viszont nemrég újra elővettem, s bár furcsának tűnt az a világ, amit kiolvastam belőle, mintha valami hiányérzetet is előhívott volna, hogy olvasnám még… ahhoz viszont tovább kellene írnom.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
