Helyrebillenthető a nyugdíjkassza?

Az Ungureanu-kabinet által elfogadott kormányprogramba foglalva, a kisipari szövetkezetek 1993-ban átjátszott magánnyugdíjalapja helyzetének és az alapból létrehozott, máig létező vagyonállomány tulajdon- és haszonélvezeti jogának tisztázását kéri ANTAL ISTVÁN. Az udvarhelyszéki képviselővel a több milliárd eurót érő CASCOM-vagyon eltűnéséről is beszélgetett Domján Levente az Erdélyi Riport 2012/7. számában.

Mit gondol, mire elég az Ungureanu-kormány mandátuma, mit lehet megvalósítani a bemutatott kormányprogramból a parlamenti választásokig és az új kormány megalakulásáig?

Az új emberek, akik a feladat mellett lehetőséget is kaptak, szigorúan be kell hogy tartsák azt – mindenki a maga minisztériuma területén –, ami a kormányprogramban megfogalmazódott. Egyrészt folytatódnak a 2011-ben elkezdett és be nem fejezett programok, de sínre kell tenni azokat a programokat is, amelyek az idén indulnak, és várhatóan még ebben az évben, illetve középtávon meg is valósulnak. Mindenképpen szakítania kell az Ungureanu-kormánynak a Boc-érában meghonosított kormányzási módszerekkel. Az elmúlt időszak egyik legegészségtelenebb dolga ugyanis a parlamenti vitát mellőző, felelősségvállalással és sürgősségi kormányrendeletekkel való kormányzás volt. A parlamentet így a volt kormány az elmúlt hároméves ciklus idején gyakorlatilag mellékletnek tekintette. A sürgősségi kormányrendeletekkel az a gond, hogy amíg oda jutnak, hogy megvitassa és elfogadja őket a parlament, addig a bennük foglalt intézkedések jó része már többnyire gyakorlatba is ültetődött. A felelősségvállalással pedig az a baj, hogy nincs idő érdemi vitára, így a sürgősségi kormányrendelet csak egy szemléletet, a jogszabálytervezetet kidolgozó tárcának a nézőpontját és érdekeit képviseli.

Mégis, mi a garancia arra, hogy az új kormány a még kevesebb rendelkezésére álló idővel – pár hónapos mandátummal – nem pontosan a sürgősségi kormányzás eszközeit használja?

Nem fogják ezeket a módszereket használni. Amit vállalt a kormány, és amennyi munkát leosztottak a minisztériumokra, az épp elegendő kell legyen arra, hogy a tavaly elindítottakat és az idén induló kormányprogram nagy részét lezárják. Az Ungureanu-kormánynak meghatározott feladatokat kell teljesítenie, beleértve az új választások megszervezését is. Szemléletet másrészt azon keresztül is válthat az új kormány, hogy a csapatba beválogatott miniszterek jó része nyugati egyetemeken végzett, Európát megjárt, az európai intézményekkel kapcsolatban álló szakember. Én bátorkodom feltételezni, hogy ebből a hozományból adódóan is számíthatunk stílusbeli változásra. Persze, sok minden azon is múlik, hogy a miniszterelnök mennyire lesz befolyásolható az államelnök részéről.

Beszéljünk egy kicsit a kormányprogram gazdasági fejezetéről. Úgy tűnik, hogy a még nagyon szigorú IMF is hajlandóságot mutat egyes állami nagyvállalatok privatizációjának halasztására. Ez az új kormány iránti egyfajta pénzintézeti gesztusként értékelhető?

Az állami cégek esetében ez azért ennél bonyolultabb kérdés. Az elmúlt húsz évben mást sem hallottunk, mint hogy az állam – rossz gazdálkodása miatt – a magánszféra javára kell átengedjen bizonyos cégeket, szolgáltatási területeket. Közben az is nyilvánvaló volt, hogy nyugat-európai államokban is számos területen – elsősorban az energetikára és a hozzá kapcsolódó szolgáltatásokra gondolok – az állam továbbra is jelen van, sőt, nem egy cégben többségi hányadot képvisel. Persze a mi esetünkben annak a veszélye is felmerül, hogy az állami vállalatok – a Transgaz, a Romgaz, az Electrica vagy épp a vízi és hőerőművek – vezetését átveszi egy-egy magánszférából érkező csapat, menedzsergárda, ám a tényleges munkát továbbra is azok fogják végezni, akik az elmúlt években végezték. Az is igaz, hogy ez a magánmenedzseri irányítási szemlélet nemcsak a nagy fizetést jelenti, hanem ezt számonkérés is követi. Egyes vállalatok privatizációjának halasztására talán azért is sor kerülhet, mert nincs elég olyan kaliberű jól felkészült menedzser, akit most a piacról „beszerezve” e cégek élére lehetne állítani. Romániában másrészről létezik egy menedzsertörvény; ez a 90-es évek elején – most is állítom – nagyon jól indult. A törvény leszögezi a menedzseri juttatások rendszerét: például ha a cég nyereséges, akkor a profit bizonyos hányada az övé. A 90-es évek közepén viszont, mikor kiderült, hogy egy-egy állami cégvezető mekkora jövedelmekkel is rendelkezik, annyira megijedtek ettől, hogy rögtön változtattak rajta. Most tulajdonképpen nem történik más, mint hogy egy nagy vargabetűvel visszatérünk ugyanide: azzal, aki teljesíti a feltételeket, növelni tudja a cég hatékonyságát, nemcsak nagy gondot vesznek le az eddigi cégvezetőket kinevető szaktárca válláról, hanem nyereség- és eredményorientálttá is tudják tenni az eddig pénznyelőként működő vállalatokat. A gazdasági tárcavezetőnek nem lesz más feladata, mint hogy számon kérje a menedzser vállalásában szereplő célokat, eredményeket. Nem azzal kell elsődlegesen foglalkozni, hogy mekkora is lesz az új magánmenedzserek fizetése, hanem azzal, hogy mit tesznek érte: nyereséges vagy veszteséges cég vezetéséért veszik-e fel a fizetésüket. Ha a tevékenységük által nyereségessé válik az illető állami cég működése, ha nem a körbetartozásokat mélyíti, ha nem az adósság átütemezésével, illetve törlésével kell foglalkozni, ráadásul még a gazdaságot is megmozdítja az a vállalat, akkor igenis megérik a pénzüket. Úgy hiszem, ez a megfontolás is közrejátszott abban, hogy a Nemzetközi Valutaalap küldöttségével közösen némely állami vállalat privatizációs határidejének kitolása mellett döntöttek.

Ezek a célok egy kormányprogramban – a romániai valóságot figyelembe véve – nem tartoznak egy kicsit a vágyálmok kategóriájába?

Nézze, ilyenkor ez úgy működik, hogy a koalíción belül mindenki igyekszik az elképzeléseit, a saját programját is újrafogalmazni. Azok a pontok, amiket nem sikerült az elmúlt időszakban megfogalmazott programból megjeleníteni, megoldani, most újra felszínre kerültek. Mi is ezt tettük a vásárhelyi orvosi egyetem vagy épp az észak-erdélyi autópálya építése kapcsán. Az én javaslatomra ugyanakkor végre sikerült beiktatni a kormányprogram munkaügyi fejezetébe azt a pontot is, mely azt vizsgálná, hogyan lehetne visszaszerezni a valamikori CASCOM-nyugdíjalap vagyonát, miként lehetne rendezni a nyugdíjalapi tagok helyzetét. A CASCOM – lehet, hogy már kevesen emlékeznek rá – ötven éven keresztül a kisipari szövetkezetek országos hálózatának a nyugdíjalapja volt, azaz lényegében a szövetkezetek keretében dolgozó emberek magánnyugdíjalapja. Az a kérdés, hogy a tagokat és az alap által felhalmozott vagyont hogyan lehetne visszajuttatni az országos nyugdíjpénztár hatáskörébe.

Lehet tudni, hány tagot számlál ez a nyugdíjalap?

A CASCOM kálváriája 1993-ban kezdődött. Mikor elkezdtem foglalkozni az üggyel, a 90-es évek közepén, 150 és 200 ezer között volt a tagok száma, de olyan elemzések is napvilágot láttak, melyek a tagok számát 400 ezer főre becsülték. Időközben viszont sokan nyugdíjba mentek a szövetkezeti rendszerből. Ez az alap különben úgy volt kitalálva, hogy a szövetkezi rendszerből nyugállományba vonuló dolgozók teljes majdani nyugdíját biztosítani lehessen belőle. Ezért ennek a nyugdíjalapnak – mai szóval élve a befektetései révén – óriási vagyona volt, ingatlanokban, hotelekben, gyógykezelő bázisokban, pékségekben, kenyérgyárakban Szovátától kezdve Bukaresten át Mangaliáig szerte az országban. Tehát nemcsak szolgáltató, hanem termelőtevékenységet folytató egységei is voltak. Így a járulékok mellett döntően az ezekből befolyt jövedelem képezte azt az alapot, amely a rendszerből nyugdíjba ment tagok számára biztosíthatta a gondtalanabb öregkort. 1993-ban viszont az akkori UCECOM vezetése – mely gyakorlatilag a hierarchiában a CASCOM fölött volt – csődöt jelentett, és olyan helyzetbe került, hogy nem tudta fizetni az akkor mintegy 150 ezer tagja számára a nyugdíjjárandóságot. Megoldásként azt kérte az akkori kormánytól, hogy engedje meg számára, hogy átvehesse a CASCOM-vagyont, és illessze be ezt az alapot az országos nyugdíjpénztárba. Igen ám, de adott helyzetben az UCECOM három vezetője – az akkori elnök, az alelnök és a gazdasági igazgató-főkönyvelő – ugyanezt a funkciót töltötte be a CASCOM vezetésében is. Gyakorlatilag tehát saját magukkal kellett megegyezzenek. Egy 1994–95-ben született számvevőszéki jelentés a CASCOM vagyonát 49 milliárd lejre értékelte, az UCECOM viszont 1 milliárd lejért vásárolta meg. Ezt nem volt nehéz megcsinálni, hiszen a CASCOM és az UCECOM vezetőiként egy egyszerű határozattal eldönthették, hogy márpedig ezt a vagyont ennyiért veszik át. A 93-ban megjelent 34-es törvény ráadásul rendelkezett is a CASCOM-vagyonnak az országos nyugdíjalapba való beolvasztásáról, a vagyon kezelését pedig a Munkaügyi Minisztériumra bízta. De az átadási protokollum megkötésének pillanatára már alig maradt a vagyonból, amit átvehessenek. Természetes, hogy az akkori munkaügyi miniszter eljárást indított az illető személyek ellen, hiszen ez már akkor óriási lyukat ütött a költségvetésen. 150 ezer embernek lényegében egyik pillanatról a másikra az országos nyugdíjalap kellett fizesse a havi járandóságát.

Történt-e felelősségre vonás?

A kérdésére röviden válaszolva: nem történt felelősségre vonás, mégpedig azért, mert a bűnügyi eljárás sajnos nagyon sokáig zajlott. Az üggyel akkor ismerkedtem meg közelebbről, amikor a 2000 és 2004 közötti ciklusban a parlament ipari és szolgáltatási bizottságának elnöke voltam. Akkor kezdtünk el vitatni egy új szövetkezeti törvényt, azzal a gondolattal, hogy azt a rendszert, amit annak idején központi irányítás alatt kiszolgáltatott a kommunizmus, próbáljuk meg nyugati szövetkezeti modellek szerint működtetni. Ilyenek régebben a partiumi, székelyföldi vidékeken is voltak – gondoljunk csak a Hangya Szövetkezetre –, de hasonló működött Raiffeisen név alatt az osztrákoknál, sőt, még a románoknak is megvolt annak idején a saját rendszerük. De már a szövetkezeti törvény tárgyalása alatt is óriási viták voltak az akkori UCECOM-vezetéssel, mivel a saját pozícióikat megpróbálták nagyon erős kézzel fogni. A szövetkezeti törvény végül hároméves vita után 2005-ben jelent meg. A jogszabály megjelenése után értesültünk arról, hogy a legfelsőbb törvényszék elévültnek minősítette a három személy, az akkori közös UCECOM-CASCOM-vezetők ellen indított eljárást.

Ebből a vagyonból mára maradt-e meg valami?

Ez a vagyon mind a mai napig megvan. Az üdülőtelepeken levő szállodák jelenleg is működnek, az UCECOM üzemelteti őket, sőt, időközben befejeztek több beruházást is. A mostani kormányprogramba foglalt teendő másrész épp azt hivatott részletesen feltárni, hogy mi történt ezzel a vagyonállománnyal. Ez a kérdés másrészt azért is aktuális, mert az a 150 ezer ember, aki 1993-ban bekerült az állami nyugdíjrendszerbe, az elmúlt időszakban csak fejenként 400 lejjel számolva is több mint 3,2 milliárd eurójába került az államnak, miközben az a vagyonalap, amely az ő nyugdíj-előtakarékosságukból jött létre, 18 éve ehhez egy lejjel sem járult hozzá. Mennyi pénz is hiányzik most a nyugdíjrendszerből? 2-3 milliárd euró. Ha ez a törvénytelenség nem történt volna, akkor nem nehéz elképzelni, hogy a nyugdíjkassza egyenlege ma hogy állna.