Ha István nem győzi le Gyulát…

A nagyváradi Szacsvay Akadémia Történelem és személyiségek címmel indított újabb. Sorozatot. Az első előadóval, KOSZTA LÁSZLÓVAL, a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézetének tanszékvezetőjével, aki Szent királyok és pogány lázadók a 11. századi Magyarországon címmel értekezett, Szilágyi Aladár beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/7. számában.

Miért éppen az egyháztörténelmet választotta fő kutatási területéül?

Döntésemben nagy szerepük volt a tanáraimnak meg a családomnak. Anyai ágon nyugat-magyarországi katolikus családból származom, sok vakációt töltöttem nagyszüleim falujában, Nardán, Szombathely mellett, ahol a pap, illetve a falu temploma fontos intézmény volt, és nagypapám megadta a módját: mindig nagyon csinosan kiöltözve ment a templomba. Õt Istvánnak hívták, és mindig emlegette, milyen szép nevünk van, mi ketten milyen fontos szent királyok nevét viseljük – ő István, én László. Édesanyám szülőfaluja az a környezet, amely elindította bennem az egyház, a templom, a papok szerepe iránti érdeklődést. Sokáig egy kis bányásztelepen laktunk Pécs mellett, ahol nem volt templom, az egy szocialista település volt, ahonnan a papot messze űzték. Gyermekként ezért is tűnt ki a nyaralások alkalmával a falusi pap és a templom jelentősége. Innen indulnak a gyökereim, majd a gimnáziumi évek voltak a meghatározóak, ahol másodikos gimnazista koromtól kezdve főleg a reformáció kapcsán már komolyabban kezdett érdekelni a vallásosság, az egyházak szerepe. Kezdetben a 16–17. századi egyház- és vallástörténet izgatott. Ebből úgy lett középkor, hogy mindig érdekeltek a reformáció előzményei is. Bekerülve a szegedi egyetemre, Kristó Gyula professzor előadásait kezdtem hallgatni, ezek olyan érdekfeszítőek voltak, hogy a professzor úr inspirálására elkezdtem középkori egyház- és vallástörténettel foglalkozni. Kezdetben a korai reformáció iránti érdeklődésből adódóan a késő középkorral. Aztán egy felkérés nyomán Szent István egyházszervezetéről kellett egy cikket írnom. Ez a megbízás az Árpád-kor felé lökött, az 11. századi egyháztörténet felé.

Gondolom, az se véletlen, hogy a történelem–földrajz szak mellett a latin nyelvből is igyekezett elmélyíteni a tudását?

Valójában történelem–földrajz szakon kezdtem az egyetemet, de a másodév végén leadtam a földrajzot, mert komolyabban akartam a történettudománnyal foglalkozni, és a latint mint speciális szakot vettem a történelem mellé. Onnan már tudatosan a középkorkutatói pályára készültem. De nagyon fontosnak tartom, hogy földrajzot is tanultam az egyetemen, a két diszciplína jól kiegészítette egymást, hiszen a történelem nemcsak időben, hanem mindig térben is zajlik.

Rá is akartam kérdezni, mivel egyik legjelentősebb munkája Dél-Magyarország egyházi topográfiája a középkorban. Gondolom, ott hasznosíthatta kétirányú tudását?

A kettő szerencsésen ötvözhető. Számos előnye volt és van, hogy én mindkét tudományterületre betekintést nyerhettem. Ebből következik, hogy az egyháztörténet mellett – főleg a pályám elején – sokat foglalkoztam településtörténettel, várostörténettel, s ez az érdeklődésem ma is megvan. Időnként összekapcsolódik a kettő, például az úgynevezett püspökvárosok kutatása terén. Diákkorom nagy részét Pécsett töltöttem, ott érettségiztem. Gyalog jártam iskolába, jó volt gyalog bemenni a gimnáziumba, át Pécs történelmi belvárosán. Nap mint nap a pécsi székesegyház előtt bandukoltam el, ez a környezet mindig is izgatott. A pécsi püspökség történetével, Pécs város történetével sokat foglalkoztam. Ez egy picit túlmutat a helytörténeten, nevezetesen: a magyar várostörténeti kutatásban én hívtam fel a figyelmet arra, hogy van egy külön várostípus, a püspökváros, ami a korai Európa egyik meghatározó várostípusa volt. Magyarországon is megjelent a kora Árpád-korban, ebből következően az egyháznak meghatározó szerepe volt a városiasodás kezdeteinél, a településfejlődésben. Várad és Pécs ugyan távol fekszik egymástól, de a kettő között sok hasonlóság, párhuzamosság volt, mivel történetének korai időszakában mindkettő ugyanazon településtípusba sorolható.

Mielőtt egyházi topográfiájába belekóstolhattam volna, foglalkoztatott egy szűkebb pátriámra vonatkozó kérdés, s az Ön munkája még inkább felkeltette az érdeklődésemet iránta. Arad-Hegyalján, Pankotán születtem, s már régebben felfigyeltem arra, hogy a váradi püspökség és a csanádi püspökség közé beékelődött – zárványként – a zsomboly-pankotai főesperesség, amely a távoli egri egyházmegyéhez tartozott. Milyen szempontok, érdekek alapján alakultak ki az ilyen és ehhez hasonló képződmények?

Ez izgalmas kérdése a korai magyar egyháztörténelemnek. Összefüggésben van a Kárpát-medence keleti részének történetével. Az ilyen zárványterületek mind a keleti országrészben jöttek létre. Ránézve a Dunántúl egyházszervezetére, ott nem találhatók ilyen képződmények, ha viszont áttekintjük a keleti részeket, ott mindjárt adott az ön által említett pankotai főesperesség – világi igazgatást tekintve Zaránd megye –, s ha egy kicsit még keletebbre tekintünk, ott is van egy hatalmas terület: Dél-Erdély, a szászok földje. Az is egy ilyen zárvány volt, beékelődve az erdélyi püspökség joghatóságába, ott egy olyan terület alakult ki, amely közvetlenül az esztergomi érsekség alá tartozott. Ezek összefüggnek a régió egyházszervezésének korai problémáival, azzal, hogy az egyházszervezet a nyugati országrészben épült ki korábban és erőteljesebben. A Dunától nyugatra kell keresnünk a latin rítusú magyar kereszténység bölcsőjét. A Dunától keletre indulva számos olyan később rendeződő problémával szembesülünk, amely a korai, kevéssé megszilárdult, intézményesült helyzetből adódott. Ott a kalocsai érsekség, a pankotai főesperesség, az, hogy előbb Bihar központtal jött létre egy püspökség, s annak a 11. század végén Várad lett a központja, s akár említhetném még az erdélyi püspökség központját, hiszen kérdéses, hogy eredendően Gyulafehérvár székhellyel jött-e létre ez az egyházmegye.

Inkább valahol sokkal északabbra…

Igen, talán valahol északon. És miért az a furcsaság, hogy a latin püspökségek szokásos elnevezéséhez képest a legkeletibb magyar egyházmegyét nem a székvárosáról, hanem a joghatósága alá tartozó területről, Erdélyről nevezték el? Visszatérve a pankotai-zarándi problémára, ez azt mutatja, hogy kezdetben az egri püspökség joghatósága nagyobb és részben más területre terjedt ki, mint a későbbi századokban. Vélhetőleg az Alföld déli részéig, egészen addig, amíg a csanádi püspökség területével nem érintkezett. Amikor pedig létrehozták a bihari püspökséget – arról azért vita van, hogy mikor alakult ki, szerintem I. András a 11. század közepén alapította –, akkor ezt a területet leválasztották Egerről. Az is világos, hogy ezeket a vidékeket nem lehetett ellenőrizni és irányítani a távoli Egerből. Ahhoz, hogy az egyházszervezetet megerősítsék, szükség volt arra, hogy kiépüljön egy helyi püspökség. Hogy itt milyen kevéssé volt jelen a 11. század elején az egyház, azt a Vata-féle pogánylázadás is jelzi, mely a bihari–békési területről indult az 1040-es évek közepén. Amikor létrehozták itt is a püspökséget, akkor valami kompromisszumnak kellett történni. A kánonjog szerint ahhoz, hogy egy püspökségről leválasszanak területeket, az illetékes püspök beleegyezése szükségeltetett. Tehát abba, hogy Biharban létrehozzanak egy püspökséget, az egri püspöknek bele kellett egyeznie. Viszont valamilyen okból Eger ragaszkodott a pankotai-zarándi területhez. Csak találgatni tudjuk, hogy miért…

Ahhoz, hogy ezek az egyházi intézmények itt lassabban, később alakultak ki, nem volt köze annak, hogy e régióban akkoriban még erősebb volt a keleti, a bizánci hatás?

A bizánci kereszténység hatása és szerepe a korai magyar egyháztörténelem egyik nagy kérdése, joggal mondhatjuk, rejtélye is. Az első magyar püspökség, amely még missziós püspökség volt, keleti rítus szerint szerveződött, éppen itt, a keleti országrészben. 950 körül Bizáncból egy Gyula nevű törzsfő missziós püspököt hozott. Az intézményes térítés tehát a keleti országrészben indult el, jó két évtizeddel megelőzve a nyugati térítést. Úgy tűnik azonban, hogy az időbeli előny ellenére ennek nem volt meghatározó jelentősége. Azt se tudjuk biztosan, hogy hol téríthetett a görög missziós püspök. Korábbi nézetek szerint valahol Erdélyben. Ott viszont nincs nyoma a korai bizánci rítusú kereszténységnek, ezért a kutatás ma inkább a Tiszántúlra teszi működési területét. Véleményem szerint azzal függhet össze a keleti országrész krisztianizációjában megfigyelhető késés, hogy a keresztény magyar állam központja a Dunántúlon alakult ki. Esztergom, Veszprém, Székesfehérvár volt az a magterület, ahonnan elindult a Szent István-i államszervezés. A magyar állam kialakulásában nagy szerepük volt az Árpádoknak, Géza és Szent István környezetéből indult ez a folyamat. Ellenben ha ez egy kelet-magyarországi törzsfőtől, Gyulától indult volna, ha István nem győzi le őt, hanem fordítva történik, akkor nyilván a magyar állam alakulása innen, a későbbi Partium vidékéről, a Tiszántúlról, esetleg Erdélyből indul, de mivel nyugaton kezdődött, ott alakultak ki erősebben és korábban ezek az új struktúrák. A keleti országrészben a pogányság, a magyar társadalom kereszténység előtti jellemzői tovább megmaradtak. Itt sokáig erősebb volt a közszabadok szerepe, s ez is közrejátszott abban, hogy lassabban alakult ki a kereszténység intézményrendszere. Viszont nem volt nagy a késés. A középkori Magyarország hatalmas területű ország volt, ahhoz képest kicsi a keleti részek fáziskésése. Gyakorlatilag a keleti országrésznek a fölzárkózása a 11. század végére megtörtént. Szent László nevét kell ebben a vonatkozásban kiemelnünk, akinek jelentőségét Váradon nem kell hangsúlyozni, hiszen ez a szép város Lászlónak köszönheti létrejöttét és középkori jelentőségét. Az említett fáziskésést szépen példázza a bencések megtelepedése. A Dunántúlon már Szent István alatt megalakultak a nagy bencés kolostorok, Pannonhalmával kezdődően. Az első kelet-magyarországi királyi alapítású bencés kolostort viszont éppen Szent László hozta létre Kolozsmonostoron, az ókolozsvári földvárban. A kettő között tehát egy szűk évszázad a különbség.

Ha már Szent Lászlóról ejtettünk szót, hadd kérdezzem meg: az utóbbi évtizedekben vele vagy a korával kapcsolatosan kerültek-e elő eddig még nem ismert dokumentumok?

Újabb dokumentumok már nemigen kerülnek elő ebből a korszakból. A 11. század nagyon jól kutatott időszaka a magyar történelemnek. Az államalapítás időszaka a nemzettudat alakulása szempontjából fontos időszak volt, viszonylag kevés írott forrással. Ezeket már a 19. század végére gyakorlatilag felgyűjtötték. Azóta inkább az történt, hogy jobb kiadások állnak a kutatók rendelkezésére. Kritikai kiadásoknak köszönhetően a fontos írott dokumentumok eredeti szövegeit pontosan tudjuk rekonstruálni. Inkább a régészeti eredmények azok, amelyek ma is bővítik a korszak forrásbázisát. No meg nagyon lényeges a kutatói szemléletváltás.

Egyik fontos terület, amivel Ön is többször foglalkozott, a hiteles helyek kérdése. Az első fennmaradt ilyen oklevél III. Béla korából, 1181-ből származik. Viszont olyan szerencsés helyzet, mint ami Váradon adódott a Regestrumnak köszönhetően, azt hiszem, máshol nem fordult elő, hiszen az 1208 és 1235 között készült ítéletek, jogügyletek jegyzőkönyvei több mint hétszáz helynevet és 2500 személynevet tartalmaznak. A Regestrum megannyi történeti szakma számára kínál gazdag forrást. Kimerítették-e már ezt az anyagot, vagy van még kutatnivaló?

Ez a mai napig kimeríthetetlen aranybánya. Jómagam a doktori disszertációmat a pécsi káptalan hiteles helyi tevékenységéről írtam. Ez sokban köthető Váradhoz, részben a Regestrum meglétéhez, részben pedig az erdélyi kutatókhoz, elsősorban Jakó Zsigmond és tanítványai kutatásaira gondolok, hiszen ők hangsúlyozták a modern történettudományban a hiteles helyek jelentőségét. Gyakorlatilag Jakó Zsigmond professzornak és körének a kelet-magyarországi hiteles helyekről, Váradról, a gyulafehérvári káptalanról és Kolozsmonostorról megjelent publikációinak köszönhetően kezdtem el a pécsi káptalan ilyen tevékenységével foglalkozni, s ha a hiteles helyekkel foglalkozunk, oda kell Váradra figyelnünk. A hiteleshely-kutatás jó iskola a magyar középkorkutatáshoz szükséges alapok elsajátításához. A pannonhalmi alapítólevéltől a mohácsi csatatéren kiállított oklevélig nagyjából 200 ezer írásos dokumentum maradt fenn a magyar középkorból. Úgy tíz-tizenkétezerre tehetjük az Árpád-kori oklevelek számát, ezek nem kis része hiteles helyi oklevél. Ezekből pontosan megismerhető a korabeli társadalom, a jogrendszer, az egyházi intézményrendszer. Éppen Jakó Zsigmondék hívták fel a figyelmet arra is, hogy az intézménytörténeti megközelítésen túl nagyon sok művelődés-, nyelv- és társadalomtörténeti információ nyerhető ki e dokumentumokból. Izgalmas és sokrétű kihívásokat rejtenek a középkori hiteles helyek.

Biharország fővárosában a 19–20. század fordulóján sok tudós főpap, kanonok élt, köztük kiemelkedő a Karácsonyi János neve, akinek munkásságával Ön is foglalkozott. Milyen vonatkozásban?

Nagyon sokat köszönhetünk Karácsonyi Jánosnak. Ízig-vérig pozitivista tudós volt. Azok közé tartozik, akik megalapozták a modern középkorkutatást, nélkülözhetetlen segédkönyveket adtak a kezünkbe. Karácsonyi elsősorban egyháztörténész volt, de van egy olyan nem egyháztörténeti munkája is, ami megkerülhetetlen, amelynek az Árpádok korával és az Anjou-korral foglalkozó minden kutató polcán ott kell lennie. Ez az Árpád-kori magyar nemzetségeket összefoglaló, eredeti kiadásában háromkötetes mű (Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1900., reprint kiadása: Budapest, 1995. – szerk. megj.), melynek segítségével rekonstruálni lehet a 12. század második felétől a 14. század első harmadáig a kialakuló magyar nemesség genealógiáját, családi kapcsolatait. Karácsonyi János egyháztörténeti munkái elsősorban a keleti egyházmegyék históriája szempontjából nagyon fontosak. Az erdélyi püspökség korai történetével kapcsolatban vannak olyan felvetései, amelyeket ma már részben vitatunk, de olyan problémákra hívta fel a figyelmet, amelyek továbbra is aktuálissá teszik a munkásságát. Földolgozta Szent István okleveleit, Szent Lászlóról több munkát írt, Erdély középkori históriájának számos kérdésében értően állást foglalt. Karácsonyi János itt maradt Váradon, miután a város Romániához került, tovább ápolta az anyaországtól elszakított területen a magyar tudományosságot, alakja, munkássága ezért az elszakított területen maradt emberek magyarságtudata szempontjából is nagyon fontos. Bátorítom a váradiakat: minél több munkáját adják ki újból…