Géza nagyfejedelemnek nem volt jó a „sajtója”

2015. 01. 29. 12:25

 

A jeles régész, FODOR ISTVÁN, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója a Szacsvay Akadémia idénynyitó előadójaként értekezett honfoglaló eleink Bizánc és Róma közötti vallásválasztó dilemmájáról. Beszélgetésükben Szilágyi Aladár igyekezett a magyarság ősvallásáról, illetve Géza – Szent István kultusza miatt – elhalványult történelmi érdemeiről is faggatni a kutatót.

 

 

Valahol azt a talán legendába illő állítást olvastam, hogy már Levédiában olyan sok keresztény volt a magyarság körében, hogy Bizánc térítő püspököt küldött hozzájuk. Mi a véleménye erről?

 

Ez a feltételezés minden alapot nélkülöz. Aki ezt elterjesztette, az valószínűleg hallott valami harangozni arról, hogy a bizánciak természetesen aktívan térítettek a Fekete tenger partvidékén, hiszen ezen a területen a Krisztus előtti nyolcadik századtól már görög városállamok keletkeztek, tehát ott a görög kultúrának nagyon erős gyökerei voltak. Ezért Bizánc a negyedik századtól valószínűleg létrehoz egy úgynevezett térítő püspökséget Boszporosz területén. Boszporosz városa a mai Kercs, a Krím félsziget keleti csücskében. Ez az elnevezés a régi szláv ‘krk’, ‘torok’ szóból ered. Egy nagyon fontos kereskedelmi központ volt – az ókorban az itteni városállamok fővárosa –, ahol nagyon sokan megfordultak, később a magyarok is. A negyedik századtól tehát itt már működik a bizánci ún. onogur püspökség. Nevét onnan kapta, hogy errefelé ekkoriban főként az onogurnak nevezett bolgár-törökök éltek, ahol a bizánciak térítettek.

 

Ezt megelőzve ők téríthettek az örménység körében is, hiszen a Római, illetve a Bizánci Birodalom előtt, már 301-ben itt vált a kereszténység elsőként államvallássá?

 

Az örményekhez nem innen juthatott el a kereszténység, hanem közvetlenebbül, mert Bizánc benyomult erre a Kaukázus vidékére is, és mind Örményországba, mind Grúziába onnan terjed el a kereszténység. Tehát Bizánc élénk térítő tevékenységet folytat kelet felé, ahol a fő ellenfél Irán, amelyik már a hetedik századtól egy új vallásnak, a mohamedán hitnek a propagálója lesz. A bizánciak megtérítik az Észak-Kaukázus népeinek nagy részét, köztük a jászok elődeit, az alánokat is.

 

Ami a Kazár Birodalmat illeti, a magyarok elég sokáig éltek a területén. Meddig, talán százötven évig is?

 

Annál kevesebbet, de erre pontosan nincsenek források. Én úgy gondolom, a magyaroknak az a része, amelyik idejött – mert egy részük keleten maradt, akiket Julianus barát talált meg 1236-ban –, 750 körül telepedett le a kazár kaganátus területén. Erre nézvést egy meghatározás van Anonymusnál, amelyik úgy hangzik, hogy „Dentümoger”. Erről Németh Gyula úgy gondolta, hogy a „Don-tő”, tehát a Donnak a torkolatánál lévő Magyarország neve. Ez az értelmezés azonban egészen biztosan nem állja meg a helyét, mert a „d-t” egészen a tizenkettedik századig a magyar nyelvben kicsinyítő képző volt. Így kapta a nevét Várad is – kis vár, váracska. Utána vettük át a szláv nyelvből a -ka, -ke, illetve a –cska, -cske képzőket. A fenti esetben a „Den-tü” tehát azt jelenti, hogy „Kis-Don”, aminek a szláv párja a ma is élő „Donyec” elnevezés. Tehát ugyanúgy hívták a folyót a magyarok is, mint a szlávok. Ez volt az a terület, ahol a magyarok megtelepedtek, és valószínűleg ez volt Levédia.

 

Nem véletlenül vetettem fel ezt a kérdést, hiszen tudjuk, hogy Kazáriát két irányból érték vallási befolyások, egyrészt a kereszténység, másrészt az iszlám részéről, viszont a kagánok – bizonyára józan megfontolásból, talán a jelentős zsidó kereskedőréteg befolyására – a két nagy rivális, a keresztény Bizánci Birodalom vagy a muzulmán Abbászida Kalifátus államvallása helyett, inkább a judaizmust választották. Vajon mindez mennyire hatott az ott élő magyarságra?

 

Ezt nagyon nehéz bizonyítani, az viszont egészen biztos, hogy a magyarokat kazár részről nagyon erős egyéb jellegű befolyások érték. Bíborbanszületett Konstantintól tudjuk, hogy a kazár államszervezet erős hatással volt a magyarok berendezkedésére. A bizánci császár szerint a kazár kagán Levédit nevezi ki a magyar törzsfők közül primus inter paresnek, elsőnek az egyenlők közül. Ennek az első magyar törzsi szervezetű, nomád szerkezetű államnak az élén két vezető áll, a „nagyfőnök” és a „kisfőnök”, a „kende” és a „gyula”. A harmadik méltóságot viselő „karha” vagy „harka” – a bíró – elnevezése és funkciója is megegyezik a kazárokéval. Tehát egészen biztos, hogy kazár mintára szerveződött az első magyar fejedelemség.

 

Nemde, akár hogy is történt, a kereszténységre térítés nem „légüres térben” hatott eleink hitvilágában?

 

Az tény, hogy a magyarság – akár a környező sztyeppei népek – ekkoriban a samanizmusnak nevezett vallás híve volt, a sámánt ők táltosnak hívták. De a honfoglalás kori és a levédiai samanizmust nem úgy kell elképzelnünk – erre László Gyula mutatott rá először –, mint ahogy a néprajzosok a XVIII.-XIX. Századi sámánokat megismerték. A nomád államokban ugyanis (a hunoknál, türköknél, kazároknál, avaroknál, mongoloknál) már volt egy olyan sámán-kategória, amelynek tagjai az Ég ura földi helytartójának, az uralkodónak – tehát az államnak – a szolgálatában álltak. Nekik dobjaik sem voltak, mint a közönséges sámánoknak, akik az egyszerű emberek jósai, segítői és orvosai szerepét töltötték be.

 

Tehát univerzálisabb, mint egy kis törzsi közösségé…

 

Így van. Ez benne van al-Bakrí arab szerző tudósításában, hogy a magyarok csak egy istent imádnak, az Ég urát, akit a türkök Tengri-kánnak hívtak. Ezért a vallástörténészek tengrizmusnak nevezik a sámánizmusnak ezt a felső fokát, amely a nomádoknál az államvallás szerepét töltötte be. Ezek a sámánok nagy tudású emberek voltak, gyakran töltöttek be nem csupán tanácsadói, hanem diplomáciai posztot is. (A bizánci források szerint az avar „fősámánt” makobráznak hívták.)

A magyarságnak tehát a honfoglalás előtt már volt nomád típusú államalakulata, és volt az egyistenhiten alapuló államvallása is, a tengrizmus.

Tartós állam ugyanis nem létezhetett államvallás nélkül. A tengrizmus azonban végül is egyetlen népnél sem bizonyult erre alkalmasnak, minden pusztai nép a világvallások valamelyikével cserélte fel.

 

Annak van-e valami nyoma, hogy amikor közeledtek a Kárpát-medence felé, és más néptöredékek is sodródtak velük, közöttük voltak-e keresztények?

 

Két olyan legenda is van, ahol a magyarok szóba kerülnek. Az egyik a Konstantin (Cirill)-legenda, amely szerint a magyarok 860 körül a Krím-félsziget tájékán találkoztak a térítő szerzetessel, meghallgatták imáját, és útjára bocsátották. Cirill bátyja, Metód pedig 882-ben valahol az Al-Dunánál találkozott egy magyar „királlyal” (bizonyára egy seregvezérrel), aki megajándékozta őt, meghallgatta és kérte, foglalja majd imáiba a nevét. E legendák szövegéből az szűrhető le, hogy őseink nem lehettek a keresztények ádáz ellenségei, s valamelyest ismerték is e vallás tanait. Ezért magam biztos vagyok benne, hogy voltak megkeresztelkedett emberek is a magyarok között, amikor átlépték a Kárpátokat.

 

A honfoglalás előtt Pannóniában már lezajlott a Cirill- és Metód féle térítési kísérlet, tehát érkezésünkkor már létezhettek eléggé kiépült keresztény intézmények?

 

Olyannyira, hogy – ebben az újabb régészeti kutatások nagyon nagy lépést tettek előre – a zalavári központban, amelyet Mosaburgnak hívtak akkoriban, telepedett meg Pribina és fia, Kocel, nyitrai szláv fejedelem, akit a morvák elűztek, amikor elfoglalták a mai Felvidéknek nyugati részét, Nyitra központtal. Ők a Keleti Frank Birodalomba menekültek – a Dunántúl akkor ennek része volt –, és ott hűbérbirtokot kaptak a frank uralkodótól. Ez a birtok nagyon jól kiépült. Nem csak azt tudjuk, hogy itt keresztények éltek, ismerjük templomokat, palotákat is. Kiderült, hogy ez a keresztény központ jóval jelentősebb volt, mint ahogy eddig a korábbi leletek alapján gondoltuk. Mellette, nem messze, Borjúállás szigeten egy másik udvarházat találtunk, ahol szintén templom mellé temették a halottaikat, egészen a X. század második feléig. A magyarok „nem ették meg” ezeket az embereket, miért tették volna? Egyszerűen azelőtt a frankoknak fizették az adójukat, 900 után pedig a magyaroknak. Maga Zalavár sem tűnik el nyomtalanul, hanem valamikor Szent István után Kolon néven itt egy magyar vármegye alakul.

 

Tudomásom szerint a maradék avarság egy része is kereszténnyé vált.

 

Amikor a 794-795-ös években a frankok gyakorlatilag kihasználják az avar birodalomban kitört lázadást, a belső gyengeséget, és magát az avar központot kifosztják, az avar főerőket szétverik, az avar állam összeomlik. Az egyik utolsó csapást itt, Erdélyben méri rájuk Krum bolgár fejedelem, aki ezek után meghódítja Erdélynek a déli részét, Balgrád, azaz Gyulafehérvár központtal. Ekkor az avarok behódolnak a frankoknak, és az akkori frank uralkodó – ahogy a forrásokban szerepel – „inter Sabaria et Carnuntum”, tehát Sabaria és Carnuntum között telepíti le őket. Mindkettő a mai napig megvan, az egyik a mai Szombathely, a másik pedig Petronell-Carnuntum néven. (Az utóbbi ma Ausztriához tartozik, egy római település romjait őrzi.) A két város közötti temetőket is ismerjük, ezek az úgynevezett sopronkőhidai-típusú temetők. Ezek a keresztény avarok még nagyon sok pogány rítusbeli sajátosságot megőriznek, például a feltorozott kecskék bőrét ráterítették a koporsóra.

 

A honfoglalás kori, körüli magyar sírokban – főleg előkelő hölgyek temetkezési helyén – tudtommal elég sok olyan tárgyat találtak, ami a kereszténységre utal. Ez mennyire volt jellemző?

 

Igen, találtak, nem is keveset, elsősorban úgynevezett ereklyetartó mellkereszteket. Ezek két részből állnak, a köztük lévő üregbe ereklyéket tettek. (Például egy kis darabot Krisztus keresztfájából, valamely szent csontjának töredékét – legalábbis ezt állították róluk.). E kereszteket kereskedők és hittérítők hozták Magyarországra, néhányat esetleg a kalandozó hadjáratok résztvevői. A Nógrád megyei Piliny község határában még 1871-ben tárt fel báró Nyáry Jenő öt gazdag melléklettel ellátott sírt. Az egyik női temetkezésben nyakba való függőt leltek, amelynek az alját képező lemezkén görög felírat volt: „Uram, segítsd meg Jánost. Ámen.” A legközismertebb azonban a híres tiszabezdédi tarsolylemez, amelyen leveles ágak keretezte, kiszélesedő végű görög keresztet látunk. E keresztény jelképeket hordozó tárgyak azonban nem azt jelentik, hogy e sírokban keresztények is nyugodtak valaha, hiszen az elhunytakat pogány szertartás szerint temették, sokszor a halotti toron leölt és elfogyasztott lovuk csontjai is melléjük kerültek a sírba, amelyek más pogány jelképeket is tartalmaztak.

 

Egyfajta kincshalmozás volt, vagy…

 

Nem. Ők látták, hogy azokat a tárgyakat tisztelik a keresztények, hisznek abban, hogy segítenek a bajban lévő emberen. Gondolták, hátha nekik is segít, a nyakláncukba fűzték hát, az átfúrt farkasfog meg a fűrész alakú lemezfüggő – tehát a pogány bajelhárítók - mellé. Szabó János Győző kollégánk, aki az egri múzeumban dolgozott, korábban azt feltételezte, hogy a honfoglalók temetkezési szokásainak vannak olyan elemei, amelyek a bizánci kereszténységre utalnak. Szerinte ilyen volt, amikor az elhunyt karjait a mellén keresztbe hajtották a sírban. Ez nem is volt teljesen alaptalan feltevés, hiszen például így temetkeztek Dél-Erdélyben az ortodox románok is a XVI-XVII. században. Ám más volt a helyzet a X. században, amikor hasonló rítust igen sok pogány sírban is megfigyelhetünk.

 

Tudjuk, hogy részint a Bizánccal való kapcsolatainknak is köszönhetjük, hogy ide kerültünk, hiszen amikor a bolgár cár megtámadta Bizáncot, akkor ők sikeres szövetséget kötöttek a magyarokkal. Később ez visszájára fordult, amikor a bolgárok a besenyőkkel szövetkeztek a magyarok ellen, akik így kénytelenek voltak a Kárpátokon belülre húzódni. Nem véletlen az – nem csak a szövetség, a közelség miatt –, hogy az első nagyobb térítési törekvések onnan indultak felénk, ugye?

 

Nyilvánvaló, hiszen a magyarok kelet felől jöttek, és a honfoglalás előtt mintegy három évtizedig Etelközben laktak, tehát a Dnyeper-mentétől az Al-Dunáig. Így a magyarok határosak voltak a bolgárokkal, azzal a görög kereszténységgel, amelyik már ekkor a bolgároknál is el volt terjedve. Egy kereskedelmi vita miatt háború tört ki s bolgárok és a bizánciak között, és a bolgár cár legyőzte a bizánci sereget. Erre Bölcs Leó bizánci császár 894-ben követséget menesztett a magyarokhoz, hogy támadják hátba Simeon cárt. Ez meg is történt. Nagyon érdekes ebben a történetben az, hogy a forrás külön megemlíti, hogy Bölcs Leó emberei két magyar fejedelemmel tárgyaltak, az egyik maga Árpád volt már ekkor, közvetlenül a honfoglalást megelőzően, a másik pedig valószínűleg Kurszán. A szövetséget megkötötték, a magyarok betörtek Bulgáriába, szétverték a bolgár hadat, maga a bolgár uralkodó is alig tudott Szilisztra várába bemenekülni. Ez volt az első bizánci-magyar katonai együttműködés. (Legalábbis, amiről írott forrás tanúskodik.) A későbbiekben aztán változik a helyzet, a Kárpát-medencében megtelepedett magyarok több hadjáratot indítanak a bizánciak ellen. 934-ben például, a nemrég még halálos ellenség besenyőkkel fognak össze, és zsákmányolnak Bizáncban. 943-ban újabb sikeres magyar hadjáratról tudunk Bizáncban, amikor I. Romanosz császár évi adó fejében öt évre köt békét a magyarokkal, amelyet 948-ban ismét megújítanak.  Ez így megy, egészen addig, amíg be nem következik a 955-ös vereség Augsburgnál, amely után vége szakad a nyugati irányú hadjáratoknak. 957-ben Bíborbanszületett Konstantin be is szünteti az adó fizetését. Erre a magyarok egy évvel később hadat küldenek Konstantinápolyba Apor vezetésével, de vereséget szenvednek s így üres kézzel távoznak. (Valószínűleg ehhez a hadjárathoz köthető a Botond-monda)
Visszatérve egy gondolattal a honfoglaláshoz: szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy 895-ben a bolgárok és a besenyők kergették volna át a Kárpátokon a magyarokat.

A korabeli események gondos vizsgálata egyértelműen arra enged következtetni, hogy a honfoglalás előre jól megtervezett katonai akció volt.

A hadak után vonuló népességet ennek végrehajtása során érte a nagy erejű bolgár-besenyő támadás, de az új szállásterület birtokba vételét az nem tudta megakadályozni, még ha jelentős veszteséget is okozott.

 

Akkoriban kerül Erdélybe az első térítő püspök, Hieroteosz?

 

Igen, előbb 948-ban kereszteli meg a bizánci császár Tormást, Árpád unokáját vagy dédunokáját és Bulcsút, a főbírót. 953-ban pedig az ország második legnagyobb méltósága, a Gyula veszi fel Bizáncban a keresztséget. Bíborban-született Konstantin egy Hieroteosz nevű térítő püspököt küld vele Magyarországra. Sajnos, nagyon keveset tudunk róla. Térítő tevékenységéről és annak színhelyéről úgyszintén. Csak feltételezhetjük, hogy az erdélyi Gyula székhelyének környékén, főként Erdélyben téríthetett, ahol ekkor még jelentős számú bizánci keresztény bolgár élt. Az ő sírjaik kerültek elő a Nagyenyed melletti Csombordon, Maroskarnán, de magában a nagyhatalmú főúr, Gyula központjában, Gyulafehérváron is, ahol a székesegyház közelében X. századi magyar temető is napvilágra került, benne jellegzetes lovas temetkezésekkel. (A várost ekkor még bolgárul Balgradnak nevezték, és a románok is ezt a nevet vették át a XII-XIII. században, s azt meg is tartották egészen 1918-ig.) A mai székesegyház helyén egy igen korai építésű kerek templom volt. Tehát minden jel arra mutat, hogy itt ekkoriban igen jelentős magyar központ lehetett, bizonyára Gyula székhelye, amely Hieroteosz székhelyéül is szolgált, bár őt az egész „Turkia” (így hívták országunkat a bizánciak) területén végzendő térítésre kapott megbízást. Igen fontos, hogy a későbbi erdélyi püspökséget nem a székhelyéről nevezték el, mint a többit (pécsi, veszprémi, váci, stb.), hanem egy területről, országrészről. Ez a térítő püspökségekre jellemző, hasonló elnevezést kapott keleten a már említett onogur bizánci püspökség is.

 

Hadd időzzünk el még egy kicsit a bizánci hatásnál. Sok helyütt, még a Dunántúlon is, több görög kolostor is működött, elég sokáig.

 

A görög kolostorok nagyon korán, a korai Árpád-korban alakulnak, ugyanúgy, ahogy a nyugati kolostorok is. A legismertebb talán ezek közül a szávaszentdemeteri és a veszprémvölgyi, ez utóbbi apácamonostor volt. De tudunk még görög monostorokról a Vidinben keresztelkedett főúr, Ajtony székhelyén, Marosváron (a későbbi Csanádon), Visegrádon, egy másik női monostorról pedig Dunapentelén is. Ezek a kolostorok egészen az Árpád-kor végéig megmaradnak. Pusztulásuk legfőbb oka az volt, hogy a görög szerzetesek utánpótlásáról nem tudnak gondoskodni. (Tehát a magyar egyház nem üldözte őket.) Ezért szűntek meg a XIII. század folyamán.

 

Amikor viszont létrejött a Német-Római császárság és Bizánc között – házasság révén – a szövetség, a magyarok harapófogóba, kényszerhelyzetbe kerültek a két birodalom között. Dönteniük kellett. Az kevésbé közismert, hogy már Taksony fejedelem tapogatózott nem Bizánc, hanem Róma irányába. Tudtommal már ő kért volna a pápától térítőpüspököt.

 

Igen, egy nem mindenki által hitelesnek tartott forrás szerint 963-ban Taksony fejedelem Szalk vezetésével küldöttséget menesztett Rómába XII. János pápához s térítő papokat kért tőle. A pápa ekkor Magyarországra küldte Zekheus térítő püspököt. Ottó német király – az augsburgi győztes, akit a pápa I. Ottó néven 962-ben német-római császárrá koronázott – azonban elfogatta a küldöttséget s a térítőket nem engedte Magyarországra. Nyilvánvalóan nem akarta, hogy a magyaroknál a római pápaság folytasson térítést.
Nem kétséges, hogy az augsburgi vereség után a magyar fejedelemség döntési kényszerbe került: felveszi-e a kereszténységet s annak melyik változatát. Az első kérdésre csak igenlő válasza lehetett, mert a pogány hit melletti kiállás szinte az egész Európával való szembeszegülést jelentette volna, a magyar nép és ország veszte aligha lehetett kétséges. A keleti és nyugati kereszténység közti választás már nehezebb kérdés volt. Ne feledjük, hogy erre a korszakra esik Bizánc virágkora. De hatalma teljében volt az éppen csak létrejött Német-Római Birodalom is. Azt már Taksony is világosan látta, hogy nem szabad többé katonai megoldásokkal kísérletezni, mivel az erőviszonyok gyökeresen megváltozhat, s nem a mi előnyünkre. A két vallási változat közti választást egyáltalán nem ideológiai megfontolások befolyásolták, hiszen ekkor még alig volt látható különbség a kettő között. (A vallásszakadás is majd csak 1051-ben következik be.) Sokkal inkább az, hogy veszedelem nyugatról 963-ban fenyegetőbbnek látszott.

 

Gondolom, ebben a döntésben az is közrejátszott, hogy főleg Géza már megpróbálta egységesíteni az országot, és a legtöbb baja főleg azokkal a déli nagyurakkal volt, akik viszont a keleti kereszténységet vették fel.

 

Ez a keleti rész az imént már szóba került. Ajtony, a délkeleti végek ura. De vele és az erdélyi Gyulával majd csak Szent István számol le.

 

Az előbb már említettük, hogy Ottó mennyire megerősödött, s ennek fontos momentuma volt, amikor Berengár észak-itáliai király ellen a pápa a császártól kért segítséget. Ottó sikerrel harcolt, és vérszemet kapott, egész Itáliát szerette volna meghódítani, s ebben a pápa is útjában állt. Akkor fordulhatott a pápa Taksonyhoz?

 

Nem a pápa fordult Taksonyhoz, hanem éppen fordítva. Augsburg után a magyar fejedelmi udvarban aligha lehettek olyan ostobák, hogy a németek ellen szövetkezzenek bárkivel. Még akkor sem, ha közben bizonyára készültek egy várható német támadás elhárítására. Taksony világosan látta, hogy új környezetünkkel, Európával, többé már nem harcolni kell, hanem oda beilleszkedni és túlélni.

 

Géza részéről fontos lépés volt az, amikor létrejött a bizánci-német paktum, hogy üzent a császárnak, hogy úgymond, hajlandó kötélnek állni, s Ottó ekkor küldi az első hittérítőket Magyarországra.

 

Géza 970-ben, Taksony nagyfejedelem halála után került trónra. Két év múlva I. Ottó fia, a trónörökös, aki majd II. Ottó néven ül a császári trónon, feleségül veszi Theophanu bizánci hercegnőt. E dinasztikus kapcsolat azt jelenti, hogy Magyarország két szövetséges nagyhatalom közé kerül.

Szerencsére Géza az egyik legtehetségesebb magyar uralkodónak bizonyul. Gyorsan határozottan – és ez a lényeg – jól cselekszik.

972-ben I. Ottótól térítő papokat kér. Jönnek is a mai Svájc területéről, Sankt Gallenből, ahol a magyarok 926-ban még vígan kalandoztak. Megkeresztelik Gézát és családját, mintegy ötezer magyarral egyetemben. Esztergom körzetében templomok építésébe kezdenek, amelyeknek (Sankt Gallenre emlékeztetve) Szent Gál lett a védőszentjük.

 

Szent István későbbi kultusza elhomályosította az ő érdemeit…

 

Igen, a későbbi források a szent életű Istvánt magasztalják, apját azonban még jobbára pogánynak vélik, aki azt is mondta, hogy elég nagy úr ő ahhoz, hogy két istennek is áldozzon. Felesége, Sarolt pedig állítólag nem tudta indulatait megzabolázni, dühében még embert is ölt. Nos, e források miatt nem értékelték igazán a későbbi történészek Géza államférfiúi nagyságát. (Mai szóval mondhatnánk: rossz volt a sajtója.) Pedig alighanem néki köszönheti a legtöbbet a magyar nép, hogy e veszélyes időket túlélte, megmaradt és beilleszkedett Európába. Amikor 973-ban I. Ottó Quedlinburgba összehívja a birodalmi gyűlést, ahol nem csak a birodalom főemberei, hanem, a szomszéd népek vezetői is megjelennek, Géza elküld 12 előkelő magyar urat. Békét ajánl és térítő papokat kér a császártól. I. Ottó tehát azt látja, hogy a térségben egy újabb keresztény állam van kialakulóban, mint Csehországban, Lengyelországban a Kijevi Oroszországban és a balkáni szlávoknál. Meg is indul a térítés, meggyőzéssel, de erővel is. Közben a nagyfejedelem leszámol a kalandozásokban érdekelt régi gondolkodású, nomád elittel. Aki önként nem tér meg, annak nincs kegyelem. Egész közösségeket telepít át Géza az ország egyik helyéről a másikra. Megkezdi a fejedelmi haderő nyugati típusú fegyverekkel való felszerelését. Egyértelműen számot vet azzal, hogy a kalandozások során befolyt rengeteg adó (arany és ezüst) nem lendített semmit az ország gazdaságán, holt tőke maradt, mert a nemesfémből ékszerek, díszfegyverek készültek, tehát az előkelők pompakedvelését szolgálta, csupán az ötvösséget virágoztatta fel. S hová lett ez a káprázatos pompa, az arany- és ezüstneműek tonnái? Tulajdonosaik magukkal vitték a sírba. (A mai régészek nagy örömére.)
Az igazi gazdasági változást maga a kétkezi munkából élő népesség valósította meg, létrehozván a megtelepült falvak százait, amelyek szolgáltatással tartoztak uraiknak. Ez a gazdálkodási mód sokban hasonlított az európaihoz, csupán az urakat, az elitet kellett kicserélni, a nemzetségi arisztokrácia helyébe a hatalomhoz hű elitet ültetni. Géza el is indította ezt a folyamatot, amit majd István folytat a királyi vármegyék kialakításával.
Géza egykori kritikusai azt sem hangsúlyozták, hogy e párját ritkító nagy uralkodó nem csupán az ország gazdaságát változtatta meg, megvetvén ezzel az új állam alapját, nem is csupán a társadalmat formálta át, hanem – bár maga még valóban nem vált igazi kereszténnyé – fiát, Vajkot (aki a keresztségben ugyanúgy az István nevet kapta, mint ő) elszigetelte a pogány környezettől s nevelőinek gondos megválogatásával ízig-vérig keresztényt, igazi keresztény uralkodót nevelt belőle.

 

Még néhány szó erejéig térjünk vissza Quedlinburgra. Mennyire helytálló az a megállapítás, hogy azzal, hogy nem ő ment oda személyesen a császár színe elé, hanem tizenkét hű emberét küldte követségbe, mialatt Ottó többi vazallusa személyesen vett részt a „csúcstalálkozón”, ez mennyire volt az ő függetlenségének az érzékeltetése, bizonyítása?

 

Gézának e tette nem csupán jelképes volt. Maga, az ország és a szerveződő magyar egyház németektől való függetlenségét hangsúlyozta ezzel. A jövő ebben is őt igazolta. Ennek az volt a következménye, hogy a magyar egyházi szervezet közvetlenül Rómától függött, nem a Német Birodalomtól.

A többiek mind a Német-Római Császárság egyházi szervezetébe épültek be. Magyarország nem. A magyar egyházi szervezet önállóan alakul ki, és önállóvá fejlődik. Magyarország területén csak a pápa fennhatósága érvényesül. Ennek nagy jelentősége volt a következő századokban is.


Végezetül az egyházi irányzatok közti választásról még egy érdekes leletre szeretnék utalni. Már a XI. század elején, tehát Szent István korában előkerült egy pecsétlő Szávaszentdemeter környékén. Egyik oldalán Szent Demeter képmása látható, a másikon pedig egy felirat: „Uram, segítsd meg Theophilaktoszt, a türkök püspökét.” Aligha kétséges, hogy a fohász a magyar föld új bizánci térítő püspökéért könyörög, aki bizonyára Hieroteosz utóda lehetett. A magyarok közt tehát István korában tovább folyt a bizánci térítés, a vallásválasztás nem volt kizárólagos. Uralkodóink látták, hogy e keletről jött népnek nem ellenségekre, hanem barátokra van szüksége. Pláne, ha ez nem is kerül olyan sokba…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!