Elhunyt Jakobovits Miklós festőművész
2012. 10. 26. 16:32 Lapzártakor kaptuk a szomorú hírt, hogy életének 77. évében elhunyt Jakobovits Miklós Munkácsy Mihály-díjas romániai magyar festőművész, muzeológus, művészeti író. A magyar kultúra egy kiemelkedő egyéniségét vesztette el, a nagyváradi magyarság meghatározó jelentőségű szellemi vezéralakját. Jakobovits Miklós halálával lapunk igaz barátját is gyászoljuk, aki két esztendeje szerkesztőbizottsági tagként fontos gondolatokkal, észrevételekkel, szemlélettel is segítette az Erdélyi Riport munkáját. Emlékét, egyéniségét, humánumát megőrizzük. A művész emléke előtt a vele készült utolsó interjúnkkal tisztelgünk. |
Magas állami kitüntetést vehetett át több művésztársával együtt Kolozsváron, ám a rá jellemző módon ezt nem személyes sikereként értékeli, hanem az erdélyi alkotók kollektív elismerésének. Nem titkolja betegségét, ahogy az őt bosszantó közéleti-politikai jelenségekről is mindig nyíltan mond véleményt. Jakobovits Miklós festőművésszel Szűcs László beszélgetett.
Miután a kolozsvári magyar konzultól átvette az állami kitüntetést, arról beszélt, mennyire fontos, hogy a képzőművészek közül egyszerre hat életművet ért a hivatalos elismerés.
Nekem ennél a díjazásnál különösen tetszett az a hozzáállás, nem tudom, kié volt az ötlet, hogy sok képzőművészt díjaztak egyszerre. Mondtam is Kolozsváron: mintha megint egy kicsit nagyhatalommá váltunk volna. Ez nem azt jelenti, hogy mi szakmai soviniszták lennénk az irodalomárokkal vagy a zenészekkel szemben, de tapasztalom, hogy a mai kortárs képzőművészet elvontsága miatt nem mindenki tud olyan fokon közeledni az alkotókhoz. Vagy egy kicsit hülyeségnek tartják, vagy túlzónak a mai formákat, ezért pozitívnak éreztem a szándékot, hogy a képzőművészetre odafigyeltek. Ezzel közelítünk kicsit a reneszánsz szemlélethez, vagy a múlt század eleji párizsi világhoz. Talán annak is szóltak ezek a díjak, hogy többen jó ideje dolgozunk a sepsiszentgyörgyi kortárs képtár megnyitásáért, felfigyeltek erre a példa nélküli vállalkozásra.
Hogyan áll ma ez a projekt?
Rendkívül fontos a város, Sepsiszentgyörgy vezetőinek a hozzáállása, illetve a múzeumigazgató ügyessége. Meg tudtak szerezni egy helyiséget, működik a kuratórium, melynek a tiszte kiválasztani azokat a művészeket, akik részt vesznek majd alkotásaikkal a kiállításon. Lényeges, hogy az anyag a teljes erdélyi művészetet felölelje. Az erdélyi művészet sokoldalú, áll a székelyföldi alkotókból, a közép-erdélyiekből, a nagybányaiakból, vagy a temesváriakból, akik egy másfajta, mondjuk így: német hatású gondolkodást jelenítenek meg. Északon, Szatmár környékén például a kicsit groteszkebb szemlélet érvényesül. Én ezt azért tartom rendkívül fontosnak, mivel az erdélyi művészek lényege, az egésznek a kifejező ereje az a hihetetlen emóció, ami a munkákat jellemzi. Ez elkezdődött már Trianon után a Kós Károlyék gondolkodásában. Valahol a méltóságot, a kultúrán keresztül egy összefogó erőt próbáltak megjeleníteni. Nagyon sok művész munkáiban később is megvan ennek a folytatása. Sőt, az emóció folytatása tetten érhető az egészen fiatal generációk tagjaiban is. Tehát náluk sem a spekulatív megközelítés van túlsúlyban, mint annyi helyen Nyugaton. Az igazi művészi folyamat ott kezdődik, amikor megvan a szívnek, az agynak és a vérmérsékletnek szinte erotikus összehangoltsága. Emóció, izgalom, temperamentum. Azért lesz nagyszerű ennek a múzeumnak a létrehozása, mert a különböző generációkat kell összehoznia.
Meddig mennek vissza az időben az anyag összegyűjtése során?
Körülbelül ötven évet. A második világháború utáni korszakig. S ha már erről az időszakról beszélünk, pozitív az a tény is, hogy a nagy erdélyi művészek, hiába éltek a legkeményebb szocialista realizmus alatt, a munkájukban nem látod a nyomást, a felülről jövő parancsszavakat. Abban rejlik a nagyszerűségük, hogy megtalálták azt az utat, amelyen járva a saját lelkükön keresztül tudtak válaszolni a kihívásokra. Nem feküdtek le a politikai elvárásoknak. Ugyanakkor az is fontos, hogy a mai utódok – szemben más országok művészeivel – nem prostituálták magukat a galériák elvárásainak. Hiszen gyakorlatilag egyet jelent a politikumnak vagy az eladhatóságnak megfelelni.
Jakobovits Miklós Kolozsváron született 1936-ban. 1959-ben diplomázott a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, mesterei: Kádár Tibor és Miklóssy Gábor. 1997 óta a Barabás Miklós Céh elnöke. Fontosabb díjai: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002); Munkácsy Mihály-díj (2003); A kortárs romániai kultúra kiválósága (2010); a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2012).
Saját tapasztalattal is rendelkezik az ilyen galériás elvárásokról?Névjegy
Festészetét a szürrealizmus egykori eredményeire támaszkodó, a művészi groteszk lehetőségeivel hatásosan élő képalkotás jellemzi. A 80-as években a festőiség utáni absztrakció és az olasz arte povera hatása jellemzi táblaképeit, de végig megőrzi a kivitelezés mívességét. Feleségével, Jakobovits Mártával több kerámiai alkotótelepen járt, témáinak plasztikai megformálása, az agyag lehetőségei foglalkoztatták. Írt esztétikai tanulmányokat, kisesszéket, kiállításkritikákat, művészeti jellegű útirajzokat. Sãºianu Alexandruval létrehozta a Nagyváradi Egyházművészeti Barokk Képtárat. A Nagyváradi Ady Társaság és a Keresztény Kutató Központ alapító tagja. 1965 óta mintegy húsz egyéni kiállítása volt. Kötetei: Színek üzenete (Bukarest, 1987); Reflexiók (Debrecen, 1990); Néró papírmaséból (Debrecen, 1991); Gondolatok az erdélyi képzőművészetről (Nagyvárad, 1993).
Bittenbinder János szervezett nekem egy kiállítást még 1987-ben Utrechtben. Volt egy olyan realista képem, ami nagyon tetszett a galeristának, s ekkor azt mondta, felvesz engem az ő galériájába, nem lesz panaszom a pénzre, csak az az egyetlen kikötése, hogy mindig azt csináljam, amit ő mond. Azt válaszoltam neki: „Drága uram, ez nagyon szép magától, csakhogy ezzel az erővel nyugodtan visszamehetek Nagyváradra minden hónapban megfesteni a magam Ceauºescu-képét.”
Hogyan tapasztalja, művésztársai is átérzik ennek a kortárs gyűjteménynek a fontosságát, mindenki ügyként kezeli a sepsiszentgyörgyi projektet?
Igen, valamennyien nagyon szépen álltak hozzá, s a kuratórium összetétele is olyan, hogy minden jelentősebb régióból, nagyobb városból bekerült valaki a tizenöt-tizenhat fős csoportba. Azon is gondolkodunk, hogyan kérjük fel a hozzátartozókat az anyag bővítésére. A terv az, hogy a művészek vagy a leszármazottak egy-egy munkát adnának ajándékba, egy-egy munkát pedig megvásárolnának tőlük. Olyan a múzeum erkölcsi hozzáállása, hogy biztos vagyok benne, sok munkát kap majd ajándékba a gyűjtemény. Úgy érzem, kell még két-három év, mire mindez megvalósul. Azért is emelem ki a szentgyörgyiek szerepét, mert más városban nem tapasztaltam ilyen hozzáállást a helyi vezetők részéről. Váradon látom, hogy az elvontabb formától, az újító szellemtől, a kortárs törekvésektől idegenkednek. Tragikus, hogy mikor elvették a legnagyobb kiállítótermünket, akkor ott bingószalont nyitottak, később cipőbolt lett a helyén. Szerintem ezzel nem csak a művészek lettek megbántva.
Azt eldöntötte-e már, hogy milyen munkát ajánl fel a kortárs múzeumnak?
Még nem, ugyanis ez függ attól is, mekkora méretű munka kellene. Most az a fontos, hogy a még élő hozzátartozókkal felvegyem a kapcsolatokat. Amikor a múzeumban dolgoztam, láttam, hogy a nagy romániai múzeumokban sok magyar anyag is van félretéve raktárakban, nem kiállítva, elárvult gyermekként. Horváth Imre költő mondta: csak akkor adok ajándékba, ha aranyba foglalod. Nem voltak értékként megbecsülve a műalkotások. Innen jött a gondolat, hogy az értékeket gyűjtsük egybe, ám ami már állami kézben van az erdélyi művészektől, azt aligha tudjuk megszerezni.
Úgy tudom, több jelentős művész életművét teljesen széthordták, sokak esetében ezért is lesz fontos a kortárs gyűjtemény.
Ott van például a dési Incze János, nagyon jó festő, kissé Brueghel-szerű gondolkodással, az ő munkáit szinte mind kivitték, pedig nagyon megérdemelné, hogy egy múzeuma legyen. Vannak jó példák is, Kós Andrásnak, aki nagyon jó szobrász, a munkái olyanok, mintha református barokk szobrok volnának, az alkotásait sikerült elrendezni – Kolozsi Tibor jóvoltából –: a kolozsvári Farkas utcai templomban, a régi sekrestyében elhelyeztek egy nagyon szép faszobor-gyűjteményt. Egy művész számára megnyugvás, hogy a munkáit nem dobálják szét, nem herdálják el.
A díjátadáson az életrajzokat is felidézték, s láttam, amikor elhangzott egyebek mellett, hogy díszlettervező, tanár, és muzeológus is volt, akkor elmosolyodott. Miért?
A díszlettervező említésekor eszembe jutott rövid színházi karrierem. A magyar időkben, 1940-től 44-ig, édesapám a kolozsvári színháznak volt a díszletfestője, díszlettervezője, egy olyan nagy ember mellett, mint Varga Mátyás, aki később a szegedi ünnepi játékoknak az egyik vezetője volt. A családban az volt a vélemény, hogy ha már úgyis művész szeretnék lenni, legyek én is díszlettervező, hiszen az biztos állás. Kérlek szépen, 63-ban, Dukász Anna igazgatósága idején én terveztem a Kurázsi mama díszletét. Volt a színpadon egy kicsi épület, s annak a tetején Gábor Katalin dobolt. A főpróbán az én kis épületem elkezdett inogni, s végül lerogyott. Az asztalosok főnöke azt kérdezte, hogy a fenébe lehet egy embert odatenni díszlettervezőnek, aki ilyen katasztrófát csinál. Teljesen igazat adtam neki, s ott is hagytam a színházat. De hát anyagilag valamiből csak kell létezni, ekkor lettem tanár a volt premontreiben. Rajzot tanítottam, de csapnivalóan rossz tanár voltam. Műszaki rajzot is kellett volna, de az nem az én világom, igaz, a gyerekek szerettek, amikor művészettörténetről beszéltem nekik. Csakhogy a számtannal is hadilábon álltam, s ebből is baj lett. Az egyik gyereknek adtam egy hatost meg egy négyest, s kijött a tízes médiája. Amikor volt az iskolában egy tanári konferencia, a cigarettázó gyerekek letolása mellett engem is behívtak, s számon kérték, hogy lehet így az átlagjegyeket kiszámítani. Fogalmam nem volt az egészről.
Aztán jött a múzeum, ahol remek kollégáim voltak. Nagyon szerettem Hora Coriolant, aki akkoriban az egyedüli ember volt, aki a kiállított magyar művészek képeit védte. Nem engedte, hogy egyet is kivegyenek. Vele dolgoztam, illetve Alexandru Sãºianuval, aki szintén nagyszerű ember volt. Velük, másokkal együtt benne voltunk az úgynevezett patrimoniális bizottságban, amely meg kellett állapítsa, hogy mely képeket szabad az országból kivinni. Egyszer azzal támad rám az igazgató, hogy hazaáruló vagyok, mert segítek kijuttatni az országból nemzeti értékeket. Gondold el, olyanok voltak ezek, hogy bejött mondjuk egy néni Szalontáról, hozott egy gyenge csendéletet, hogy el szeretné vinni a fiának Magyarországra. Normális, hogy segítetted. Szóval, erre az árulózásra odacsaptam egyet az igazgatónak, s persze azonnal beadtam a felmondásomat. Aztán később jött az, hogy ráálltam a restaurálásokra, egyre több munkát kaptam. Az orvosok szerint a betegségem is ennek tudható most be, a különböző vegyszerek, terpentinek, olajok, amiket használunk, nagyon ártalmasak a májra.
A művészek körében nem szokványos, hogy rendszeresen megszólalnak társadalmi-közéleti kérdésekben. Alkati kérdés, hogy Ön viszont fontosnak tartja azt, hogy gyakran és markánsan hangot adjon a véleményének?
Amiket én láttam nyugaton, a nagy művészeti alkotásokat, nagy tetteket, azoknál az volt a megérzésem, pontosabban a szilárd meggyőződésem, hogy a jellemnek a lelki kényszere döntötte el azoknak a munkáknak a milyenségét. Annak a művésznek a munkája, aki lapul egy olyan helyzetben, amikor látja az igazságtalanságot, nem lehet őszinte. Ha belülről nem kényszerít téged, hogy megmondd a valóságot, akár megharagszanak rád, akár nem, az a munka, amit az ecsettel hallgatva csináltál, nem lehet hiteles. Ez indított engem egész életemben, azért készítettem a Ceauºescu elleni képeket is. Annyira bosszantott, hogy a kollégák közül olyan sokan megfestették a portréját, meg az asszonyét is. Gondoltam, csinálok én is egy képet, ami groteszk módon kifigurázza őket. Jöttek is aztán a fiúk házkutatásra.
Ha már a vélemény kimondásánál tartunk, nem kerülhetjük meg a néhány héttel ezelőtti esetet, az örmény tiszttársát Magyarországon meggyilkoló azeri tiszt hazaengedését. Már csak azért is hozom ezt szóba, hiszen a szekrényen ott egy kis örmény zászló…
Ez az eset szerintem egy olyan gyalázatos és minősíthetetlen dolog Orbán Viktorék részéről, hogy el voltam csodálkozva, miként létezhet, hogy se a külügyminiszter, se az igazságügy-miniszter nem szól egy szót sem, csak lapulnak. Az emberi jóérzés egészen mást diktált volna. Tudom, hogy az egy gazdag ország, sok olajuk van, én ehhez nem érek, de ezt akkor sem lett volna szabad. Amikor Örményországban 89-ben volt a nagy földrengés, utána gyűjtést rendeztem. Aztán kezdődött a karabahi csetepaté. Akkor úgy belelkesedtem, hogy jelentkeztem, megyek Karabahba harcolni. Voltam is. Eljutottam Sztepanakertbe, Karabah központjába, ami egy ötvenezres város, Brassó környékére emlékeztet, csak kétszer akkora a hegy, mint a Cenk. De ott azt mondták, szép ez a gesztus, de nem szerencsés, hogy külföldiek vegyenek részt ebben a küzdelemben. Meg hát már 53 éves voltam.
Most szeptemberben két kezelés között Budapesten részt vettem a Kossuth téri tüntetésen is. Ott is elmondtam, most is mondom: itt mi nem tudjuk megítélni, milyen hatása lehet egy ilyen döntésnek. A kaukázusi népek, a csecsenektől az örményekig, a grúzokig, az azeriekig, irtó nehéz természetű emberek, lobbanékonyak.
Charles Aznavourt parafrazálva szokta mondani a származását firtatóknak, hogy száz százalékig örmény és száz százalékig…
Nem én vagyok az egyetlen ilyen. Magyarországon sok, fontos pozícióban lévő emberről tudom például, hogy a nagymama, a nagypapa sváb, esetleg tót felmenői vannak az illetőnek. És ezt nem kevesen titkolják. Miért kell ezt letagadni, hogy az illető vérében mi van. Attól ő a magyar kultúráért, a magyar eszmékért ugyanúgy tehet. Az aradi vértanúk között is két örmény volt, mi mást mondhatnék még? Én úgy vagyok ezzel, ahogy Goethe mondja: Élni való minden élet, csak magadhoz hű maradj.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
