Egy laza hét a szerepét kereső iskolában

Színes, csalogató tevékenységekkel késztették iskolába járásra a diákokat az elmúlt héten, az országosan első alkalommal megszervezett Iskola másként programsorozaton. A kolozsvári magyar iskolákban zajló eseményeket Kustán Magyari Attila foglalta össze, aki KERESZTESI POLIXÉNA iskolapszichológussal beszélgetett az oktatás jelenéről, jövőjéről az Erdélyi Riport 2012/14. számában.

Először adott lehetőséget a tanügyminisztérium arra, hogy az iskolák egy héten át szabadabb, „barátságosabb” programokat kínáljanak a diákoknak. Hogyan látja, hasznos egy ilyen kezdeményezés?

Úgy gondolom, szükség van ilyen programra, mert hatékony lehet, viszont ehhez komolyan kell venni az adott lehetőséget; sajnos vannak iskolák, ahol nem foglalkoztak a diákokkal ezen a héten. Azt is tudni kell, hogy a kolozsvári magyar iskolák évek óta szerveznek iskolanapokat, így számukra nem volt újdonság ez a fajta szervezkedés, csak abban változott a menetrend, hogy a saját rendezvénysorozatukat erre az időpontra helyezték át. Az ötlet hasznosságára térve, az tapasztalható, hogy a diákok eléggé meg vannak terhelve, ugyanakkor unalmas számukra a hagyományos didaktikai módszer, annak ellenére, hogy tanártól-tantárgytól függően próbálunk bevinni újdonságokat. Ezen a héten arra adódott lehetőség, hogy a tanár és a diák között kialakuljon egy közvetlenebb kapcsolat, hiszen közösen szervezhették a programokat, de még a diákok egymás közti kapcsolatai is elmélyülhettek. Jó hatása van a közös szervezésnek a kreativitásra is, ami pedig hagyományos órán nem vevődik észre olyan könnyen. Elsősorban a serdülőkre gondolok, mert náluk a motiváció még inkább hiányzik az iskolai tevékenységben, mint a fiatalabbak esetén.

Mire elég egy hét? Nem lenne szükség több ilyen programra, vagy még inkább, az Iskola másként egyes alapelveinek átemelésére? Színesebbé, vonzóbbá tehetnék vele az oktatást.

Egyértelműen szükség van ilyen megmozdulásokra, hiszen az utóbbi időben azt látjuk, hogy egyre nehezebb tanítani a diákokat. Az is jó megoldás volna, hogyha például havonta egy napig egy kicsit másként zajlana a tanítás, de ahhoz, hogy az érdeklődést, a kreativitást fenntartsuk, rendszerességre van szükség. A változás tehát mindenképpen fontos, elsősorban a pedagógusok szempontjából, akiknek más módszerekkel kellene dolgozniuk, a hagyományos megoldások ugyanis már nem működnek. Persze vannak olyan tanárok, akik az alternatív lehetőségeket ma is beviszik az osztályokba, azon vannak, hogy lekössék a diák figyelmét.

Milyen változásokat tapasztalt az elmúlt évek során a diák és az iskola viszonyában, egyáltalán, mire lehet számítani a jövőben, ha nem történik jelentős változás?

Tény, hogy egyre nehezebb megragadni a diákok érdeklődését, sok tanár panaszkodik, hogy nehéz eljutni hozzájuk. Tíz évvel ezelőtt a hagyományosabb módszerekre még reagáltak, az utóbbi időszakban azonban felerősödtek a különböző ingerek, s ezekkel szemben az oktatási módozat nagyon unalmas. Az internet nyújtotta lehetőségekre, a médiára gondolok, de a számítógépes, konzol-játékokra, vagy a klubokra is. Az utóbbi két hétben két fiatal keresett meg engem azzal a problémával, hogy játékfüggő, naponta több órán át ül a gép előtt. A mai diákok intenzív életet élnek, gyorsak a változások, ugyanakkor az tapasztalható náluk, hogy az újabb és újabb ingereket az iskolában is kérik. Ez volna a jövőre nézve az oktatást meghatározók feladata, hogy valamilyen szinten az iskola újra megtalálja a szerepét, tehát a nevelési és oktatási feladatok ellátását. Azt látom, hogy amit az iskola nem ad meg, azt máshol pótolják, legyen szó akár tudatmódosító szerek használatáról, így fontos feladat, hogy változtassunk.

Nő-e az iskolai agresszivitás?

Mindenképpen jelen van, és látható formában. Már egészen kiskorban, az elemiseknél, de az óvodásoknál is észrevehető, hogy a mostani gyorsított életmód hatással van rájuk. Nagyon kíváncsiak, de hogyha feltesznek egy kérdést, akkor azonnal választ várnak rá, és nincsenek egymásra tekintettel. Az agresszió tehát nem úgy jelenik meg, hogy egymást fejbe vágják, hanem a türelmetlenségben, az egymásra nem figyelésben.

Korábban említette a szerek használatát. Mennyire élnek a diákok cigarettával, alkohollal, drogokkal, csökken-e az első alkalommal kipróbálók életkora?

Vannak, akik el is mondják, hogy egy füves cigarettát nyugodtan elszívnak, mások nem vallják be, de lehet tudni, hogy élnek vele. Tíz év távlatában is lehet látni, hogy minden sokkal korábban kezdődik el, legyen szó akár a szexuális életről, akár a cigaretta, a drogok kipróbálásáról. Könnyebben és lazábban hozzáférhetnek ezekhez a dolgokhoz, a kíváncsiság is megvan bennük. A serdülők szégyellik, ha problémáik vannak; és azokat, akik önszántukból eljönnek hozzám, érettnek tartom, hiszen meg tudták fogalmazni magukban, hogy milyen gondjuk van, és igénylik a segítséget.

Hol rejlik a probléma gyökere. a tanárok kiégésében vagy a rendszerben?

Ennek a kérdésnek több összetevője van. Azt tudjuk a statisztikákból, hogy sok pedagógusnál öt-tíz év után elindul a kiégési folyamat, ilyenkor fontos, hogy a tanár ezt felismerje, és megpróbáljon változtatni. Rövid szünetre van szükség ilyenkor, vagy arra, hogy egy új képzési lehetőséggel éljenek. A gond viszont az, hogy pontosan azok a tanárok nem nyitottak az ilyesmire, akiknek szükségük volna rá. Minisztériumi szinten is problémák vannak: megkötik a tanárok kezét, óriási a leadandó anyag mennyisége; folyamatosan reformról beszélünk, de magát a tananyagot nem reformáljuk. De ne maradjunk a panasz szintjén: az igaz, hogy a tananyagon belül van egy cél, ahová el kell jutni, az viszont, hogy milyen módszereket alkalmaz, többnyire a tanártól függ. Bizonyos tantárgyakat nehezebb feldobni, de sok mindennel lehet próbálkozni, az utóbbi időben pedig egyre több az ilyen jellegű képzés.

Hogyan reagálnak az oktatók arra, hogy egyre kevésbé kötik le a tanulók figyelmét?

Van, aki képes ráébredni, hogy valami nem működik jól, és megérti, hogy nem feltétlenül személyesen benne van a hiba. Azon dolgozik, hogy új módszert vigyen be, vagy az osztállyal megbeszéli, hogy mi a teendő, és azt hogyan kivitelezzék. Aki nyitott, annak általában sikerül megtalálni a hangot, de sajnos vannak olyanok, akik belefásulnak, „immúnisak” lesznek. Azt gondolom, hogy ha a végletekről beszélünk, akkor ez a kettő létezik.

Miként lehet rugalmasabbá tenni az oktatást, milyen külföldi mintákat érdemes figyelembe venni?

Németországban például már nem a differenciált oktatásról beszélnek, ahol a diákok a képességeik szerint kapnak más és más feladatokat, hanem az úgynevezett öndifferenciáló módszerekről. Ez azt jelenti, hogy amikor egy dolgozatot el kell készíteni, akkor nem a tanár szabja meg, hogy ki miről írjon, hanem több változat közül a diákok választják ki, ami nekik tetszene. Az oktató irányít, lehetőségeket ad, kinyit új ajtókat, ezzel megnő az esély arra, hogy a tanulót érdekelje a téma, az információ inkább eljut hozzá, mint a hagyományos módszerekkel, ahol az ő beleszólása nélkül lenyomják a torkán az ismeretanyagot.

Látni-e a romló viszony hatásait az iskola elvégzése után, például akkor, amikor valaki egyetemet vagy pályát választ?

Természetesen vannak diákok, akik megtalálják a helyüket, kitűztek maguk elé egy életcélt. Általában azokkal van gond, akik nem tudják eldönteni, hogy mi is érdekli őket, vagy éppen túl sokfelé irányul a figyelmük, de azokkal is, akik tehetségesek és nonkonformisták, akiknek kevés az, amit az iskola nyújt. A pedagógus feladata, hogy felismerje az ilyen diákokat, és segítsen nekik. Ami az iskola utáni életet illeti: az látszik, hogy az utóbbi időben gyarapodott a továbbtanulási lehetőségek száma, ugyanakkor a bizonytalanság is, így aztán, mert bárki bármikor beiratkozhat egy egyetemre, és válthat is, fellazulás, hígulás tapasztalható. Maga a tanulás felületessé vált, egyre kevésbé tudnak dönteni a diákok arról, hogy merre haladjanak tovább. Ha tudják is, hogy mit szeretnének, ott van a kérdés, hogy meg tudnak-e élni belőle, van-e garancia arra, hogy egyáltalán el tudjanak helyezkedni valahol. Két évvel ezelőtt írtam ebben a témában egy dolgozatot, a kolozsvári diákokat vizsgálva; akkor kevesen akartak külföldre menni, viszont mindenki egyetemet akart végezni, és azon belül a divatszakmákat. Kérdés, hogy hányan lesznek szakemberek, mennyire lesznek motiváltak, el tudnak-e helyezkedni mind.