Egy kőfaragó drámaíró (2.)
2016. 01. 22. 09:28Karácsonyra jelent meg a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában a Kolozsvárott élő Flavius Lucăcel két művét kínáló drámakötet magyar nyelven, címe: Ne packázz az angyalokkal! A Szilágy megyei gyökereit büszkén emlegető, a színműírást kőfaragással váltogató szerzőt Szilágyi Aladár beszélgetésük második részében írói műhelytitkairól, készülő új darabjáról, s egy csűrszínházi projektről faggatta.
„Az optimizmust szeretném átadni a nézőimnek” Fotók: Szűcs László
Hadd térjünk vissza az irodalomhoz. Hogyan ír, napi rendszerességgel vagy…
Ó, nem engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést, hiszen – főleg nyaranta – akár reggel hattól este tízig faragom a követ, alaposan elfáradok, mire hazaérek. A tél, az én igazi írói szezonom, nagyon megfelel nekem. Igaz, tavasztól őszig is, ha könnyebben megy a sorom, munkába indulás előtt beülök a színházzal szembeni kávéházba, töprengek, papírra vetek néhány replikát. Igaz, meló közben is forognak az agyam kerekei, ha támad egy ötletem, sebtében fel is jegyzem. Egyébként nem dolgozom számítógéppel, füzeteket vásárolok magamnak, azokba írok tollal, hason fekve. Aztán egy barátnőm, újabban már a lányom is, ők írják be komputerbe a szövegeimet. Én – ha lehet – kerülöm a billentyűzetet.
Végezzünk egy gondolatkísérletet: támad egy ígéretesnek tűnő ötlete, hogyan lesz belőle színdarab?
Hm… Például mostanában sokat foglalkoztat az európai migránsválság kérdése. Nézem a menekülthullámokról szóló tudósításokat, és gyakran böngészem a facebookra feltett kommentárokat is. A facebook világa kincsesbánya lehet a szociológusok, a pszichológusok számára. Mi minden kerül rá, hihetetlen, borzalmas jelenség. Ezt szemlélve támadt az az ötletem, hogy valamilyen formában színpadra lényegítsem: úgy véljük, mások még mindig a sötét középkorban élnek, holott mi is benne élünk a magunk primitív előítéleteivel, ahogy mások fölött ítélkezünk, az intoleranciánkkal, az empátia teljes hiányával. Történik mindez, miközben állandó információözön zúdul felénk.
És ezek a manipulált és manipulálásra szánt információk, téveszmék aztán ellenőrizhetetlen pandémiaként terjedhetnek el a földkerekségen…
Teljes mértékben fennáll ennek a veszélye. Gyakran gyötrődöm azon, ha két-három évtizeden belül – remélem, még az én életemben – meglesz annak az esélye, hogy a normalitás kerekedjen felül, hogyan magyarázzuk meg, hogyan értetjük majd meg a következő nemzedékkel azt például, hogy mi is történik napjainkban a közép-keleten, Szíriában? Hogy Irakban több mint egymillió ember pusztult el, Szíriában pedig 260 ezer? Ez nem a „középkor”? Ugye, Amerika hárommilliárd dollárt érő hadihajókat vonultat fel, olyan haderőt, amely képes akár ezt az egész, a globális felmelegedéstől amúgy is sújtott sárgolyót szétrombolni… Teszi ezt, ahelyett, hogy ebből az összegből olyan hajókat gyártana, amelyek az óceánokban felgyülemlett iszonyú hulladékmennyiségtől való mentesítésre volnának alkalmasak. Jelenleg ebben a témakörben dolgozom egy darabon, Korporáció a címe. Nem mondanám, hogy önmagában a korporáció, mint olyan teljes mértékben ördögtől való dolog volna, de ennek a szerteágazó fogalomnak igen összetett, dehumanizáló, fenyegető jellege van. Az én színházam nem politikai vonzatú, nem politizálok át semmit. Nem akarok se balra, se jobbra hajolni, csupán az emberiség esszenciális értékeiről szándékozom beszélni. Az én szereplőim független személyiségek, akiknek felelniük kell a cselekedeteikért. Ilyen filozófia alapján építem a szövegeimet. A Korporáció egyik főszereplője Donald, a vezető, aki olyan alakokkal van körülvéve, akik képesek egymás hátába döfni a kést, aláaknázni a környezetüket. És ugyanezen a színpadon mozgatok két, az igazak útját járó figurát: Szvetlána hidakat épített Ukrajnában, a háború kitörésekor elmenekült, Omar szíriai dramaturg, színházi emberként sehol sem találja a helyét. Amit ír, amit alkot, az „nem korrekt politikailag”. S ebből számos bonyodalom keletkezik.
A már általam idézett interjúban többek között azt is kijelentette, hogy „a szürrealista színház híve vagyok, elsősorban Eugen Ionescot és Bertolt Brechtet kedvelem.” Miért éppen Ionesco, miért éppen Brecht?
Bertolt Brecht a favoritom. Irigylésre méltó az a könnyedség, ahogy a replikáit felépíti, ahogy a verses-zenei betéteket szövi, ezeket az apró rímes konstrukciókat, amelyek bizonyos kontextusba illesztve a maguk dinamikájával szenzációs hatást keltenek. Ami Ionescot illeti, egy filozofikus drámaíró, számomra teljesen misztikus szerző. Miközben manapság nem igazán ildomos misztikusnak lenni. Nem tudom, miért. Miért nem üdvös kiegyensúlyozottnak és misztikusnak lenni egy olyan világban, ahol égetően szükséged van arra, hogy kiegyensúlyozott és misztikus légy?
Hol sikerült-e a darabjait színpadra vinnie?
Két alkalommal Kolozsváron, egyszer Bukarestben. Kolozsvárott a Nemzeti Színházban Sorin Misireanţu rendezte a Repedést, ugyanott Victor Olăhuţ a Help’s cabaret címűt, a Repedést Bukarestben is bemutatták. Krajován az ottani teátrum igazgatója, Mircea Cornişteanu felolvasó-színházi előadás formájában vitte közönség elé a Helyi hivatalt.
Milyen volt a recepciója?
Mondhatom, kedvező, mind a szakma, mind a publikum részéről. Mi több, Victor Olăhuţ Cultură la şură elnevezéssel beindított egy „csűrszínházi” projektet, amelynek keretében a Repedéssel bejárták a Szilágyság falvait. Az alkalomra toborzott bukaresti vándortrupp egy-egy rendelkezésünkre bocsátott csűrben kialakított színpadon produkálta magát, rögtönzött színfalak között.
És hogyan fogadták a falusiak az előadást?
Meglepően fogékonyak voltak. Kődön (Aranyosváron), például a lakosságnak több mint a fele, mintegy 450 lélek jelent meg az udvartérben, romák legalább kétszázan voltak. Rodica asszony, aki vendégül látott bennünket a csűrjében, utólag mesélte, hogy távozásunk után, másnap reggel egy rakás cigánygyerek ott ólálkodott a portája körül, várták az újabb előadást… Azt senki se mondja nekem, hogy a falusi lakosság primitív, hogy a parasztok körében, akik sose jártak színházba, nem érdemes forgolódni. Az én falumban például a két világháború között is hagyománya volt az amatőr színjátszásnak. Nincs új a nap alatt: apám is, a násznagyom is iskolásként, illetve legénykorában gyakran szerepelt előbb a csűrökben, majd az újonnan épült kultúrotthonban megtartott előadásokon. Apám hosszú passzusokat tud betéve a mai napig Vasile Alecsandri Chiriţă în provincie című vígjátékából. Valamennyi darabot, még a háború után is – amíg engedték – Bran tisztelendő tanította be az ifjaknak. Nem, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt: csűrszínház már hetven-nyolcvan esztendeje is létezett!
Románul még eufónikusan is hangzik: „Cultură la şură”…
Igen, valóban jól cseng. Ami abszolút pozitívumnak tekinthető: sok olyan idős embert is meg tudunk szólítani, aki képtelen a városba menni, hogy színházat lásson. Mi megyünk hozzájuk, megegyezünk a község polgármesterével, hogy ha kell, valamilyen járművel gyűjtse össze és szállíttassa a helyszínre az öregjeinket. Igyekszünk tágas csűröket kiszemelni, leszereljük a pajták kapuját, néhány deszkát fektetünk le, néhány bútordarabot helyezünk el, némi hangerőt, fényt biztosítunk, és kezdődhet az előadás, a közönség pedig helyet foglal a tisztára söpört, nagy udvaron, ahová sok ülőalkalmatosság elfér a lócáktól a fatuskókig.
Igaz, hogy egyik darabját Izraelben írta?
Oda egykori falumbéli szomszédunknak köszönhetően jutottam el. Apámnak jó barátja volt Klein Áron, a holokauszt túlélője. Néhány esztendeje halt meg, 90 éves korában. Huszonnégy lelket deportáltak a faluból, hatan tértek vissza közülük. Áronnak volt egy vegyesboltja, állatkereskedéssel is foglalkozott, az ő szülei földet műveltek. A nagypapa Amerikában dolgozott tíz évig, hazatért, a megtakarított pénzén egy ötvenhektáros birtokot vásárolt, szarvasmarhát, lovat tartott, jó gazda volt, igen szorgalmas ember – beszédes cáfolatául a zsidókról terjesztett tévhiteknek. Aztán a kommunisták elvették a földjét, az állatokat is az utolsó borjúig. Áron fia még Kolozsváron szerzett mérnöki diplomát. Kivándoroltak Izraelbe, ott is talpra álltak, magam is meggyőződhettem arról, milyen földi paradicsomot képesek varázsolni a sziklasivatagból is. Áron egy áruházat nyitott, a fia pedig egy vízügyi igazgatóság vezetője lett. Többször vendégül láttak, gyakran sétálgattam a tengerparton, sokat jártam színházba, és ott írtam a Ne packázz az angyalokkal című darabomat.
Nemrég jelent meg ez a drámája a Macskaszoros cíművel egy kötetben a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, Molnár Judit, illetve Szántai János fordításában. Mondana ezekről valamit olvasóink számára?
A Macskaszorosnak lényegében két szereplője van, a spácium, ahol megjelenítem őket, az az anyjuk méhe. Két még meg nem született, az anyjuk hasában fejlődő gyermek, akiket több lehetséges, potenciális egzisztencia várományosaként vonultatok fel. Vajon kivé, bárkivé válhatnak? Egy szerb ideggyógyász, egy ugyancsak szerbiai háborús bűnös, egy hóhér, egy pedofil, egy moldovai polgármester, egy éjjeliőr, egy amerikai olajmágnás, egy észak-koreai terrorista. Erősen metafizikus hangütésű darab, végkifejletében kiderül, hogy voltaképpen egyetlen szereplőről van szó az anyja hasában, aki önmagával folytat párbeszédet. Kicsit emlékeztet arra a játékra – ihletődtem is belőle –, amit a kisebbik fiam szokott űzni: érdekes képzelőerővel megáldva egy egész világot épít maga köré, egy olyan imaginárius világot, amelyikben jól érzi magát, amelyikkel dialógust folytat. – Más gyermek is teszi ezt. Ami a Ne packázz az angyalokkalt illeti, az egy olyan lehetséges világ, amelyik bárhol létezhet, Romániában, Amerikában, akárhol a glóbuson. Egy gyönyörű női szereplőt kíséreltem megálmodni, Teréz anyára gondoltam, még II. János Pál személyiségének egy-egy töredékére is, mindent igyekeztem beléformálni ebbe az asszonyba, ami a legjobb az emberekben. Ez az asszony reggel felserkenve cápákat szabadít ki norvég halászok hálójából, Szibériában egy cicát ment meg az őt üldöző kutyától, élelmiszert visz éhező gyermekeknek, összegyűjti a szemeteskukákból, kimossa, kivasalja, szétosztja a ruhaneműt, stb., stb. Ennek a személyiségnek az „antitézise” két diabolikus férfi, fegyvercsempész, politikus, minden rossz megtestesítője. A másik oldalon álló asszony az isteni szikra hordozója, a dráma a kettejük küzdelmét jeleníti meg. A finálét a közönségre bízom. Nyitva hagyom a kérdést, de annak a bizonyosságával, hogy a „rossz csak rövidtávon győzheti le a jót”.
Amit mond – bár minden általam ismert darabjának a világa komor, sötét – azt sugallja, hogy ön derűlátó, nemde?
Igen, így hiszek, és ezt az optimizmust szeretném átadni a nézőimnek is. Színművet kevesen olvasnak, én szeretném, ha a műveim színpadra kerülnének. Emiatt is ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a két munkámat lefordítsák magyar nyelvre. Mert az erdélyi magyar színház ma kétség kívül felszálló ágon van, jól ismerem a kitűnő kolozsvári páros, Tompa Gábor és Visky András tevékenységét, Sepsiszentgyörgyön Bocsárdi László csodákat művel. Nagyon csábít a magyar színház, az olyan kiváló színművészek, mint Bogdán Zsolt vagy Hadházi András.
Szándékunkban áll, hogy az ön nagyváradi könyvbemutatója alkalmára felkérjük a Szigligeti Társulat művészeit, hogy felolvasószínház formájában mutassák be az egyik színművét.
Hadházi András már elkezdte a kolozsvári magyar színinövendékekkel a Macskaszoros próbáját. Júniusban mutatják be az Ecsetgyárban.
Legyen szíves, az imént redakciónkba betoppant Hajdu Géza színművésznek és nekünk is dedikáljon egy-egy kötetet…
Kérem, írják ide erre a lapra olvashatóan a nevüket, nem szeretnék egyetlen ékezetet sem elvéteni. Ha Kolozsváron járnak, feltétlenül keressenek fel bennünket. És jóízű beszélgetést folytathatnak az apámmal. Leellenőrizhetik: ért-e még magyarul. Ő az elemi iskolát magyarul kezdte, később, amikor egyre-másra faragta a magyarok sírköveit, ez a tudás megkönnyítette a munkáját. A mi falunkban egyetlen magyar család élt, Tercsi mama, a gyógyfüvek tudója gyakran kúrált gyerekkoromban…
Az interjú első része itt olvasható.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
