Egy kőfaragó drámaíró
2016. 01. 20. 19:51Karácsonyra jelent meg a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában a Kolozsvárott élő Flavius Lucăcel két művét kínáló drámakötet magyar nyelven, címe: Ne packázz az angyalokkal! A Szilágy megyei gyökereit büszkén emlegető, a színműírást kőfaragással váltogató szerzővel Szilágyi Aladár beszélgetett.
Flavius Lucăcel az Erdélyi Riport szerkesztőségében Fotók: Szűcs László
Mit jelent az ön számára szűkebb pátriája, a Szamos-völgye, a Cikói szoros, gyermekkora faluja, Aluniş-Szamosszéplak?
„Suplacu” – ahogy az öregeink hívják a mai napig, ahogy Izraelbe szakadt falusfeleim is előszeretettel emlegetik – egy mesébe illő spácium. A tájnak is, de elsősorban az ott lakó embereknek hála, az apám barátainak, a szomszédságnak, mindazoknak, akik gyerekkoromban körülvettek. Jóapám kőfaragó „kiskapitalista” lévén a kommunista világban, sokat tartózkodott odahaza, és a barátai gyakran egybegyűltek a műhelyébe beszélgetni, énekelni. Valamennyien kimeríthetetlen mesélők voltak…
Eszébe jutott-e valakinek összegyűjteni, rögzíteni ezeket a szövegeket?
Igen, igen, egy nálunk tanító házaspárnak, a Croitoru családnak hála nem mentek veszendőbe. Megjelentettek egy népdal- meg egy mesegyűjteményt, és a falu monográfiáját is megírták.
Tehát gazdag forrás Szamosszéplak?
Spiritualitásában kifogyhatatlan.
Ez bizonyára annak is köszönhető, hogy több mint fél évszázadon keresztül egy literátus pap: Laurenţiu Bran, Eminescu és még jó néhány román költő magyar nyelvre fordítója pásztorolta Széplak görög-katolikus nyáját…
Köszönöm, hogy – meglepetésemre – az 1910-ben Nagybányán megjelent antológia hasonmásával fogadott. Bran plébánosnak és Mureşan tanítónak nagy érdeme volt, hogy ez az isten háta mögötti, apró falu bővelkedett szellemi örökségben. Nekik köszönhetően apám nemzedékének szilárd kulturális alap jutott osztályrészül. Bár apám csak négy elemit végzett, és jóval később egészítette ki tanulmányait hét osztályig, műveltsége, ismeretei felérnek egy diplomás ember tudásával. Egyszer Kolozsvárról hazafelé jövet a vonaton „provokált” néhány egyetemistát, bizony felülmúlta őket mind történelmi, mind földrajzi tudományával.
Laurenţiu Bran hosszú szolgálata hagyott-e valamilyen nyomát a görög-katolikus szellemiségnek, az ortodoxiára való kényszerű áttérést követően?
Bár a falu teljes egészében görögkeleti lett, és a mai napig ortodox hiten maradt, apámék gyakran emlegetik, hogy őket görög-katolikusoknak keresztelték. A barátaival együtt szívesen idézi fel azokat az időket. Nagytudományú, versekből kifogyhatatlan papjuk, illetve tanítójuk alakja – akinek hála betéve megtanulták a térképet – mitikus magasságokba emelkedett az emlékeikben. Annyit mesélt róluk egész életében, hogy képzeletemben elevenen jelen vannak a mai napig. A régi, 1720-ban épült fatemplomot lebontották, de a két világháború között emelt új istenháza falait a mai napig görög-katolikus freskók díszítik.
A zilahi múzeum egy bizonyos Vasile Lucăcel nevét viseli. Őurasága netán rokona Flavius Lucăcelnek?
Igen, ő is a szerteágazó szamosszéplaki Lucăcel-nemzetség egyik kiemelkedő tagja, a nagybátyámat tisztelhettem benne. Vasile bátyám művészlélek volt, festészetet tanult, amatőr régészként, numizmataként és műgyűjtőként jeleskedett évtizedekig. Ő volt az elhunyta után róla elnevezett intézmény alapító igazgatója. Valami öröklődhetett az én génjeimben is, mert – igaz, csupán néhány hónapig – magam is kacérkodtam a festészettel, tanulmányokba kezdtem Kolozsvárott a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben. Előtte Nagybányán, majd Zilahon végeztem iskoláimat.
És alig néhány hónap múltán otthagyta az akadémiát?
Ó, nem csak a festőiskolát hagytam abba, hanem a következő esztendőben fél év elteltével a szociológiát is. Rájöttem, hogy ez sem, az sem nekem való. Igazság szerint minden áron színházi rendező szerettem volna lenni, de az sehogyan sem jött össze. Sok bonyodalom kerekedett az életemben. Egy évig baráti meghívásra az Egyesült Államokban tartózkodtam, valóságos jutalom volt a számomra, akár egy ösztöndíjas növendék, csak festettem, jártam a múzeumokat. Közben – egy közel három éves intermezzo időszakában – válogatott
avasi legényekből, „vasányokból” toborzott brigáddal jártam az országot,
nagyfeszültségű hálózatok oszlopait festettük. Kemény, veszélyes meló volt, de nagyon jól megfizették. Az összegyűjtött pénzemnek hála elnyertem a függetlenségemet, és akkor láttam neki komolyan foglalkozni a drámaírással.
Bizonyára jóval hamarabb megfertőződött az irodalommal…
Persze, persze. 16 éves koromban kötelező módon verseket írtam, az első színművemet pedig 20 évesen. Egy év múlva a kolozsvári Tribuna hasábjain látott napvilágot az első darabom. Közben Nagybányán a rendszerváltás idején két író barátommal forradalmárkodtam egy kicsit
– akár meg is halhattunk volna.
Akkor bizonyára ismeri Ion Moldovant, a Familia főszerkesztőjét, hiszen ő is Nagybányáról indult…
Hogyne, jó barátom. Szerencsés konstelláció állt össze a Zazar partján a rendszerváltás előtti-körüli években. Sok fiatal értelmiségi gyülekezett a városban, valóságos bohémvilág. Mihai Olos, a festő, Tiberiu Alexa, a Művészeti Múzeum jelenlegi igazgatója, olyan írók-költők, mint Marian Ilea, Nicoară Mihali, Florin Mureşan, a szerkesztő Ştefan Doru Dăncuş – megannyi értékes ember. Rendszeresen jártam az irodalmi körbe, mindenféle alkalmi munkából éltem, építőtelepen dolgoztam, a helyi lap közölte a cikkeimet, szabadgondolkodóként bohémkodtam évekig. Közben hatszor felvételiztem Bukarestben a Színművészeti Akadémia rendező szakára, a 80-90 indulóból hatan-heten jutottunk át az utolsó előtti rostán, de csak öt hely volt, többször én lettem az első kimaradt aspiráns…
„Nyughatatlan alkat vagyok, tele energiával, állandó mozgásban”
Flavius Lucăcel (költő, drámaíró) 1968. augusztus 26-án született a Szilágy megyei Aluniş faluban (Benedekfalva/Benesat község), jelenleg Kolozsvárott él. Első versei 1992-ben a kolozsvári Tribuna című lapban, első színdarabja 1993-ban az ugyancsak kolozsvári Thalia folyóiratban jelent meg.
Színpadi műveit tartalmazó kötetei: 2006 Trilogia Spațiului Închis (Eikon kiadó), 2008 Marțianul Telemah (Eikon kiadó), 2009 Ceai de Fluturi/Butterfly Tea (Limes kiadó), 2010 Tutungeria/Tobacconist’s (Limes kiadó), 2011 Trecătoarea Pisicii/The Cat’s Gore (Limes kiadó), 2012 Vecinii, Memoria Holocaustului (EDU kiadó), 2013 Ospiciul Local (Caiete Silvane kiadó).
Díjai: 2008-ban a bukaresti dramaturgok klubja az év darabjává választotta a Marțianul Telemah című drámáját. 2009-ben a Romániai Írók Szövetsége az év teatrológiai könyvéért járó Radu Stanca díjjal jutalmazta. 2014 második díjat nyert a Botoșani-i Mihail Sorbul színház pályázatán a Ne packázz az angyalokkal című (Nu te pune cu îngerii) darabja. Színművei közül a Fisura címűt Victor Olăhuț rendezésében előadta a kolozsvári Euphoria Music Hall 2012-ben. Ugyanezt a darabot 2014-ben a Godot Café Színház is bemutatta. 2012-ben Scoici pe nisipul fierbinte című darabját Sorin Misireanțu rendezésében Hell’s Cabaret címmel játszotta a kolozsvári Nemzeti Színház.
Magyar nyelven 2015-ben jelent meg a Ne packázz az angyalokkal! és a Macskaszoros című darabja a Holnap Kulturális Egyesület kiadásában, Molnár Judit és Szántai János fordításában.
De, mint bevallotta, sokáig a piktúra is vonzotta…
Igen, még Zilahon, középiskolás koromban kezdtem festegetni. Szabó Vilmos volt a mesterem, ő nem csak bátorított, hanem lehetőséget biztosított a számomra, hogy profi képzőművészek közös tárlatán is jelen legyek, és amikor Gyergyószentmiklóson volt a szilágyságiaknak egy nagy seregszemléje, oda is magával vitt. Nonfiguratív piktúrát műveltem, Ţuculescura emlékeztető modorban. Aztán abbahagytam.
És most kőfaragással keresi a kenyerét. Abból tartja el a családját is?
A feleségem szociológus – ő befejezte a tanulmányait. Három gyermekünk van, két fiú, középen egy leányzó. Jelenleg egy nagy ház kőtömbjeit faragom. Provence-i stílusú, náddal fedett épület lesz, fagerendákkal kombinálva. Ha a kliens igényli, a belső tér elemeit is megfaragom. Nehéz munka, nem találok munkatársakat hozzá, így minden fázisát magam végzem.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy az írás húsz éve a szenvedélye, versekkel kezdte, drámákkal folytatta, de a prózaművesség nem vonzza különösebben.
Ha nekiveselkednék, bizonyára csak rövid szövegeket volnék képes produkálni. Ha pedig regényírásba kezdenék, nem hiszem, hogy 100-120 oldalnál többre futná. Vulkanikus alkat vagyok.
Tehát nem fogna hozzá egy À la recherche du temps perdu megírásához?
Szó sincs róla. Mint mondtam, nyughatatlan alkat vagyok, tele energiával, állandó mozgásban, képtelen lennék sokáig egy helyben ülni, mindig kell tennem valamit.
Ennek ellenére, látom, rendszeresen publikál, már több drámakötete megjelent. Hogyan békíti össze az írást a kőfaragással?
Nagyon jól megférnek bennem egymással. Úgy érzem, tökéletes mesterséget választottam, idővel sok fogást megtanultam, sok kézügyességre tettem szert. Olyan mértékben elsajátítottam a kő megformálását, hogy munka közben már nincs szükségem különösebb koncentrálásra, automatikusan végzem a faragást. És közben a gondolataim zavartalanul, szabadon áradnak a színház világába. Egész idő alatt a fejemben építkezem.
Tehát nem üldögél egy titkárnő maga mellett, aki feljegyezze a gondolatait…
Nem, nem, de ha kell, képes vagyok felülemelkedni, elszakadni a munkától. És boldog vagyok, mert egy olyan anyaggal dolgozom, amelyik belső csendet, tökéletes lelki harmóniát biztosít számomra.
Talán ihletet is kínál a kő?
Teljes mértékben. Olvastam valahol, hogy az író Robert Jungk – egyébként tőről metszett színészivadék – szenvedélyes kőfaragó volt, a kőfaragás őt is inspirálta. Számomra felüdülést jelent, bármennyire nehéznek tűnik egy kívülálló szemével. Mindez szorosan kötődik a gyerekkoromhoz is. A mai gyerekek nagyon védettek, semmit sem kell csináljanak, az enyémek sem. Én viszont
már nyolc éves korom óta együtt fejtettem a követ az apámmal a kőbányában.
Koncesszióba kivett az államtól egy kőfejtésre alkalmas domboldalt. Először eltávolítottuk a növényzetet, a termőtalajt, megrepesztettük az erek mentén, apám ékeket vert a repedésekbe, jó hallása volt, a kövek zenéje alapján bontotta ki őket. Volt egy szánja, egy méter széles, két méter hosszú, arra billentettük az öt-hat, akár tizenkét tonnás tömböket. Lovakkal vontattuk a szekérig. A kőbányászat mindig télen zajlott, nagy tüzet raktunk a kőfejtőben, szalonnát sütöttünk, forralt bort ittunk, és sokat beszélgettünk. Igyekeznünk kellett, hogy húsvét előtt legyen elegendő nyersanyagunk, akkor érkeztek az első sírkő-megrendelések. A főszezon halottak napja előtt volt, az öcsémmel a nyári vakáció idején egyre-másra gyártottuk a kereszteket. Apánk ilyenkor inkább házak építését vállalta fel. Több száz házat emelt a környező településeken. Az olyan magyarok lakta falvakban, mint Désháza vagy Doba, mind második épület az ő keze munkáját dicséri. Sírköveket is szállított számukra, s gyakran „bartelben” fizettek, terményeket, búzát, kukoricát, lisztet adtak cserébe. A fizetséget a megrendelő anyagi helyzetéhez szabta, a módosabbaktól többet, a szegényebbektől kevesebbet kért.
A beszélgetés második részét január 22-től, csütörtöktől olvashatják.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
