Csonka ország, két királlyal

2012. 05. 08. 10:00

Az egri Eszterházy Károly Főiskola Középkori és Újkori Magyar Történelem Tanszékének tanárával, a Mohács utáni évtizedek kutatójával, Bessenyei Józseffel, aki a história nagy kérdései mellett a hétköznapi élet, a mikrotörténelem búvára is, Szilágyi Aladár beszélgetett az Erdélyi Riport 2012/15. számában.

Hadd ejtsünk szót beszélgetésünk kezdetén tudományos pályájának indulásáról. Milyen impulzusok érték ifjú korában, miért választotta hivatásának a történelem kutatását?

Mint minden korombeli kamasz akkoriban, szerettem olvasni. Először Petőfi érdekelt, még általános iskolás koromban az volt a célom, hogy kinyomozzam a költő halálának pontos történetét. Nagy fájdalommal kellett megtudnom, hogy ezzel a kérdéssel már mások is foglalkoztak, így téma nélkül maradtam… Akkor kezdett el érdekelni a történelem, azt hiszem, ezzel sem voltam egyedül a kortársak közül, azzal már talán inkább, hogy a histórián belül is inkább a kora újkor érdekelt. Az volt az elképzelésem, hogy a „legnehezebb korszak” nagy rejtélyeit fogom megoldani. Bár rájöttem, hogy a legnehezebb korszak az ókor volt, de ahhoz rengeteg nyelvet kellett tudni. Jártam Komoróczy Géza professzor úrhoz, és egy idő után rájöttem, tizenöt holt nyelvet biztosan nem fogok megtanulni, tehát marad a magyar történelmen belül a kora újkor, ahhoz is kell tudni nyelveket, de nem nagyon foglalkoznak vele. Akkor olvastam Nemeskürty Istvánnak az Ez történtMohács után című könyvét, az is nagy hatással volt rám. Így jutottam el ezekhez a Mohács utáni évtizedekhez. Végzés után a Történettudományi Intézetbe kerültem, több mint tíz évig ott dolgoztam. Ott egy másik témát adtak nekem, akkor indult a Magyar országgyűlési emlékek vállalkozás, és engem mint kezdő fiatalt beosztottak Péter Katalin mellé, akinek a feladata az 1646–47-es országgyűlés iratainak a gyűjtése és sajtó alá rendezése volt. Péter Katalin legendásan nem szeretett utazni, úgyhogy a mai határokon túli levéltárakat nekem kellett feltárni. És mindig annyi időt szántam erre, hogy maradjon a 16. századi iratok áttekintésére is. Úgyhogy nemcsak az országgyűlési iratgyűjtés haladt, hanem a Mohács utáni évtizedek anyagának a gyűjtése is.

Nemde, ennek meg is lett a foganatja, hiszen ez után Ön több jelentős munkát közölt?

Igen, ebből két köny lett. A Memoria rerum kezdetű, egyébként magyar nyelvű emlékirat a Helikon Kiadónál jelent meg, Katona Tamás volt akkor ennek a sorozatnak a szerkesztője. Az 1504–1566 közötti történéseket megörökítő visszaemlékezésekhez írtam bevezetést és jegyzeteket. A másik kötet a Helikon kiadó Labirintus sorozatában egy Török Bálint-életrajz, A Héttorony foglya címmel. Ez már nagyon is a Mohács utáni évtizedekről szól, hiszen Török Bálint volt ennek a kornak az egyik kulcsszereplője. Az Országgyűlési emlékeket azóta is csinálom, most már mondhatom, hogy elkészült. A Szapolyai-korszakkal természetesen továbbra is foglalkoztam, sőt egyik nagy tervem egy Szapolyai-életrajz elkészítése lenne, de ahhoz kellene két nyugodt év.

Az Ön által említett munkák nagyobb lélegzetű, szintézis jellegű kötetek, ugyanakkor – tudtommal – „nem átallott” számos, látszólag jelentéktelenebb kérdéssel is foglalkozni, hiszen a mikrotörténelem művelője is. Ahogy böngészgettem a professzor úr viselt dolgait, rábukkantam, hogy Pozsony városa bizonyságlevelet állított ki egy Szűcs Mihály nevű váradi polgár érdekében. Ez a dokumentum önmagában is kuriózum, de kiderült, hogy egy ilyen apróságnak mennyi minden van a hátterében, mennyi mindent lehet tovább bogozni belőle, a kor hétköznapjairól kideríteni…

A véletlen állítólag a szerencséseket éri utol, s én szerencsés kutatónak tartom magam, mert ilyesmit köszönhetek a véletlennek. Erre az egész menekült témára, meg a váradi és pesti polgárok ügyeire úgy bukkantam rá, hogy Szapolyaival kapcsolatban kerestem valamit Pozsony levéltárában. Meg is találtam, de még nem volt kedvem abbahagyni a munkát, szórakozottan elkezdtem lapozgatni abban a jegyzőkönyvben, s találtam egy feljegyzést, amely arról szól, hogy Pécsi Kis Péter deáknak Pécsről el kellett menekülnie a török elől, s most Pozsonyban él. Nyilvánvaló, ahogy a törökök előrenyomultak, mindenhonnan menekültek az emberek, ennek jártam utána. Így kezdtem aprólékosabban foglalkozni a menekültekkel, s rájöttem, ez abból a szempontból feltétlenül hézagpótló, hogy általában, ahol megjelent a török, ott elpusztult a levéltár, s a polgárok, különösen a gazdagabbak, akiknek egyébként is több helyen volt lerakatuk, elmentek valamerre északra. Az új helyükön viszont elég sok olyan irat keletkezett, ami a régebbi tevékenységükre vonatkozik. Erre a Szőcs vagy Szűcs Mihályra vonatkozóan is találtam aztán iratokat, és elég sok budai és pesti polgárra, akikről a debreceni városkönyvekben vagyon leírva, hogy Budáról menekültek Váradra, s most ott élnek. Tehát ahol nincsenek meg a helyben keletkezett források, a menekültekre vonatkozó dokumentumhalmaz nagyon jó mutatója a befogadó város, esetünkben Várad életének. S amikor már jó sok adatom volt, akkor ebből írtam az akadémiai doktori disszertációmat, Menekültek címen, s az alcíme Budai menekültek tevékenysége Bornemissza Tamás működésének tükrében lett. Egyébként, ami Váradot illeti, a menekültek a város fellendüléséhez is hozzájárultak. Várad 1526 és 1541 közötti történetéről tudtommal nem sok maradt fenn, viszont azt nagyon jól tudom, hogy elég sok menekült ért ide. A 16. század közepéről van egy összeírás, mely szerint Olasziban 23 pesti menekült élt, akiket név szerint nem írtak össze, de azokat, akiknek Olasziban kőházuk volt, név szerint ismerjük. Azt is tudjuk, hogy akkor Várad Szapolyai fősége alatt volt, belső önállóságát megtartva. Biztos, hogy 1526 és 41 között itt virágzó gazdasági élet volt, egészen 1552-ig. 1552-ben volt az úgynevezett „szegedi veszedelem”, amikor Szegedet elfoglalták a törökök, a hajdúk megpróbálták visszafoglalni, de nem sikerült, s akkor a török seregek eljutottak Váradig. A pesti menekültek valószínűleg továbbálltak Kassára. Várad a Lengyelország felé menő kereskedelmi utaknak volt az egyik fontos elosztóhelye, s a menekülők azért mentek Kassára, mert ott is voltak érdekeltségeik. És 1552-ben következett be az a tragikus esemény, ami aztán Várad hanyatlásához vezetett: Fráter György rávette Izabellát és János Zsigmondot: mondjanak le Ferdinánd javára. Kassán teleltek, s aztán kimentek Sziléziába, viszont Fráter György átadta Váradot a Habsburgoknak. S ebből lett a nagy baj, mert ettől kezdve ellenséges vár lett, jöttek a török portyák, majd megjelentek az erdélyi csapatok is. Ostromgyűrűbe fogták a várost, 1553-ban még felmentették, de 1556-ban először a város esett el, utána pedig a várat is feladták. A vár leégett.

Az Ön váradi előadásának a fő témája a két király, Szapolyai János és I. Ferdinánd. Mielőtt velük kapcsolatban tennék fel néhány kérdést, hadd említsem, hogy professzor úr sokat foglalkozott Török Bálinttal, aki érdekes alakja a kor történelmének, viselt dolgai előbb Ferdinánd, majd Szapolyai oldalán emblematikussá tették a kor egyik leghatalmasabb főurát. Hogyan jellemezné őt?

Van egy olyan történetírói nézet, hogy minden tragédiának oka a kettős királyválasztás volt. Ugye, szegény Lajos meghalt Mohácsnál, utána nem egy királya lett az országnak, hanem kettő. Egyik sem volt hajlandó lemondani, s ebből lettek a bajok. Abban is van némi igazság, hogy ha két uralkodó van, akkor többen úgy vélhetik, hogy másoknak is érdemes próbálkozni. Két ilyen figura volt, akit foglalkoztatott a trón megszerzése, az egyik Török Bálint, a másik Perényi Péter. Az se véletlen, hogy végül Török Bálintot a törökök kapcsolták le 1541-ben, Perényit pedig 1542-ben a Habsburgok csukták börtönbe. Török Bálint nagyon okos és önző politikus volt, aki felismerte a helyzet kínálta lehetőségeket. Különösen addig, amíg úgy tűnt, hogy Szapolyainak nem lesz utódja. Miután Szapolyai elvette Izabellát, a királyné kegyeiért versengett szinte mindenki. Izabella és Fráter György elég rossz viszonyban voltak, Perényit sem kedvelte igazán Izabella, a belső tanácsosok közül éppen Török Bálint volt számára a rokonszenves. Izabella nem volt túl okos politikus, amikor Buda ostroma idején a szultán parancsára ki kellett vinni a török táborba a csecsemő királyt, a királyné állítólag könnyek között kérte Török Bálintot, menjen vele, mondván: „te nős és fias ember vagy, s tudod, mi a magzati szerelem”… Török Bálint elment, s a szultán le is fogatta. Fráter György győzött a kettejük között zajló hatalmi játszmában, mert a szultán egyedül benne, a váradi püspökben bízott. A török politika, a díván, nem hitt annak, aki – mint Török Bálint – pártot váltott.

Török Bálintot a pillanatnyi politikai helyzeten túl milyen szempontok befolyásolhatták abban, hogy tíz év után Ferdinánd pártjáról átálljon Szapolyai hűségére?

A nyers birtokszerzési ambíciók, ugyanis Török Bálint egyebek után a vránai perjelség, a templomosok rendjének birtokait akarta megkaparintani, s emiatt szembekerült Zrínyi Miklóssal, Szigetvár védőjével. Az uralkodó a Zrínyiek pártját fogta. Török Bálint rájött, hogy itt több birtokot nem tud szerezni, viszont Szapolyai megkínálta őt Brandeburgi György birtokaival, ez az ország legnagyobb uradalma volt, Vajdahunyad vára és további 36 mezőváros. Hát ennek elég nehéz volt ellenállni… És volt még egy ok, ami az átállásába nyilván belejátszhatott: végül is el kellett dönteni, hogy háború legyen-e vagy béke. Török Bálint a háborús párton volt, és úgy gondolta, Szapolyai oldalán talán sikerül megakadályoznia a készülő békét.

Amikor elérkezett a béketárgyalások időpontja, a két király között már tíz éve zajlott a belháború. A békekötéskor Szapolyainak épp Várad volt a székhelye. Az esemény horderejét az is bizonyítja, hogy már az első, tapogatózó tárgyalásokon megjelent Wese lundeni érsek, Ferdinánd bátyjának, V. Károly német-római császárnak a küldötte is, akit nagy ünnepélyességgel fogadtak a váradi udvarban. Az egyik tárgyalópartnere Szapolyai részéről Török Bálint volt…

Tárgyalások mindig voltak, 1530-ban kötötték meg az első fegyverszünetet Visegrádon, amikor már mindkét uralkodó úgy érezte, tűrhetetlen ez az anarchia. A fegyverszünet két fontos dolgot mondott ki; az egyik, hogy mindenki annak a földnek a birtokában marad, amit éppen birtokol, s ami még fontosabb: létrehoztak egy vegyes bíróságot, amelyik a hatalmaskodási perekben eljárhat. Az érdemi tárgyalások 1536 után pörögtek fel. Addig Szapolyai arra számított, hogy a török egy nagy hadjárattal megint elfoglalja Magyarországot, s akkor a szultán pártfogoltjaként ő lesz birtokon belül, Ferdinánd pedig összeszedett egy komoly hadsereget, amelyik a Délvidéken megtámadta a törököket, Bakics Pál szerb despota és Hans Katziáner főkapitány vezetésével. Azonban ez a sereg katasztrofális vereséget szenvedett. Bakics holtan maradt a csatatéren, egyébként ő Török Bálint legnagyobb ellenfele volt. Katzianer ugyan megmenekült, de tudta, hogy rá sokéves fogság, akár halálbüntetés is vár a vereség miatt, úgyhogy önálló politizálásba kezdett, és a horvát rendeket elkezdte kapacitálni: álljanak át törökpártra, Szapolyai oldalára. A tervnek megnyerte Török Bálintot is, aki úgy vélte, folytatódhat a zavarosban halászás, Szapolyainak pedig nem kell békét kötnie Ferdinánddal. Katzianer Zrínyi Miklóst is megpróbálta megnyerni a tervnek. Zrínyi azonban tárgyalás helyett elfogatta és kivégezte a Ferdinánd ellen intrikáló főkapitányt. Az is jellemző a korra, hogy Zrínyi abban a levélben, amelyikben bejelentette az uralkodónak, hogy „a gaz árulónak vége”, a következő bekezdésben már sorolta azokat a birtokokat, amelyeket ő viszonzásul igényelt. Török Bálint, a másik nagy birtokharácsoló meg ettől kiborult, és mindenkinek azt írta, vége a tisztességnek, az erkölcsnek, mert ez a Katzianer atyafia, barátja volt a Zrínyinek, és mégis meggyilkoltatta őt. Akkor Török Bálint elment Váradra Szapolyaihoz, és szorgalmazta, hogy hagyják abba a béketárgyalásokat. A korabeli feljegyzés szerint Szapolyai bánatosan csóválta a fejét, s Fráter Györgyre hivatkozva közölte, hogy ezt nem lehet megtenni. Tehát a békekötés ügyében Fráter György oldalára állt, Török Bálint a háttérbe szorult. Wese érsek, a császár követe és Fráter György, a váradi püspök, két ravasz róka, két rutinos diplomata aztán tető alá is hozta ezt a békét.

Mi volt a váradi békekötés lényege?

A váradi béke a szép felszín alatt mindkét fél részéről hátsó szándékokkal volt terhes. Feltételezték, hogy ha a töröknek tudomására jut az egyezség, azonnal támad. Ferdinánd belefoglaltatta a szövegbe, hogy neki csak akkor kell segítenie, ha a bátyja, Károly császár segít. V. Károllyal is alá kellett íratni a békeszerződést, ehhez a magyar rendek ragaszkodtak. Ez viszont késedelmet okozott, mert a császár ekkor Toledóban tartózkodott. Ferdinánd elég hamar beárulta Szapolyait a Portán, s ezzel nehéz helyzetbe hozta őt. Különben Szapolyait se kellett félteni, ugyanis alig száradt meg a váradi békén a tinta, azonnal leánykérő küldöttséget menesztett Krakkóba. A váradi béke tulajdonképpen arra épült – Szapolyai már elég idős volt, úgy gondolták: nem lesz gyereke, és Ferdinándra száll az ő országrésze is –, hogy ha mégis születne fia, akkor sem marad Szapolyaié az ország, hanem két hercegséggel kárpótolják. Szapolyai ezt mind zárójelbe tette, elment Krakkóba, és közölte a lengyel uralkodóval: eddig azért nem adtátok nekem Izabellát, mert nem voltam nemzetközileg elismert, megvan a béke, a nemzetközi jog szerint én magyar király vagyok, amíg élek, tehát most már nem lehet akadálya a házasságnak. Nem is lett, s Szapolyainak olyan szerencséje volt, hogy Izabella hamar teherbe esett, és egy fiúgyermeket szült. De akkor már Szapolyai nagyon beteg volt. Összehívatta a tanácsosait, és megeskette őket, hogy magyar királyt csinálnak a csecsemőből. Tehát nem igazán akarta betartani a váradi békét, ahogy Ferdinánd sem. Amikor 1538-ban, amikor még nem volt se frigy, se gyerek, Szulejmánnak tudomására jutott a békekötés, azonnal megindult. Szapolyai írt V. Károlynak, hogy küldjön segítséget, hiszen az befoglaltatott a békébe, erre a császár visszaírta: ő úgy gondolja, hogy az öccse, Ferdinánd is épp elég segítséget fog nyújtani. Ez az, ami soha nem következett be, mert Ferdinánd nem volt képes akkora hadat fölállítani, amekkora sikeresen csatázhatott volna Szulejmán seregével. Összeszedett tessék-lássék hatezer főt, valahol Debrecen környékén állomásoztatta. Ez Szapolyainak nagy lecke volt, de szerencséjére a szultáni seregnek Havasalföldön kellett rendet teremtenie, nem jutott el Erdélyig. Tehát a váradi béke ilyen furcsára sikerült, és olyan következményei lettek, amilyennekkel egyik fél sem számolt. A továbbiakban a tanácsosok körében egyértelműen Fráter György akarata érvényesült. Szapolyai halála után összehívta ugyan az országgyűlést, ahol megválasztatta a csecsemőt, János Zsigmondot, de nem koronáztatta meg.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!