Csak arra emlékszünk, ami cselekvéshez társul
2016. 04. 17. 18:39Az emberi méltóságról ilyen szépeket sosem mondtak mint most, vannak is valami eredmények. De mindez a felszín. Ez alatt ott van a mélyen rotyogó tudattalan – fogalmaz Röhrig Géza, a Saul fia főszereplője Parászka Boróka interjújának második részében, egykori erdélyi tapasztalatait is felelevenítve.
Röhrig Géza, az Oscar-díjas filmben Saul Ausländer alakítója nem tartja magát filmszínésznek
A beszélgetés első részét itt olvashatják.
Érdemes-e a nézőnek készülnie arra, hogy hogyan találkozik ezzel a filmmel? Milyen szinten és módon lehet felkészíteni mondjuk egy kamaszt a Saul fiára?
Mindig meghatározó az első impresszió. Nagyon felelősségteljes az, hogyan tesszük lehetővé a találkozást ezzel a történettel. Van olyan kamasz, aki 17 évesen sem eléggé felkészült rá, és van olyan, aki már 14 évesen tud hozzá viszonyulni. Nincs általános receptem.
Kell-e legyen ennek a holokauszt történetbe való „bevezetésnek”, amit te archeológiának neveztél, kollektív rendszere, rítusa? Valami más és azon túli, amit eddig tudott a nevelés, oktatás kínálni, mert – ahogy mondod – ami eddig adott, az megbukott.
Kell, hogy legyen. Japán ezt Hirosimával kapcsolatban megoldotta. Kitaláltak egy ihletett rítust. Az év egy bizonyos napján mindenki papírmadarat hajtogat. Szaszaki Szadakó két éves volt Hirosima bombázásakor, 12 évesen betegedett meg, ennek utóhatásaként, leukémiában hunyt el. A gyógyulása érdekében, áldozatként papírdarukat hajtogatott, a legenda szerint 1000 madár elkészítése után válhatott egy kívánsága valóra. Élni akart, Szaszaki ezért dolgozott, de csak 644 madarat tudott hajtogatni. Emlékére, és a hirosimai áldozatok emlékére azóta Japánban papírdarvakat készítenek az iskolások. Ott sikerült konszenzusra jutni, és megtalálni az emlékezés legmegfelelőbb formáját. Nagyon fontos az, hogy valamit csináljon az ember. Ez a rítus lényege. Nem csak a szánk jár, hanem teszünk is valamit. És ebből a szempontból a magyar történelem nagyon gyenge.
1956-nak az emlékét sem sikerült ritualizálni.
Voltak ugyan kísérletek, például az, hogy tegyünk október 23-án, vagy november 4-én gyertyákat az ablakba. Ennek én nagyon örültem, mert a saját vallásom alapján azt látom, hogy csak arra emlékszünk, ami cselekvéshez társul. Nem egyszerűen arról van szó, hogy összejövünk az osztályteremben, a templomban vagy a munkahelyen, és osztjuk az észt. Hanem arról, hogy eljusson mindez az otthonainkig, a családunkig, és lépjen onnan tovább ki, a közös térbe. Tarkovszkij Áldozathozatal című filmjében egy öregembert egy fiatal faggat a vallásáról. Mindennap beleönteni egy pohár vizet a kagylóba – mondja az öreg –, ez a vallása. Tényleg ez, jól érti Tarkovszkij, a vallás nem egy krédó, dogmatika, katekézis. A vallás cselekedet. Hogy mit jelent a tett, hogy miért tesszük – az másodlagos. Hozzátartozik ugyan a valláshoz, de a kommentár része. Sem Magyarországon, sem Izraelben nem sikerült tisztázni, még a zsidóságnak sem azt, hogy mi legyen a rítus. Nem tudjuk, hogy mikor, hol és mit csináljunk?
Mi van a holokauszt-emlékezet konszenzushiánya mögött?
A zeitgeist, a korszellem. A diffúz és atomizálódott világ.
Ez a világ nem individuumaira esett szét, ennél sokkal rosszabb a helyzet. Az individuum is szétesett.
Nemhogy közösségek, de egyének sincsenek. Annyira más minden, hogy már másság sincsen. Tábor Béla a centrum bomlásáról beszélt. Anything goes, mondja a posztmodern szellem, de ez azt jelenti, hogy mindenki zuhan.
Ha azokra a kísérletekre gondolok, amelyek Erdélyben történtek tavaly a holokauszt évben, azt kell mondanom, nemhogy más minden, de akarva akaratlan minden ugyanaz. Vagy nagyon hasonló, keveset változó. Hiába vittek ki közterekbe emléktáblákat, hiába próbáltak az elhurcolt zsidókra magyarok és románok közösen, vagy külön-külön emlékezni, régi konfliktusok termelődtek újra. Ismétlődtek a szembenállások. Magyarországon szintén feszült és konfliktusos volt az emlékév. Nem tűnik úgy, hogy e hetven év alatt eljutottak volna ezek a társadalmak A pontból B pontba, bár valamerre kétségtelenül vánszorognak.
Ez a legnagyobb vívódásom nekem is. A felvilágosodás mítosza, a fejlődés azt ígérte, hogy eljutunk A pontból B pontba, haladunk előre, már nem kell meghalnunk például olyan betegségekben, mint korábban. A mélyebb kérdés a rousseau-i, az, hogy mindeközben erkölcsösebb lett-e az ember? Az emberekben nagyon erős a komfortérzet, ahhoz a zónához való ragaszkodás, amelyhez szokva vannak. Ha kipöccinted őket ebből, ha provokálod őket, akkor mindenki a paneljeivel válaszol. Minden toleranciaművelet fordítva sül el. Azért reagálnak így, mert úgy érzik, felülről kényszerítik valamire őket. A kelet-európai világ, amelyekben a totalizálódó társadalmak működnek, ilyen. Itt mindig helyettünk döntenek, nélkülünk. Eleve adott a gyanakvás. Nem vagyok optimista. Azt látom, hogy deklaratív, formális szinten az emberi jogokat kiterjesztettük. Az emberi méltóságról ilyen szépeket sosem mondtak mint most, vannak is valami eredmények. De mindez a felszín. Ez alatt ott van a mélyen rotyogó tudattalan. A bevándorló társadalmakat: az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát leszámítva, a nemzetállamokban bármikor újra kirobbanhat a lincselés. Mint egy vulkán. Változó, hogy ki lincsel kit, de az egyenlet ugyanaz.
„Olyas reakciókat kaptam Erdélyben, amilyeneket Magyarországon soha” Fotó: 24.hu
Már meséltél arról, hogy sokat jártál Erdélybe. Érezted itt a „nemzetállam súlyát”, amikor erre jártál? Azt, hogy ez a kráter pereme?
Számomra ebből a szempontból egy romlatlan vidék volt, biztos volt ebben egy ici-pici naivitás. Feltételezem, a helyzet romlott. Volt egy fantasztikus élményem a nyolcvanas években Gyergyószárhegyen. A „strada Principala 1089”-ben aludtam a Nagy családnál, Béla bácsinál. Ott egy nagyon helyes fiú, kissé részegen egy esküvő után, megjegyezte, hogy van pornó újságja. Nem nagyon érdeklődtem iránta, azzal próbált rábeszélni, hogy jó lap az, mert magyarul van! Végül egy fekete-fehér fénymásolt lapot vett elő. Kiskamaszként én már láttam igazi, Bécsből csempészett Playboyokat. Akkor azt gondoltam, hogy Erdély ilyen: fekete-fehér. Amikor bemutatkoztam, a nevemet sem értették. A Röhriget Lőrincként értették. Templomba is hívtak, én meg magyaráztam, hogy zsidó vagyok. Ezt valamiféle tisztelettel fogadták, felajánlották, hogy elvisznek a temetőbe, Marosvásárhelyen a zsinagógába… Olyas reakciókat kaptam Erdélyben, amilyeneket Magyarországon soha. Mert ott mindig nagyobb volt a gyanakvás. Az Erdélyben eltöltött nyarak alatt azt éreztem, hogy mekkora a hiány: nincsenek a szászok, a zsidók. A nagy gyönyörű kozmopolita központok Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár, a monarchia lüktető világa elszáradt. Az erdélyi ismerőseim mondták is, hogy hiányoznak nekik a zsidók. Mutatták, kié volt ez a bolt, meg az a ház. Ezt valamiféle plusz szeretetként éltem meg.
A közösségi felejtés valóban fekete-fehér, de nem ennyire idilli. Gyergyószentmiklósról és környékéről 986 embert deportáltak. Az eltűntekről kevés szó esik. Észak-Erdély hiányaihoz hozzáadódnak a dél-erdélyi tragédiák, a romániai zsidóüldözések, a transznisztriai deportálás. Vagy elhallgatás van, vagy körvád, felelősséghárítás az esetek többségében. Gyakorta románok és magyarok hibáztatják egymást. Én szeretném, ha ez a fekete-fehér kép pontosabbá válna, részletgazdagabbá. Nem tudom, hogyan. Az, hogy például a magyar közösségben erősödik a Horthy-korszak iránti nosztalgia, mint az aranykorszak éveihez való ragaszkodás – ez biztosan nem segít.
Én a Ceauşescu korszakban azt éreztem Erdélybe látogatva, hogy a magyarok maguk is zsidók lettek kicsit. A kisebbségi lét, a nyelvért folytatott küzdelem közelebb hoz bennünket egymáshoz. Magyarországon nincs ez a fajta sorsközösség. A szombatosok története, bár kis fejezet, de fontos: ők is a gettóba kerültek. Nosztalgia persze van, de ez nem annyira a Horthy korszaknak, mint a kiegyezés korának szól. 1867 és 1914 között volt a modern Magyarország születésének az időszaka, ekkor a jogegyenlőség miatt hihetetlen tömegben magyarosítottak a különböző nemzetiségek. Az csak egy optikai csalódás, hogy az emberek ma a Horthy-korszakra hivatkoznak, ami nem is értékelhető egységként. Szerintem inkább Ferenc József, Deák Ferenc, a kiegyezés az, ami hiányzik, az a fantasztikus ötven év, amikor felépült például Budapest is.
Említetted, hogy a Ceauşescu korszakban az erdélyi magyarok maguk is „zsidókká” váltak kisebbségben. Azt hiszem, a szerepcserére, a másik perspektívájának a belátására való képesség egy hosszas folyamat. Nem csak arról van szó, hogy az erdélyi magyar közösség tisztázza, hogyan profitált például az árjásításból, vagy mi történt, amikor a magyarok szomszédait, barátait, kollégáit deportálták. Hanem arról is, ha már a nosztalgiánál tartunk, hogy képes-e azoknak a monarchia korabeli románoknak a fejével gondolkodni, akik jogfosztottságban éltek. Képesek-e a magyarok bizonyos helyzetekben, ügyeket érintően „románokká” lenni. Mint ahogy ma kérdés, tudnak-e a románok „magyarokká” válni egy-egy, a magyarok számára kiszolgáltatott helyzetben. Ez egy személyes és kollektív dominó.
Most nagyon udvariasan megfogtál. Valóban az 1867 és 1914 közötti időszak rákfenéje az elhanyagolt nemzetiségpolitika volt. Miközben, magyarnak fantasztikus volt lenni abban az időben. Románnak, szerbnek lenni meg nem. Trianonnak ez egy kórelőzménye. Magyarország nem tette magát vonzóvá a nemzetiségei számára. Ez a nagyon nagy és természetes ország elhanyagolta a nemzetiségeit. Ez óriási hiba volt, amiért rettenetesen megfizettünk. De ezért nem az erdélyi magyart, a magyarországi magyart kárhoztatnám. Hanem a papságot, akármelyik egyházról legyen szó. Az, hogy Gyergyószentmiklóson a magyar cipész miért nem állt ki a zsidó cipészért, egy kérdés, de ennél fontosabb fölvetés, hogy a vasárnap irgalmas szamaritánusról prédikáló katolikus pap miért nem állt ki? Neki „hivatalból” ezt kellett volna tennie. A cipésznek joga van elvileg rossz embernek lenni. Kevés volt a Márton Áron.
Márton Áron egy ember valóban, de itt most a teljes rendszer működése a kérdés. És abban a rendszerben az ellenálló magányos és könnyen legyőzhető ellenségnek bizonyult.
A pap szentségeket szolgál ki, palástja van, ha protestáns. Nem gondolom azt, hogy püspöki engedélyre kell várni az állásfoglalásért. A debreceni Éliás József, az erdélyi Visky Feri bácsi – sok ember mentett zsidót püspöki jóváhagyás nélkül.
A hierarchiával nem lehet takarózni.
A pap Isten felkent szolgája, és őt is kell szolgálnia.
Erdélyben is vállalnád a következő generációkkal folytatott beszélgetéseket? Azt a nevelő munkát, amiről korábban beszéltél?
Ez a tervem, sőt, valamikor még Erdélybe is szerettem volna költözni. Most próbáljuk kitalálni a formáját, hogyan is lehet ezt megszervezni. Visszatérve a Saul fiára: a Soá egy Isten elleni merénylet. Nem véletlen, hogy kik, mikor és hol irtottak kiket. A kereszténység emlőjén jött létre a náci pogányság. Nyilvánvalóan az egész zsidó-keresztény hagyománytól igyekeztek megszabadulni. A magnál kezdték, ha szabad ezt így fogalmazni, a következő körben jöttek volna az Evangéliumot élők és hirdetők. Én nem vagyok filmszínész, ez, ami a Saul fia körül most történt, egy epizód, ami nagy megkönnyebbülésemre véget ért. A hajóm orrát pont ilyen vizek felé szeretném fordítani. Afelé, hogy tanuljunk, és próbáljunk meg ezzel a transzcendenciával valamit kezdeni, mert ugyanazt érzem, amit Heidegger mondott: már csak egy Isten menthet meg minket.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
