A kollektív emlékezet kulturális emlékezetté vált

2016. 04. 16. 19:41

Röhrig Géza a Saul fia „nevelési” feladatairól, az új generáció és a szélsőjobb viszonyáról, a holokauszt-emlékezet konszenzushiányáról, valamint arról, lehetnek-e az erdélyi magyarok Románia „zsidói”. Az Oscar-díjas film főszereplőjével, költővel, Parászka Boróka beszélgetett.

 

Röhrig Géza színész, költő. „Nem lehet kívülről szemlélni, lovaink vannak a versenyben, és nem a lelátón ülünk.”   Fotó: magyarnaracs.hu

 

„Terápiás nyilatkozatokká” váltak az utóbbi időben a Saul fia kapcsán elhangzó megszólalásaid. Hivatkoznak az emberek ezekre, idézik a szövegeidet. Sokat változott az elmúlt egy évben az, ahogy a filmről és a film kapcsán beszéltek. Készültél arra, hogy az Oscar-díj után másképp kell, lehet nyilatkozni?

 

Nem készültem rá, de észleltem, és egyre tudatosabban észlelem, hogy egy új akusztikai tér közepére röpített ez a filmsiker.

Az Oscar után minden mondatnak valahogy nagyobb a súlya, a felelőssége.

Különböző helyeken találkozom a közönséggel, és ezekből a beszélgetésekből mindenfélét kiragadnak. Néha jobb érzékkel, néha egészen bulvár módon. A nyilatkozat az egyik műfaja ennek a terápiának – ebben igazad van. A hangsúly azonban a személyes találkozáson van, különösen a gimnazistákkal folytatott beszélgetések tűnnek fontosnak. Vannak olyan találkozók, amelyeket közvetlenül a vetítés után szervezünk. A kérdezz-felelek gyakran egy-két órás, ez nagy dolog, hiszen maga a film másfél óra. Visszahúzódhatnék, de mivel én Amerikában élek, ezért úgy próbálom kihasználni ezt a pár hetet, amíg Pesten vagyok, hogy olyan témákat beszéljünk végig, amelyet fontosnak tartok.

 

Nevelés a Saul-fián keresztül?

 

Egy nyugati tapasztalat motivál, nem tudom, mennyire érvényes ugyanez Magyarországon, vagy akár Erdélyben. Azt vettük észre Nemes Jeles Lászlóval, hogy minél fiatalabb egy fesztivál zsűrije, annál rosszabbul szerepel a Saul fia. Számít, hogy melyik generáció milyen körülmények között találkozik a filmmel. Az amerikai és az európai antiszemitizmus negyven alatti jelenség. A személyes megfigyelés, amely mögött nincs kutatási adat, az, hogy a fiatalok körében erősödik ez a jelenség. Nem tudom, hogy a Jobbik tagságának, szimpatizánsainak átlagéletkora a nyugati és az amerikai antiszemiták átlagéletkorához hasonlóan fiatal-e? Azt sejtem, hogy igen. Rá fogok kérdezni a hazai szociológusoknál. Ha igazam van, akkor ez nagyon rémisztő, hiszen a következő nemzedék szülei a mai gimnazisták. Okos befektetés, ha ehhez a korosztályhoz most beszélünk. Szeretném megérteni, hogy kötődnek-e úgy a történelemhez, ahogy mi, vagy a mi szüleink, akiknek még valódi élettapasztalatuk volt a második világháború.

 

Érdekes, amit mondasz, ez az a generáció ugyanis az, amely számára már egy sokszor átgondolt, reformált, korszerűsített történelemoktatást biztosít szerencsés esetben az oktatási rendszer. Digitalizált adatkezelést, interaktivitást, új múzeumi programokat, helyszíni részvételt. Esélyt kapnak a „történelemmel való találkozásra”. Számukra a történelemoktatás már nem csak egy tantárgy, meg egy tankönyv. Mi van, ha ez sem működik?

 

Nem működik. Beszélgettem Martin Schulz-cal, az Európai Parlament elnökével, neki is felvetettem, nem arról van szó, hogy a mai fiatalok ne tudnák, mit jelent a holokauszt. A holokauszt vagy bármilyen más genocídium – nekünk pont ez jutott, az ázsiai gimnazisták számára Kambodzsa és Kelet-Timor, az afrikaiak számára Darfur jelenti ugyanezt. Európában mindenki tud annyit a történtekről, hogy hatmillió és hogy gáz. De ez csak az információ. A történelmi traumák azonban többek az adatoknál. A mai fiatalok nincsenek tisztában az információk jelentőségével. Nem érzik át ezeket, és nem gondolkodnak az adatokról. Fél éve járjuk a világot, és egyre gyakrabban találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a Saul fia edukációs szempontból fontos. Ha egy osztályt el akarnak vinni az auschwitzi lágermúzeumba, akkor az sokba kerül. Oda kell utazni, szállodát kell foglalni. A helyszínen halad a tömeg, mint a Mona Lisa előtt, nincs megállás. Ma már Auschwitz nem válik azzá, amivé válnia kellene: meditációs hellyé. És így „nem éri meg” odalátogatni. Fogyasztói tér lett szelfizéssel, rágógumizással. A nyolcvanas években még, amikor én jártam ott, egészen más volt. A Saul fia, most jobban megrázza a közönséget 107 perc alatt, mint egy ilyen társasutazás. Tíz, vagy húsz év múlva nyilván új filmet kell csinálni – ez sem működik örökké. Most olyanokat is megérint, akik előítéletesen ülnek be rá. Nyeglén belevetik magukat a kamaszok a moziszékbe, aztán szép lassan felegyenesednek, és elragadja őket az, amit látnak. Azért lehetséges ez, mert nem ideológiai szempontból tárgyalja, ami történt. Nem „narráljuk” a történelmet, nem mondunk el újra olyasmiket, ami már az emberek könyökén jön ki. Érzéki, zsigeri tapasztalatot nyújt a film. Azt a limitált érzetet, amit 36 órán át lehetett tapasztalni 1944 októberében egy ember életében.

Az egyik legismertebb pillanatkép a Saul fiából. „Olyasmihez lesz valamilyen viszonyunk, amihez direkt módon nincs közünk. Ez egy többgenerációs trauma.”

 

Mi ez a film: rekonstrukció, érzéki meditációs gyakorlat, demonstrációja annak, ami történt, vagy számonkérés?

 

A legutolsó semmiképp. A demonstráció sem jó szó, van benne valami művi, mint amikor a nyomozók a tettest visszaviszik a tetthelyre, és újra eljátszatják vele a bűncselekményt. Ebből hiányzik a jelenidejűség. A tieid mellett bevezetnék egy ötödik kategóriát. Vannak olyan korai élményei az emberi pszichének, amire nem emlékszik. Ezek az első három évben történő dolgok. Ezeknek a felszínre hozásához hasonlítanám ezt a filmet. Mi mindannyian a gyilkossági övezetben élünk. A tény, hogy Auschwitz minden harmadik áldozata magyar anyanyelvű volt, az meghatározó. Ez a film egészen másként kommunikál itt, mint Amerikában. Mi tulajdonképpen „régészek” szerettünk volna lenni. Egy ponton túl nincs különbség zsidó és nem zsidó között. Aki itt nő fel, annak a tudatának a mélyrétegeiben ott van az, ami történt. Sok minden egyéb is, nem csak a holokauszt. Azzal a tudattartalommal élünk, ami volt, és ami így a jövőben is lehetségessé válik. Ezt időnként meg kell „levegőztetni”, időnként „hírt kell kapni róla”, valamilyen radarral. Nagyon fontos dolog ez a sebtisztítás. Olyasmihez lesz valamilyen viszonyunk, amihez direkt módon nincs közünk. Ez egy többgenerációs trauma.

Úgy képzeljük el, mint a fantomfájdalmat a levágott testrészek után.

Az, ami a nagyszüleinkkel történt, azok a mi félelmeink. Egy idő után elmosódik, hogy ki az áldozat, ki az elkövető. Egy náci unokája és egy zsidó áldozat unokája hasonló neurózissal, pszichózissal küzd. Van is olyan csoportterápia, hol közösen dolgoznak ilyen emberekkel. A nyomás, a démon rendkívül hasonlatos.

 

Elfogadva, hogy a trauma következményei hasonlatosak, mégis azt gondolom, más pozícióból fogalmaz az, aki az elkövetők leszármazottja, és másként az, aki az áldozatoké vagy - mint itt Erdélyben a többé-kevésbé passzív tanúké. Másként is értelmez. Ezt az örökséget tudatosítani kell, kezdeni kell vele valamit, mert újra értelmezi a családi-társadalmi viszonyokat. Nem tudom, lehet-e ezt egy történetként szemlélni, és lehet-e kívülről szemlélni?

 

Nem lehet kívülről szemlélni, lovaink vannak a versenyben, és nem a lelátón ülünk. 2016-ban vagyunk, a bibliai hetven éven is túl. A túlélők eltávoznak. A kollektív emlékezet kulturális emlékezetté vált. Itt maradunk, a Sorstalanság, a mű marad velünk. És ha ez bekövetkezik, akkor egészen más világgá válik a világunk. Nincsenek tanúk, helyettük film tanúskodik. A film készítői sem részesei annak, ami történt, nem voltak a helyszínen. Szimulánsok vagyunk. De azt gondolom, hogy az emberi psziché egyetemes. Ádámtól és Évától, majd Noétól vagyunk. Az, ami történt, és most egy olyan németből fordított magyar szót kell használjak, amit nem szeretek: az egy üdvtörténet. Ennek a fogalomnak nehéz zsidó megfelelőt találni. Nem csupán az emberi történelemről, hanem az üdvtörténetről is beszélünk. Állítok egy képtelenséget: tegyük fel, hogy a Bibliát nem fejezték be. Ha ez valóban így lenne, akkor Auschwitznak ott lenne a helye a Bibliában. Ez nem egy horizontális történet, az Isten-ember viszonylatban is erős jelentése van. Az, hogy ki náci, ki áldozat, ki tettes – ez rejtélyes dolog.

 

Ha azt mondod, hogy ez üdvtörténet, akkor érvényes az ígéret, hogy a holokausztot érintően van megváltás.

 

Persze. Ezt sokszor elmondom, bár Magyarországon erre senki sem kíváncsi.

Szomorú dolog számomra, hogy a cseh kultúrához, vagy irodalomhoz hasonlóan a magyar is alapvetően ateista kultúra.

Nincs a fő sodorban sem az istenes költészet, sem az istenes festészet vagy zene. Csak és kizárólag ilyen szempontból rossz helyre születtem. Ez az „istenesség” lengyeleknél, de a németeknél is sokkal jelenvalóbb. Máshol engem sokkal gyakrabban kérdeznek az üdvtörténeti dimenzióról, meg arról, hogy hívő zsidóként, hogyan rendezi el magában az ember. Most, hogy mégis föltetted a kérdést, azt kell válaszolnom, hogy Auschwitzban jutottam hitre. Nagyon is ott az ígéret, amiről beszélsz. Az, ami ott történt, az egy negatív kivonulás, egy negatív kinyilatkoztatás. A maga negativitásában, a maga hiányában kirajzolja az ígéretet, a megváltót, a Ben Dávidot, vagy akit várunk. Ezt a harmadnapot érzem Pilinszky költészetéből. Az üres sír ígéretét – hogy a keresztény ikonográfiát használjam. A nagypénteket. Kamaszként úgy éreztem, hogy Auschwitz Krisztus hatodik sebe. Kertész azt mondja, hogy kvázi visszavonatott mindent, vagy legalábbis önkéntessé vált a szövetség. Ha Isten nem tartja a maga oldalán magát a szövetséghez, akkor az emberektől sem lehet elvárni a továbbiakban. Idáig jutott Kertész, de ő „kultúrzsidó”, akit a kommunisták „neveltek fel”. A hagyomány válaszaival nem tud mit kezdeni. Nekem megadatott az a lehetőség, hogy a rendszerváltás után a forrásokat eredeti nyelven, mesterektől tanulhassam. Nagyon érdekelt, hogy mi emelkedik ki az üldöztetésből. Ha a Szentély lerombolását a mai napig rituálisan, szabályok szerint gyászoljuk, akkor számomra ez a történet sokkal jelentősebb dolog. A Szentély szervetlen anyag. Csak kő. A hatmillió zsidó, másfél millió zsidó gyermek halála – értelmezzük az áldozatok számát a szövetségi teológia szempontjából – azt jelzi, hogy őket Isten hagyta elveszni. Ez egy üdvtörténeti esemény, ehhez kétség nem fér. Olyan rettenetes ezzel szembenézni, mintha Napba nézne az ember. Bele lehet őrülni. Én is megpróbáltam üdvtörténeti szempontból marginalizálni a holokausztot. Rá kellett jönnöm, hogy nem tehetem meg. Becstelenség. A leginkább az ortodoxok zsidókhoz vonzódom, de közöttük tapasztalom, hogy van egy bizonyos elhajlás a holokauszt emlékezetétől. Nem akarnak végső soron szembesülni, pont azért, mert számukra lenne a messzebb menő következménye. A világi zsidó sokkal inkább „letüdőzi”, gyakran az identitás központjává válik számára a holokauszt. Voltam már olyan körben, ahol a felszólaló zsidó ember valósággal büszke volt a holokausztra – mondhatom cinikusan. Ez egy faramuci dolog.

A nálam sokkal okosabb rabbik azt mondták, suba alatt mindenki megpróbálja érteni, mi történt. És senki sem érti.

Nem arról van szó, hogy tudják, de nem merik elárulni a nyájnak, vagy a népnek, hogy mi történt. A legnagyobb kabalisták sem tudtak fogás találni azon, hogy mi történt. Nem telt el talán elég idő? Nem szeretek szépirodalmat olvasni erről, mert az látszik, hogy a dolog alapvetően az érzelmi regiszteren marad. Mindenki érez ezzel kapcsolatban valamit. Kevesen tudnak eléggé tárgyilagossá válni az elemzéshez. Primo Levi magaslik ki számomra ebből a szempontból és Kertész Imre. A legtöbb ember, aki esztétikai igénnyel ír erről, az csak a gyászmunkát végzi el. A szüleit siratja, vagy magát, de nem gondolkodik. Elmesélni már elmeséltük, hogy mi történt. Még egy újabb szempontnak a többi után már nem nagyon van értelme. A holokauszttal két dolgot tehetünk. Szellemi vagy ösztöni szinten kezelhetjük. Az én olvasatomban a Saul fia ezt a két regisztert próbálja összekötni. „Szublimálom ösztönöm” – mondja József Attila. Az ösztönlényről tudjuk, hogy durva és brutális, animális szinten van. Megvetés tárgya. A szellemi szint a kívánatos, emelkedett régió, de ez kevesek számára elérhető. A holokausztról szellemi szinten nehéz bármit mondani, a filmmel ezért az ösztönszintet céloztuk meg. Ezt szolgálja a Saul fia tempója. Ez a nagyon közeli, perspektívátlanság, az ötven centire lévő kamera. Beletaszítunk, összetörünk, alkotóelemeidre bontunk, elégetünk, mindent elkövetünk. Igénybe vesszük az nézőt. Abban bíztunk, hogy beindul a reflektálatlan, az észrevétlen gondolkodás. Reményeink szerint a zsigeriből, amikor már nincs tovább, egyszer csak valami megjelenik. Akkor, amikor kiérünk a „homokos, vizes síkra”. Ott jelenhet meg a szellem, mint a napfény. Nem akartunk érzelmeket, nem akartuk, hogy sírjon a néző. A holokauszt művészet legnagyobb kísértése a giccs.

 

Hogy érzed, sikerült elkerülni?

 

Ez nem egy tökéletes film. Mai napig látok benne olyan pillanatokat, amelyekről azt gondolom, hogy másként kellett volna. Például a bonctermi jelenet, amikor sikerül megtalálni a fiút, és ott térdel Saul, mint egy „padonna” a „madonnához” hasonlóan.

 

Pieta kontextus?

 

Azt gondolom, sok volt az a térdelés. Ez egy hatvan-hetven százalékos film. A legnagyobb veszélyeket ugyan sikerült elkerülni. De ez olyan, mint amikor a síző jön le a lejtőn. Mindenféle zászlóknak nekimentünk. Messze van a tökéletestől a végső változat.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!