Csak a nyafogás megy

KUKORELLY ENDRE a Festum Varadinum vendégeként öt év után ismét Nagyváradra látogatott. Élve a lehetőséggel a József Attila-díjas írót, költőt Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte parlamenti képviselőként szerzett élményeit rögzítő Országházi divatok című könyvéről, politikáról, kultúráról és futballról.

Legszívesebben azt a címet adtam volna, hogy Politikai divatok, de sajnos ezt Jókai már lefoglalta magának egy regényhez az orrom elől, azért mégsem távolodtam el tőle nagyon. A divatot, mint kifejezést, már csak azért is érdekesnek tartom ebben a kontextusban, mert az embert erősen jellemzi, hogy miként viseli magát. Rengeteg olyan írót olvastam, akik voltak hasonló helyzetben – Asbóth Jánostól kezdve Herczeg Ferencen át Mikszáthig – és főleg utóbbinál jól nyomon követhető, hogy azokban az ügyekben, amikhez valamilyen módon viszonyulnia kellett, a témánál sokszor fontosabb volt az adott álláspont képviseletének módja. Én is ezt tartottam az egész helyzetben a legérdekesebbnek, tehát a címben a divat tágabb értelemben, mondjuk, viselkedéskultúraként értelmezendő. Közhellyel élve: a stílus maga az ember.

Nevezhetjük ezt a könyvet naplónak?

Sok naplószerű elemet tartalmaz, de műfaját tekintve inkább valamiféle elegyes könyv, van benne esszé, sőt vers is.

Ha mégis valamiféle naplóként tekintünk rá, akkor két dolognak kell találkoznia benne: egy embernek adott életszakaszban, számára aktuálisan érdekes problémákkal és egy közegnek, amit ezek mentén rendszerbe foglal. Ha ez a közelítés igaz, akkor megkérdezném: ki volt az a Kukorelly Endre, aki bement anno 2010-ben a parlamentbe?

Azt fontos tudni, hogy eszem ágában nem volt képviselőnek menni. Futballhasonlattal élve: lelkes amatőr játékos vagyok, de nagyon furcsán érezném magam, ha jönne egy profi csapat, amelyik le akar igazolni, pedig ez is foci, meg az is.
Ezt a logikát követve, az ember értelmiségiként folyton politizál barátokkal, szomszédokkal, családdal, de ettől még normális esetben eszébe sem jut hivatásosként ezt űzni. Az LMP felkért, hogy szerepeljek a listájukon, amit elfogadtam, de váratlanul ért, hogy mandátumhoz jutottam. A kérdésre válaszolva: csodálkozó, naiv attitűddel álltam neki a feladatnak. Aztán idővel engednem kellett ebből valamennyit, hisz ez is egy munka, ahol el kell végezni bizonyos feladatokat, nem táthatja az ember a száját folyamatosan. Tisztes amatőrként egy darabig élveztem a helyzetet, de aztán elég lett belőle. Például érdekes volt, hogy a barátaim megváltoztak velem szemben. Ha megláttak, azonnal heves politizálásba kezdtek, de másként, mint régen: azt vettem észre, hogy nem vagyok része a körnek, hanem a közepén állok.

Ilyen szempontból mondhatjuk, hogy klasszikus képviselő lett, hisz a környezetével folyamatos kommunikációt fenntartva foglalkozott adott közügyekkel.

Lehet ezt mondani, jóllehet sokszor még magamat sincs nagy kedvem képviselni, nemhogy másokat. Ebből kifolyólag sokszor lázadtam a szerep ellen, de tény, hogy a humánértelmiség, vagy a művész társadalom valamiféle képviselője lettem, hisz ez a téma házon belül nem sokakat izgatott. Éreztem is a felelősséget.

Említette, hogy több író is megjárta az országházat és az ottani tapasztalatait. Ezekkel összehasonlítva mennyiben más az a környezet, amiben Ön mozgott?

Nehéz kérdés. Azt kell mondjam, hogy az említett példák idejében valamifajta szellemi elit munkálkodott a Parlamentben: Orbán Balázs és Hermann Ottó karonfogva sétáltak a folyosón, és most direkt nem említettem írókat és költőket, pedig voltak szép számmal.
Ma ez messze nem jellemző, inkább szakértelmiségiek vannak, jogászok, orvosok, közgazdászok, a kulturális bizottságban óvónők és önkormányzati képviselő típusú fazonok ülnek. Ez elég nagy különbség. Nem azt mondom, hogy a mostaniak nem lennének adott esetben értelmes emberek, de a magas kultúra iránt nem érdeklődnek.

Boncolgattuk eddig a politikát, de beszéljünk kicsit a kultúracsinálókról is. Ön az elmúlt harminc évben több szakmai önszerveződésben megfordult, a Szépírók Társaságának négy évig elnöke volt. Hogyan összegezné ezen a téren szerzett tapasztalatait?

Én tényleg nem a politikusokat hibáztatom elsősorban. Az értelmiség, ezen belül a hozzám legközelebb álló humánértelmiség, nagyon rosszul szerepel megítélésem szerint. Nem artikulálja megfelelően a saját érdekeit, nem áll ki mellettük, nem képes azok mentén működni, csak a nyafogás megy, hogy miért nem nekem ítélték a díjat, miért nem vették meg a könyvem, a képem, sorolhatnám hosszan. Az viszont, hogy egy író elmenjen egy képzőművész kiállítására, esetleg meg is ihletődjön tőle, a festő megvegye a könyvet, a színész Kosztolányi és Ady helyett kortárs költő verseiből csináljon önálló estet, már nem működik. Nincs kölcsönhatás, nincs szolidaritás, és ez félelmetes. Mindenki begubózott a saját kis problémakörébe. Az író nem ismeri fel, hogy strukturálisan pont ugyanazok problémái, mint a festőé vagy az operaénekesé, pedig csak együtt lehetne elérni bármit is. Az egyes területek művelői hagyják, hogy külön-külön ledarálják őket, így a politika a meglévő erőforrásokat is kiszivattyúzza a rendszerből, és odaadja a saját klienseinek.
Sajnos ugyanez a helyzet az oktatással is, ami pedig már szinte Isten ellen való vétek. Én azt fájlalom a legjobban, hogy a parlamenti pártok nem képesek belátni, hogy az oktatás mennyire fontos. Mondjuk, nem is érdekük, hogy felelős állampolgárok kerüljenek ki az iskolapadból, akik megtanulták a régi görögöktől a politika definícióját…

A polisz ügyeivel való foglalatosság, magyarul közélet.

Így van. Most viszont a legtöbben azt gondolják, egy olyan meghatározhatatlan tevékenység, amit a fejünk fölött csinálnak valami genyók, akik folyton lopnak. Ha van pártpreferenciája az illetőnek, akkor ez úgy módosul, hogy az övéi nem ilyenek, de velük szemben mindenképpen a haza ellenségei állnak. A legszebb, hogy a két oldal pontosan ugyanazokat a gaztetteket tudja a másik szemére hányni, a teljesen reflektálatlan közember pedig ezeket a mechanizmusokat kérdés nélkül lemásolja.

Emlékszem, amikor felbukkant az LMP, volt egy-két érdekes akció, mint például politikai üzenetek vetítése az Országház épületére. Ez művészi aktus, de mégiscsak politikusok csinálták. Ezek az erős reflexiók, hatásos, élő gesztusok – mondjuk az éhhalál szélén tartott független színházi szféra kivételével – miért hiányoznak a magyar művészeti életből?

Rejtélyes számomra is. Van egy lefele mozgó spirál, ami csak akkor fog megállni, ha lesz egy kritikus tömeg, amelyik felismeri: csak mi tudunk véget vetni ennek, mi vagyunk a felelősek, a saját érdekeinket csak mi képviselhetjük. Amikor abban a helyzetben voltam, próbáltam valamit – ha úgy tetszik a saját testemmel – csinálni, de bizonyára én sem voltam elég gyors és hatékony, mert ez nem az én játékom. Mindig éreztem, hogy kéne valaki, aki ezt nálam sokkal jobban játssza, de hol van az az ember?

Egy ilyen ember elég lenne?

Dehogyis. Ebben minden egyes állampolgárnak részt kéne vennie. Megint focimetaforával élve: nem a Barcelona–Real összecsapás az igazi futball, hanem amikor Budakalász-Alsó játszik Budakalász-Felsővel egy vérre menő meccset. Mindenki focista, aki éppen rúgja a bőrt, vagyis mindenki politikus, aki éppen nem arról beszél, hogy fáj a hasa vagy megcsalta a barátnője, hanem valamifajta közügyről.

Magyarországon a kormányrudat egy ideje egy focista tartja kézben. A minimum második témába vágó metafora után adódik a kérdés: mi a különbség az ő és az Ön futballról alkotott képe között?

Rengeteg. Nem fociztam vele, de ismerek sok embert, akik igen. Rendkívül jó harmadosztályú játékos – és ezt most dicséretként mondom – megoldja a helyzeteket, de egyedül. Inkább meghal, minthogy leadja a labdát. Én viszont nagyon szeretek passzolni.

Ha már íróval beszélgetek, zárjuk a beszélgetést egy játékos fikcióval: holnaptól Kukorelly Endre vezeti Magyarországot, teljes döntési jogkörrel. Mit csinálna?

Minden pénzt, amit lehet, belenyomnék az oktatásba és a kultúrába. Nem azért, hogy az írók és a festők jobban éljenek, hanem, hogy legyen presztízse, vonzereje ezeknek a területeknek. Azok az értelmes gyerek, akik ma nem mennek el bölcsészkarra, mert a magyar tanár lúzer, rögtön másképp gondolkodnának, ha nem százhúszezer forint lenne a fizetés. Jó tanárokkal pedig egy idő után olyan emberek jönnének ki az oktatásból, akik látnák, hogy a kultúra nem öncélú dolog, hanem mindennek az alapja. A szó maga azt jelenti: művelni. Először a földművelés értelemben használták, ami pontos analógia, hisz ha jó minőségű, ízletes, tápláló terményekre vágyunk, rengeteget kell dolgozni a talajon. Vagyis ahhoz, hogy egy ember élete összetett, meglepő, szórakoztató legyen, ahhoz előtte az egyént magát, mint a szántóföldet, elő kell erre készíteni, meg kell művelni a kultúra által. Minden műalkotás egy ajánlat arra, miként éljünk. Minél többet fogyasztunk belőlük, annál több ilyen ajánlat közül választhatunk, amikor a saját életünket formáljuk.