Ha akarnám, vallást alapíthatnék

Sokkoló címek, provokatív, már-már szentségtörő stílus – ez jellemzi a bukaresti DANIEL BÃNULESCU életművét, aki a Csókolom a segged Szeretett Vezérünk! című regényével volt jelen a budapesti könyvfesztiválon. Az íróval, aki úgy mesél a Ceauºescu diktatúráról, mint sem azelőtt, sem azóta senki, Budapesten beszélgetett Gál Mária.

Egyik verseskötetének a címe „De jó Daniel Bãnulescunak lenni!” Tényleg jó?

Tényleg. Nagyon jó. A könyv megjelenése előtti utolsó tíz évben annyi megható, jó és szerencsés dolog történt velem, az élet tele volt csodás történetekkel, annyira, hogy ha valahol olvasnám ezt az élettörténetet, akkor én is azt mondanám, hogy ő, azaz Daniel Bãnulescu szeretnék lenni. Nyilvánvaló, hogy önirónia is ez, de ugyanakkor tényleg elképzelhetetlen dolgok történtek velem, szinte hihetetlen lehetőségeket ajánlott fel az élet akkoriban – megmenekültem a halál torkából, láthattam a világot, írhattam egyet s mást. Mintha kiválasztott lennék... Ez a cím persze, hogy játék is, de ennek a szerencsés helyzetnek az elismerése is egyben.

És ez a szerencsés fickó prózaíró, költő vagy drámaíró?

Négy évet dolgoztam ezen a versesköteten, aztán ott rohadt a fiókban. Aztán egyszer csak a kiadó hirtelen kért egy életrajzot a kötet bevezetőjeként. Én ekkor úgy éreztem, hogy ehhez a könyvhöz, aminek minden betűjén annyit dogoztam, nem tudok egyszerűen odatenni olyan prózai dolgokat, mint „született, felnőtt, iskoláit végezte” stb. Ezért vagy két hétre elvonultam, hogy ezt a két oldalnyi prózai valóságot irodalmiasítsam. Hogy találjak értelmet annak, hogy a kötet elejére tegyék. Akkor találtam a következő megoldást. Ezt írtam – Noha több száz, nála tehetségesebb írót ismer, úgy ítéli meg, hogy a világirodalom három nagy esélye a következő: a költő Daniel Bãnulescu, a prózaíró Daniel Bãnulescu és a dramaturg Daniel Bãnulescu.

Melyik tetszik jobban?

Mindegyik. Minden prózaíró verssel kezdi, azt hiszem, nincs is olyan szerző a világirodalomban, aki ne így kezdte volna – Shakespeare, Tolsztoj és a többi óriás egyaránt. Én 5-6 évig külső indíttatásból, okból írtam prózát, próbáltam betörni, mindenekelőtt pénzt keresni. Ez alatt az idő alatt ismertem fel, hogy tetszik, amit csinálok, hogy szeretek prózát írni. Két drámát írtam eddig. Egyiken közel hét évet dolgoztam. Nagyon nehéz volt, de megtetszett.

Most épp ki következik?

A prózaíró. Megírom a saját Háború és békémet. Amit én tervezek, az nem tolsztoji, az egy látható és egy láthatatlan világról szól majd, a lélek birodalmáról. Egy négy kötetből álló opust, amit regénynemzetségnek, klánnak neveztem el. Ebben a tetralógiában az első regény a Csókolom a segged... a második ugyancsak megjelent, címe Minden idők legjobb regénye, a harmadik a nyáron jelenik meg Az Ördög a lelkedre vadászik címen. Mint Bulgakovnál, csakhogy az Ördög itt Bukarestbe jön, ahol titokzatos dolgokat művel. A negyedikről még magam is csak annyit tudok, hogy meglesz. De hogy mikor...

A Csókolom a segged Szeretett Vezérünk 1994-ben jelent meg, sokkoló címmel, stílussal. A diktatúra akkor még nagyon közeli, az élmények frissek, a szereplők azonosak. Addig a diktatúráról csak komoly műveket olvastunk, fenséges megközelítésben, a kollektív szenvedés szentségének tiszteletben tartásával. Hogy tudta ezt megemészteni a román olvasóközönség? Tudott már nevetni rajta?

Hát, volt néhány címötletem, mert nem nagyon tudtam elhinni, hogy valaki ezzel a címmel kiad egy könyvet.... Siker, igazi bestseller lett. Különböző hozzáállások voltak. Egyesek megharagudtak, azt kérték számon, hogy merek ilyesmit leírni, állítani a román népről? Õk kitagadtak. Mások azt mondták, komolytalan vagyok. De mások megértették, megérezték. Fokozatosan bevonult a közbeszédbe, hivatkoznak rá. A Csókolom a segged-nek van azóta egy új értelme, vonzata is.

Tele van ilyen címekkel – Szeretlek az ágy széléig, ez volt a debüt verseskötete, díjat is kapott érte. Állandóan sokkol, provokál. Mi az igazi célja ezeknek a figyelemfelkeltő címeknek?

Nem is tudom. Talán a kétségbeesés, hogy észrevegyenek? Vágyakozás a simogatásra, az elismerésre? Dolgozol egy csomót valamin, aztán kiderül, hogy bolondság, hogy fölösleges, mert az eredmény, vagyis a hatás szinte nulla, legalábbis ahhoz képest, amit szeretnél. Ilyenkor elkeseredsz, jön, hogy felborítsd az asztalt. És adsz egy ilyen címet. Talán ezért.

Hát azért nem ezt a pesszimizmust igazolják a példányszámai, kitüntetései, elismerései.

Az csupán a felszín. Egy látszat. A valóság az, hogy az irodalomnak nincs tömeghatása, el sem ér az emberekig. Az 1989 után felfedezett román írók között benne vagyok a top tízben, de ha rákérdez bármelyikünk ismertségére, láthatja, hogy nulla. Mára az alkotók valóságos társadalmi fogyatékosok lettek.

Ajaj, ugye ez csak költői túlzás?

Nem. Egyáltalán nem az. Az író ma egy majom. Azért majom, mert ez az állat nem kelt tiszteletet senkiben. Az író sem, inkább lenézi a társadalom.

Nem mindennapi pesszimizmus ez.

Tényleg nem túlzok. Romániában legalábbis ez van. Az író egy senki, ha például el akar venni egy lányt, a környezete biztos megpróbálja lebeszélni a lányt a frigyről. Mert nem csak csórónak tartanak, hanem mert magát az írói munkát, az alkotást is lenézik. Azt hiszem, munkakerülőnek tartanak. És nagy az értékzavar.

Olvastam Önnel egy interjút, ami az AS-ban jelent meg. Címe – Külföldön dolgoztam azért, hogy író lehessek Romániában. Ez igaz? Olyasmit mondott, hogy nem lehet megélni másképp....

Az isten megadta nekem a lehetőséget, hogy legyen szabad időm és írhassak. De azért én is megdolgoztam érte, vállaltam a vele járó konfliktusokat is. Romániában íróként megélni több mint művészet, lehetetlen. Nekem lehetőségem adódott, hogy Nyugatra menjek. Megjelenhettek ott könyveim, nemzetközi díjat nyerhettem, ösztöndíjat, így dolgoztam én külföldön. Ezek segítettek hozzá, hogy megszerezzem és biztosítsam a szabadságomat. Amikor első alkalommal kaptam külföldi ösztöndíjat, 1998-ban, nagyon féltem. Mérnök vagyok, nem ismertem idegen nyelveket. Végül arra gondoltam, hogy vannak románok, akik sáncot ásnak Németországban. Ez lesz az én sáncom, amit ki kell ásnom. Kiástam. Az ösztöndíj nagy részét mindig félretettem, abból élhettem és alkothattam itthon.

Térjünk vissza a Ceausescu-féle diktatúrához. Ki tud jönni egy nép a diktatúrából? Egyáltalán ki lehet mászni belőle? A köztudat megszabadult attól, amit a diktatúra nyomott rá?

Azt hiszem, jól mondták, hogy a demokrácia a gazdagok diktatúrája. Legalábbis sok benne az igazság. Most vannak emberek, akiknek a lehetőség meg sem adatik. Vannak, akik csak arra születtek, hogy szenvedjenek és kizsákmányolják őket. Ilyen tekintetben nem szabadultunk meg a diktatúrából, csak valami másba léptünk át.

Nem jobb ez a világ, mint amit a hátunk mögött hagytunk?

Ceauºescu autoritárius atyuska, szigorú, kissé kótyagos, ugyanakkor egy szerény ember volt a tömeg szemében. Amikor az apa részegen jött haza a gyerekeihez, az ő népéhez, akkor rendet rakott. Az első tíz év demokrácia viszont valami nagyon perverzet hozott. Sem rend, sem szerénység nem volt benne. Az sincs, akiben higgyenek, akibe kapaszkodjanak. Romániában máig ezrek laknak a föld alatt, csatornákban. A világ eközben a bukaresti kóbor kutyákért aggódik, azokat akarja megmenteni, mert ugyebár Románia a kóbor ebek országa is. De érdekes módon senki nem is beszél, nemhogy segíteni próbálna ezeken a szerencsétlen embereken, akikre csak ránézel és szakad meg a szíved. Egyszer azt mondtam, vallást szeretnék alapítani és magam is megdöbbentem, hogy mennyire egyszerű lenne. Csak jó hangosan kell ígérni a megváltást, a rendet, és lelkesen követnek. Bárhol. Ha most itt Budapesten a könyvfesztiválon felállnék valami emelvényre és persze, ha tudnék magyarul és megszólítanám az embereket, ha ígérnék nekik szebb, emberibb jövőt, ha engem követnek, akadna, aki azonnal mellém állna. Ha kitartóan tenném, gyűlnének a hívek. Igen, nem vicc és nem túlzás – ha adsz valamiféle hitet, bármilyent, egy mankót, kapaszkodót, követnek akkor is, ha szélhámos vagy. Túl sokan vágynak még erre a mankóra.

Látjuk ezt a régió politikai életének alakulásában is.

És nemcsak abban. Vezetőre vágynak az emberek, akik majd helyettük megoldják. Vagy valami ilyesmire

Hogy tetszik Budapest?

Először nagyon meglepődtem, hogy nincs mitől tartanom, nem kell harcra-védekezésre készen állnom. Barátokat szereztem, nem éreztem ellenségességet, nem kellett megvédenem magam. Utána rácsodálkoztam, mennyire szép ez a város. Én szerelmes vagyok-voltam Bukarestbe, könyvet is írtam róla. Akaratlanul összehasonlítottam a két várost. Ez egy birodalmi főváros, olyan, mint egy gyöngyszem. Bukarest szép, szeretnivaló város. De ez egy meseváros.

Ez a feszültség, készenlét azért volt, mert a magyar fővárosba jött? Azért, mert finoman fogalmazva, „bonyolult” a magyar-román viszony? Berlinben vagy mondjuk Párizsban érzett hasonlót?

Na, ezt azért némileg költői túlzással, viccből mondtam, hogy „fegyverrel a lábam mellett” várakoztam. De csak némileg. Nincs mit szépítgetni, „bonyolult” viszonyról beszélni. A román köztudatban az első számú természetes ellenség a magyar. Mindenkinek van valami rossz történelmi családi emléke, vagy ismer olyant, akinek van, vagy hallott ilyenről. De nem gondol arra, hogy ez a túloldalon is valószínűleg így van. Nekem is van egy huszonéves fiam, ő is egyszer csak kezdett a magyarok rovására durva vicceket gyártani. Beszéltem vele. Mit vétettek neked? Nekem? A család bármely tagjának? Megértette, gondolom ő már kigyógyult. De az igazság az, hogy ránk vetül ez az árnyék, amely mindig magában hordozza a potenciális veszélyt. Ez bármikor könnyen ellenünk fordítható, felhasználható, csak helyzetet kell kreálni, pillanatok alatt felborítható az egyensúly, felrúgható a béke, kiprovokálható a vérontás. Nem csak nálunk, nem csak ebben a viszonyrendszerben. Egy hírrel fejre lehet állítani a világot, ami az első percekben lehetetlennek tűnik, öt perc alatt valósággá válhat.

Fotók: Claudiu Isopescul