Céltévesztés vezetett a bukáshoz

„Van egy fontos közös érdek, ami nemcsak abból áll, hogy sokan ott legyünk a parlamentben, hanem az, hogy egységesek is legyünk. Ez a második feltétel legalább olyan fontos, mint a számszerűség – fogalmaz MARKÓ BÉLA, aki felidézi a kormányváltás okait, az új többséghez való viszonyulást, a közös kormányzás tanulságait. Szűcs László interjúja.

Néhány héttel a kormányváltás után, napokkal a helyi választások előtt szokatlan helyzetbe került az RMDSZ: jelenleg nincs politikai szövetségese. Mit gondol erről a helyzetről?

1996 előtt hasonló helyzetben voltunk. Igaz, az akkor kormányon lévő Nemzeti Megmentés Frontja nem próbálkozott az 1990–91-ben létrehozott intézmények lebontásával, viszont előre sem tudtunk jutni. Román–magyar szempontból egyfajta patthelyzet volt. Azóta valóban vagy kormányon voltunk, vagy a szociáldemokraták a mi támogatásunkkal kormányoztak. Hasonló volt a mostanihoz a helyzet 2009 elején. Akkor nem tudtunk megegyezést kötni a demokrata-liberálisokkal, mert a PSD szembeszegült ezzel, s ketten alakítottak kormányt. Közel egy évig ellenzékben voltunk, s a akkor is megindult a kormány részéről egy visszavételi folyamat. Elbocsátották a magyar vezetőket a különböző intézményekből, s nem csak azokat, akik posztja politikai jellegűnek tekinthető, hanem a tanfelügyelőségekről. Akkor tiltakozó nagygyűléseket szerveztünk, próbáltuk keresni az eszközöket ahhoz, hogy elégedetlenségünknek hangot adjunk. Nem állítom tehát, hogy ami most van, az előzménytelen. Viszont attól tartok, hogy ha a parlamenti választások után a romániai magyar politikai képviselet ellenzékbe kerül, akkor lezártnak tekinthetünk egy több mint két évtizedes korszakot. Ha visszatekintünk: voltak ennek a korszaknak hullámhegyei és hullámvölgyei, de összességében kivételesen eredményes korszak volt, a magyar közösség számára nyugodt és stabil feltételrendszert biztosított. Ha oda jutunk, hogy elkezdődik egy másik korszak, akkor onnan nézve ez így fog majd látszani. De nem lenne szabad oda jutni.

Mit lehet tenni e másik korszak elkerülése érdekében?

Most még a kampányban vagyunk, a legfontosabb, hogy kellő erőt mutassunk fel, s ugyanúgy tegyünk az őszi parlamenti választásokon is. Ám a párbeszédet fenn kell tartani a román politikai pártokkal. Azokkal is, akik velünk együtt ellenzékbe kerültek, de azokkal is, akik most kormányoznak. Valami módon meg kell állítani azt a folyamatot, ami ismét elindult, kezdve a MOGYE ügyétől a székely megyékben kinevezett román prefektusokig. Egyféle jelzésnek látom azért a hétszázalékos szabály beépítését a választási törvénybe, nyilván arra a következtetésre jutottak, hogy nem szabad a közöttünk lévő hidakat felégetni.

Victor Ponta azt ígérte, az intézvényvezetők cseréje megáll a prefektusok szintjén. Ez egyfelől nem igaz, másrészt arra senki nem tett ígéretet, hogy mi lesz az őszi választások után.

Vannak olyan intézmények, ahol a magyaroknak ott kell lenniük, függetlenül attól, hogy az RMDSZ kormányon van vagy nincs. Az anyanyelvű oktatással kapcsolatos döntéshozatalban és a végrehajtásban ott kell lennünk, beleértve a tanfelügyelőségeket. Jó lenne eljutni oda, amit 2009-ben is gyakran hangsúlyoztam, hogy a magyarok a megyei szintű intézmények vezetésében arányuknak megfelelően legyenek jelen akkor is, ha országosan az RMDSZ nincs kormányon. Tehát ne csak politikai szempontok érvényesüljenek.

A kulturális autonómiát szavatoló kisebbségi törvény ezt a helyzetet kezelni tudná?

Legalábbis az oktatási és művelődési intézmények esetében. De Kovászna, Hargita, Bihar, Szatmár, Maros megyékben az lenne igazán hasznos az együttélés szempontjából, ha a magyarok minden fontos intézményben arányuknak megfelelően ott vannak. Ám ilyen törvény Romániában nincs. Ezért ezt az arányosságot érvényesíteni vagy megközelíteni csak akkor tudjuk, amikor kormányzati eszközök vannak a kezünkben. Végül is, ha a teljes önkormányzatiság működne Romániában, ha lenne önkormányzati autonómia, akkor a bukaresti kormányzati szerep nem lenne olyan fontos a számunkra. Ettől egyelőre nagyon távol vagyunk, ezért mondtam, hogy a párbeszédet nem szabad megszakítani.

Térjünk vissza a kormányváltás napjára. A történtekről sokat hallhattunk, olvashattunk román politikusok előadásában, ám az RMDSZ vezetői nem sokat beszéltek arról, hogyan látták a történéseket, mi vezetett a kabinet bukásához.

Mihai-Rãzvan Ungureanuval már a Tãriceanu-kormány első időszakában kollégák voltunk. Én vele könnyen szót értettem, viszont ebben az új kormányban már nem éreztem túlságosan jól magamat. Láttam egy olyan ellentmondást, hogy miközben ennek a kormánynak szinte kizárólagos feladata az lett volna, hogy stabilitást biztosítson a két választás időszakában, a miniszterelnök és a csapata nagy távlatokban gondolkodtak, nagy reformokat terveztek, láttam, hogy a fejszéjüket megpróbálják belevágni egy ilyen időszakhoz képest túlságosan nagy fába. Néhány hónap helyett a következő négy esztendőben gondolkodtak, még el sem kezdett reformokon, ahelyett hogy a stabil kormányzásra helyezték volna a hangsúlyt, vigyázni a gazdaság egyensúlyára, meghozni bizonyos könnyítő intézkedéseket. Tehát volt egy céltévesztés, a prioritások rossz értelmezése az Ungureanu-kormányban. Mintha az új miniszterelnök nem akarta volna tudomásul venni, hogy neki a kármentés a feladata, hiszen erről lett volna szó, miután a téli tüntetések nyomán a kormány és a miniszterelnök népszerűsége a mélybe zuhant. Mivel túl messzire tekintett Mihai-Rãzvan Ungureanu, ez volt az egyik oka annak, hogy ilyen rövid lett a mandátuma. Ott van persze a másik ok is, a parlamenti pártok képviselőinek és szenátorainak a gyenge minősége, a tartás hiánya. Sokkal jobb volt a korábbi parlament összetétele. A félig-meddig lutri jellegű mandátum-visszaosztás vezetett a teljes bizonytalansághoz. Bejutottak a parlamentbe olyanok is, akik bejutására saját pártjuk sem gondolt. Ez visszaütött, az ide-oda vándorlás kiábrándító volt.

Viszont azt sem felejthetem el, ha a miniszterelnökről szólok, hogy egy nagyon kényes kérdésben, a MOGYE ügyében ők elfogadtak egy fontos intézkedést, s e mellett ki is tartottak a parlamentben. Az is igaz, hogy a törvény érvényesítését nem most, tavasszal kellett volna elérni, hanem még a tavaly. Az akkori tanügyminisztertől és Boc kormányfőtől ezt többször is kértem, de ők addig halogatták, hogy ez az egész kérdés elmérgesedett.

Annyira, hogy májusra elfogyott a kormánytöbbség.

Arra mindezek ellenére nem számítottam, hogy ilyen könnyen megbukik a kormány. Úgy ítéltük meg kollégáimmal, hogy az önkormányzati választás után lesz a nagy földrengés a koalícióban. Arra számítani lehetett, hogy június 10-én az ellenzéki oldal – a mai kormányoldal – nagyot nyer, s a dominóhatás felborít mindent.

Az idő előtti váltás befolyásolhatja az eredményeket?

Nem tudom, mennyiben lesz más az eredmény, de a váltás megtörtént, a kormányváltó hangulat elmúlt. Ez oda vezethet, hogy mérsékeltebb lesz a részvétel, mint akkor, ha a választás napján ellenzékben lenne az USL.

Arról jó ideje folyt a vita az RMDSZ-en belül, hogy a demokrata-liberálisokat ott kellett volna hagyni, a váradi kongresszus előtt is többen érveltek e mellett. Nem gondolja, hogy több politikai hozadéka lett volna egy ilyen lépésnek?

Rövid távon hasznos lett volna, de hosszú távon az RMDSZ-nek nagyobb erkölcsi és politikai vesztesége származott volna, ha menet közben kiugrik a koalícióból. A román politikai életben bennünket megbízható partnernek tartanak. Ha valamiben megegyeztünk, azt végigvittük. Nem lehet úgy viszonyulni egyezségekhez, hogy csak akkor tartjuk be, ha abból pillanatnyi hasznunk származik. Persze, elsősorban a magyar közösség érdekeit kell képviselni, de szerintem a közösségnek is érdeke, hogy a román pártok hosszú távon akarjanak tisztességes egyezségeket kötni. Ilyet csak akkor akarnak, ha megbízhatónak tartanak. Mi mindenkivel voltunk már szövetségben, akik a jelenlegi parlamentben jelen vannak. Ezek a szövetségek, ha rajtunk múlt, akkor mandátumtól mandátumig tartottak. Nekünk most a Szociál-Liberális Szövetség vezetői azt vetik a szemünkre, hogy több ajánlatuk ellenére sem hagytuk ott a PD-L-vel kötött koalíciót. De amikor mi velük kötöttünk szövetséget, azt éppen úgy tiszteletben tartottuk, pedig 2009 őszén a PD-L sűrűn ajánlgatta, hogy a ha szociáldemokraták kikerülnek a kormányból, a helyükre menjünk be. Az államfő is több tárcát felajánlott. De nekünk akkor még egyezségünk volt a liberálisokkal és a szociáldemokratákkal, hogy államelnök-jelöltjüket támogatjuk, s mindenki emlékezhet a Johannis-tervre is, de mi csak akkor mentünk be a kormányba, amikor világossá vált, hogy az a terv dugába dőlt. A szocialisták és a liberálisok jelöltje nem nyerte meg az elnökválasztást, az az út lezárult. Voltak nekünk éles fordulataink, de nem menet közben, csak akkor, amikor egy szövetség kimerült, amikor az egyezség már nem volt érvényes.

Pedig a PD-L-vel menet közben sem volt könnyű haladni.

Valóban, sok fontos kérdésben nem értettünk egyet. Az egészségügyi reformról, a közigazgatási átszervezésről, az igazságügy működéséről komoly nézeteltéréseink voltak. Álláspontjaink közelíthettek volna az akkori ellenzékhez, viszont kötött minket a koalícióhoz az is, hogy az oktatási törvényt együtt csináltuk végig, a vásárhelyi orvosi egyetem dolgában is együtt dolgoztunk ki egy jó döntést. Személyes találkozások alkalmával elmondtam Victor Pontának is, Crin Antonescunak is, hogy ők ezekben a kérdésekben nem fogalmaztak meg pozitív üzeneteket a magyar közösségnek. Egyetlen alkalommal sem mondták, hogy e megoldásokkal egyetértenek, hogy ők is fontosnak tartják az oktatási törvénynek az anyanyelvű oktatásra vonatkozó részét. Hogy a MOGYE dolgában ők is megegyezésre törekszenek. Tőlük e számunkra fontos kérdésekben csak negatív üzeneteket kaptunk.

Ilyenkor az sem hangzott el, hogy ha velünk álltok össze, akkor majd másképpen beszélünk?

Nem, semmi ilyen célzás nem volt.

A MOGYE-ügy kezelése, a gyors személycserék mellett feltűnt, hogy az új kormány programja említést sem tesz a kisebbségekről. Ez a kampány része már, vagy csak bosszú azért, hogy nem állt át korában az RMDSZ? Miként lehet kezelni ezt a helyzetet?

Még nem vált visszafordíthatatlanná. Ha lesz bennük kellő bölcsesség és felelősségérzet, akkor ezt még helyre lehet hozni. A legnagyobb vétke a kormányoldalnak, hogy amíg ellenzékben voltak, megpróbálták a magyar kártyát kijátszani, szabadjára engedték a magyarellenes indulatokat a médiában is. Holott ott vannak e pártokban a háttérben azok a tapasztalt politikusok is, akik nagyon jól tudják, hogy 1990–91-ben milyen veszélyt jelentett Romániára nézve az, hogy egyesek játszanak a tűzzel, elég csak Marosvásárhelyre gondolnunk. Romániában ma is bármelyik pártban találunk nacionalistákat, bármelyik pártot fel lehet uszítani az RMDSZ, a magyarok ellen. Az érzelmek fontosak a politikában, ahogy a meggyőződések is. De amit én láttam, az elsősorban az érdekekről szólt. Ha egy román párt érdeke az RMDSZ-szel együttműködni, akkor magyarbarát lesz, ha pedig az az érdeke, hogy kijátssza a magyar kártyát, akkor ki fogja játszani. Pontáéknak fel kellene ismerniük, hogy az országon belül fontos a jó magyar–román együttműködés. Már Kós Károly is megfogalmazta a Kiáltó szóban, hogy ebben az országban a magyar közösség ne visszahúzó erő legyen, hogy a jogaitól megfosztva passzív ellenállásba taszítsák, hanem előrevivő tényezővé váljon azáltal, hogy értelmét látja az együttműködésnek. Eddig ezt minden kormánypárt felismerte, még van esély arra, hogy Ponta és Antonescu is ezt tegye.

A most kormányra került pártok frigye tartósabbnak ígérkezik, mint a PD-L és a PSD 2008 végén kötött, szűk egy évig tartó koalíciója?

Ez elsősorban választási összefogás, az érdekek mellett mutatkoznak ugyan bizonyos közösen vallott értékek is, de alapvető ideológiai különbségek vannak a két párt között. A Nemzeti Liberális Párt nem a balközép liberalizmust képviseli, hanem egy jobbközép liberalizmust. Tehát ez egy konjunkturális koalíció, de nem csak néhány hónapra szóló.

Számunkra viccesen hangzik a balliberális kormány emlegetése.

Igen, mert nem is az. Ez egy baloldalt és jobboldalt összekapcsoló szövetség. S úgy változtatják meg a választási törvényt, hogy jóval kétharmad felett győzhetnek, ha a választásokig nem csinálnak valamit nagyon rosszul.

Akár az is bekövetkezhet, hogy az RMDSZ legyen a legnagyobb ellenzéki erő a parlamentben.

Valami hasonló volt már a kilencvenes évek elején, a Nemzeti Megmentési Front kormányzása idején. Azt nem tudjuk, hogy őszig mi történik a demokrata-liberálisokkal. De a kérdés inkább az, hogy mit tudunk majd kezdeni a súlyunkkal. Hosszabb távon el tudom képzelni, hogy ebből a szociál-liberális koalícióból alakuljon ki a politikai élet mindkét pólusa a román parlamentben. Miközben a PD-L azon gondolkodik, hogyan tudnának egy erős jobboldalt újrateremteni. A jobboldalt valakinek el kell foglalnia. Hogy ki teszi majd ezt, az ebben a pillanatban eldöntetlen.

Június 10. előtt Erdélyben gyakorlatilag sehol nem jött létre magyar–magyar megegyezés, ebben a helyzetben, immár ellenzékiként, hogyan lehet sikeresen megszólítani a választókat?

Nekünk most nem arra kell törekednünk, hogy Tőkés Lászlót vagy Szász Jenőt a magunk oldalára állítsuk. Ennek már elmúlt a pillanata. Hanem azokat a magyarokat állítsuk a magunk oldalára, akik valamilyen megfontolásból nem az RMDSZ-re akarnak szavazni. Azt cinikus ostobaságnak tartom, hogy az EMNP elnöke, egykor képviselőnk azt mondja, nekik nem a 2012-es, hanem a 2016-os választásokra kell készülniük, mintha itt valami hatalmas politikai erő építené a maga jövőjét. Ezzel jó néhány helyen eljátsszák a magyarság jövőjét. Erőnek erejével, magyarországi segédlettel létrehoztak egy pártot, aztán a segítő azt üzeni: fogjanak össze az erdélyi magyarok. Majd csóválják a fejüket, hogy nem sikerül összefogni azokkal, akik pártot ütöttek. Mert én azt is pártütésnek tartom, hogy Tőkés László, akit az RMDSZ kistáján bejuttattunk Brüsszelbe, az EP-be, ezt lerázza magáról, mint kutya a vizet, s úgy tesz, mintha az ő európai parlamenti képviselőségéhez az RMDSZ-nek semmi köze nem lenne. Most személyekről beszélek, pedig nem kellene, inkább a jelenségekről. És egy dilemmáról. Nem az RMDSZ dilemmája, hanem minden erdélyi magyar dilemmája, hogy elhisszük-e azt, hogy nem ért véget az egység időszaka, a szolidaritás időszaka. S ha pártokra szakadunk, akkor tönkretesszük a jövőnket. Vagy pedig továbbra is meggyőződésünk marad, hogy tetszik, nem tetszik, nehéz, kínos, kényszerű ugyan, de együtt kell lenni, egységesnek kell maradni a politikában. Marosvásárhelyen közhely már, hogy annak idején 170 szavazat hiányzott, hogy a jelöltünk 2000-ben megnyerje a választást. S egy másik magyar jelölt kapott összesen 700 szavazatot. Mert akkor is volt másik párt. Szerintem most is tudja mindenki, hogy Frunda György az, akinek van esélye legyőzni a jelenlegi polgármestert. Csak neki van esélye. Ennek ellenére most is vannak ellenjelöltek. Nem hiszem, hogy maguk a jelöltek ártani akarnának, de akik mögöttük vannak, egyik-másik mozgatója ennek a szembefeszülésnek valóban ártani akar. Ez drámai, ha arra gondolok, milyen fontos lenne Vásárhelynek egy másik polgármester.

Mi az RMDSZ teendője ebben a helyzetben?

Alázatra van szükség mindannyiunk részéről, hogy az összefogás megvalósulhasson. Annak ellenére, hogy nem értünk egyet, adott esetben nem kedveljük egymást, fel kellene ismerni, hogy hosszú távon egy a célunk, s van egy fontos közös érdek. De ez a közös érdek nem abból áll, hogy sokan ott legyünk a parlamentben, ebből a pártból is, abból a pártból is, s ott lássanak minket. A közös érdek az, hogy sokan legyünk ott, de egységesek is legyünk. Ez a második feltétel legalább olyan fontos, mint a számszerűség.