Az osztrákok egyedül nem tudták megnyerni a háborút
2016. 07. 09. 09:34Egy elkerülő hadművelet felérhet egy győztes ütközetet kiváltó harci tettel – ez derül ki többek között dr. Hermann Róbert hadtörténész és Szilágyi Aladár, a szabadságharc végkifejletéről szóló beszélgetéséből. És az is, hogy az osztrákok azt sem értékelték, ha valaki önként tette le a fegyvert.
Dr. Hermann Róbert hadtörténész
A későbbiekre nézvést döntő jellegű volt, hogy 1849. május 9-én Miklós cár azt nyilatkozta, belép a háborúba. Mi motiválhatta erre? Gondolom, elsősorban nem ideológiai megfontolásból döntött úgy, hogy Ausztria mellé álljon?
Több dolog is volt: akkorára kiderült, hogy a német egységből nem lesz semmi, tehát ott nem kell beavatkoznia. Mert ha létrejött volna az egységes Németország, és IV. Frigyes Vilmos ült volna a német császári trónra, (megválasztották ugyan, de nem fogadta el), akkor valószínűleg az egységes Németország ellen indul, nehogy az túlságosan megerősödjön, Oroszország ellenében. A cári beavatkozásnak volt ideológiai alapja is. Miklós szent küldetésnek tartotta, hogy a forradalmakat fel kell számolni Európában. Régi típusú önkényúr volt, aki úgy gondolta, „az isteni rendet meg kell őrizni”, és az utolsó forradalommal is végezni kell. Márpedig az osztrákok elég töketlenek ahhoz, hogy ne tudjanak vele végezni. Még egy konkrét ok: „a közös zsákmány”, Lengyelország kérdése. Miklós féltette Lengyelországot, mert ha a magyar forradalom győz, átterjed Galíciára, ahol sokan élnek lengyelek, s ha ott is győz, akkor Orosz-Lengyelországra is átterjedhet. Tehát józan önérdek volt a saját területeinek a megtartása. És volt még egy szempont: Miklós arra számított, hogy ha ő segít Ferenc Józsefnek a magyar forradalom leverésében, akkor majd Ferenc József az ő balkáni aspirációiban, az oszmán birodalom felszámolásában is fog segíteni.
A szabadságharc letörése után hamar, már 1853-ban bebizonyosodott, hogy ez nem jön össze…
Nem, az enyhén szólva nem jött össze a krími háború kitörésekor. Az osztrákok kellőképpen hálátlanok maradtak az oroszok irányába, és volt annyi eszük, hogy nem álltak Miklós mellé.
Mennyire reális adat, hogy a cári hadsereg 200 ezer emberrel támadta meg Magyarországot?
200 ezer volt, amennyivel beavatkozott, és további 60-80 ezer ember maradt készenlétben. Ami azt jelenti, hogy az Európában állomásozó orosz haderőnek legalább a felét direkt vagy indirekt módon bevetették. Az a 200 ezer ember önmagában számosabb volt a magyar seregnél, de nagyobb volt az osztrák sereg létszámánál is. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a segédcsapat, nagyobb volt, mint amelyiknek a segítségére küldték.
Görgei bölcsen járt el, amikor megpróbálta a maga külön csatáit megvívni, két irányban, a két ellenséggel?
Hát… az oroszokkal nem nagyon akart megütközni, mert tudta: annyian vannak, hogy nincs mit kezdeni velük. Egyébként a magyar felderítés információi, a beérkezett hírszerzői adatok alapján kezdetben csak mintegy 80 ezer fővel számoltak, ami még mindig 25-30 ezerrel több volt, mint a magyar sereg létszáma.
Megpróbálták legalább késleltetni őket?
A Felvidéken próbálkoztak vele. A lengyel Jozef Wysocki tábornok vezette északi magyar hadsereg azt csinálta, amit ilyenkor lehet: időnként megálltak, szétbontakoztak, az oroszok is szétbontakoztak, és mire bekerítették volna a magyar erőket, visszafordultak, összezártak. Egy nagy hadsereg mindig nehezebben bontakozik szét, és nehezebben gyűlik össze, mint egy kisebb, de így is alig egy hónap alatt elérik az Alföld északi peremét, sőt, július elején már megsarcolják Debrecent is. Attól a pillanattól kezdve a fegyveres ellenállásnak már nem sok esélye volt.
Mindennek ellenére Görgei Artúr nem tétlenkedett. Mit tehetett még ebben a szorult helyzetben?
Volt egy ellentámadási kísérlete a Vágnál, még június végén, Zsigárd-Pered térségében. Ott az volt a probléma, hogy egyrészt kicserélődött a hadtestparancsnoki kar, nem ugyanazok maradtak a hadtestek élén. Ezek már „kevésbé jól muzsikálnak”, legyen szó akár – a szintén bihari kötődésű – Nagysándor Józsefről, avagy Knézich Károlyról, a harmadik hadtest élén. Amikor ezt Görgei észleli, már késő. Másrészt az ellenség kap egy tizenkétezer főnyi orosz hadosztályt segítségül, amelyik pont akkor avatkozik be, amikor az osztrákoknak kell. Utána az osztrákok átcsoportosítják az erőiket a Duna jobb partjára, és június 28-án, Győrnél elsöprik az ott tartózkodó, Pöltenberg Ernő vezette 7. magyar hadtestet. Egyébként a vereség nem túl nagy, ahhoz képest, hogy ott 65 ezer ember áll szemben nagyjából 12 ezerrel – ebből katasztrófa lehetett volna. De a magyar seregnek nincsenek súlyos veszteségei: rendezett a visszavonulás, bár Győrt elveszítik az ötszörös túlerővel szemben. Utána Komáromnál ütközik meg újra egymással a két fősereg: július 2-án és július 11-én. A magyar honvédség bátor helytállásával és fegyelmezettségével sikeresen verte vissza a számbeli fölényben levő ellenség támadását. A második komáromi csatát – a szabadságharc legvéresebb ütközetét – sikertelen áttörési kísérlet követte.
Than Mór illusztrációja a komáromi csatáról
Görgei a történtek után sem veszíti el a fejét, tudja, mit kell tennie?
Görgei július közepén indul el Komáromból, 15-én váratlanul beleütközik az orosz főerőbe, összecsap velük, gyakorlatilag rányomul az orosz utánpótlási vonalakra, és egy brilliáns hadművelettel – ami talán a legszebb haditett volt az egész szabadságharcban: egy hónapon keresztül „foglalkoztatja” az orosz főerőket, a saját haderejének a négyszeresét, és gyakorlatilag mögöttük valóban eléri Aradot. Sajnos, a többiek nem találják meg az utat Aradig!
Ezt megelőzően a magyarok délen – Dembinski tábornok vezetésével –, Szőregnél szinte érthetetlen vereséget szenvedtek. Mi történt ott?
A kormány június végén elrendeli a Tisza-Marosszögi összpontosítást, ennek a fő ötletadója éppen Dembinski, abból kiindulva, hogy ott majd egy nagy csatát vívnak az összpontosított ellenséges sereggel. Ez egy nagy marhaság volt, ennél rosszabb döntést aligha lehetett volna hozni! Szeged környéke nem volt megerődítve, amíg Görgei korábbi haditerve, a komáromi és a Tiszán-túli összpontosításra nézvést, az szétválasztotta volna az ellenséges erőket, a szegedi manőver egy pontra vonzza a két ellenséges sereget, hiszen ugyanabba az irányba kell menniük. Ebből azért nem lett semmi, mert Görgei elvonta magával az oroszokat a Felvidékre. Ezzel viszont lehetővé tette, hogy délebbre is kezdjenek valamit az ott összpontosuló magyar sereggel. Ami nem volt kevés, hiszen levonult az északi hadsereg jelentős része, a kilencedik hadtesttel, meg a lengyel légióval, a tizedik hadtesttel. A Délvidékről fölhozzák a negyedik hadtestet, és eleve adottak ott bizonyos tartalék erők, tehát egy jelentős erőt sikerült összevonni. Ezek egy része harcedzett honvéd, előtte két héttel verték meg Jellasicsot Kishegyesnél. Ennek ellenére, amikor megtörténik az összpontosítás, azt Dembinszki nem használja semmire. Úgy véli, hogy Szeged védhetetlen, de mielőtt tovább indulna, teljesen fölöslegesen három napig löveti a seregeit Szeged és Szőreg között. Nem tudjuk, mit akart, minek állt ellen, mert, ha el akart mozdulni, már augusztus 3-án el kellett volna indulnia, ha pedig nem akart, akkor miért nem támadott? Miért engedte át Haynaut a Tiszán? Amikor viszont végre elindul, nem Arad felé megy, ami magyar kézen van, hanem az osztrák kézen lévő Temesvár irányába, ahol augusztus 9-én bekövetkezik a döntő vereség.
Temesvár ostroma idején már Bem volt ott a főparancsnok?
Bemet közben megverték Erdélyben, az utolsó nagy veresége Nagyszeben és Nagycsűr térségében volt, augusztus 6-án. Mindig a július 31-i segesvári ütközetet szokták emlegetni, de az még egyáltalán nem volt döntő. Utána még Bem elfoglalja az oroszok háta mögött Nagyszebent, amivel megint megakasztja az előrenyomulásukat nyugati irányba, de éppen Nagyszebennél annyira megverik, hogy onnan már nincs tovább, az erdélyi hadsereg gyakorlatilag összeomlik.
És akkor Bem a Maros mentén igyekszik Temesvárig eljutni?
Gyakorlatilag egyedül megy, csak egy segédtisztet visz magával, a maradék erdélyi erők Déva környékére szorulnak vissza, Stein Miksa ezredes vezetésével. Bem megérkezik Temesvár alá, átveszi a fővezérséget – amivel Kossuth őt bízta meg –, de Dembinski nem közli vele, hogy a lőszertartalékot már elküldte Lugosra, és Bem gyakorlatilag úgy vállal csatát augusztus 9-én, hogy ezt nem tudja. A kezdet kezdetén nem is alakul rosszul a dolog: visszavetik az osztrák balszárnyat, csak aztán elfogy a tüzérség lőszere, és kibontakozik az osztrák fölény. Ami szerintem hiba volt – persze, utólag könnyű okosnak lenni, ma már azt is tudja mindenki, hogyan kell megnyerni a waterlooi csatát –, hogy Bem nem helyezett differenciáltan súlyt egyik oldalra sem. A jobbszárnyon kellett volna megnyomnia az osztrákokat, ő viszont egy általános támadást indított, holott a fő cél az lett volna, hogy eljusson Aradig. Ami nem lett volna lehetetlen, meg lehetett volna oldani a dolgot, de hát Bem tábornok, sajnálatos módon azt vállalta, hogy Temesvárnál ütközzön meg…
Döbbenetes: nem telik el négy nap, és bekövetkezik a fegyverletétel!
Temesvár után a katonai ellenállásnak igazából nem volt semmi esélye. A déli hadsereg megroppant, hatezer hadifoglyot ejtettek ott az osztrákok. Korábban, a nyári hadjárat egész ideje alatt nem esett ennyi honvéd osztrák fogságba. A legénység maradéka megelégeli a hadakozást, akik mégis elvergődnek Lugosig, őket már csak a menekülés tartja össze. Ebben a helyzetben Görgei nem sok mindent kezdhetett azzal a rendelkezésére álló 25 ezer emberrel, akivel Aradra ért, várta még ott ugyan másik ötezer, de azoknak nem volt fegyverük.
Világoson nem aláírják a fegyverletételt, hanem tudomásul veszik, hogy elkerülhetetlen, és hogy az oroszok sem hajlandóak tárgyalni velük – így augusztus 13-án, a szőlősi malomnál tényleg lezajlik a fegyverletétel. Kevésbé köztudott, hogy ennek ellenére, messze nem fejeződtek be a harci cselekmények…
Igen, többen csak jóval később tették le a fegyvert. Ilyen volt Damjanich, Aradon, aki csak augusztus 17-én, a dévai maradék erők 18-án, másnap Desewffy Karánsebesen, újabb két nap múlva Vécsey Borosjenőben, Kazinczy Lajos Zsibón augusztus 24-én, Munkácson pedig Mezősi Pál csupán augusztus 26-án tette le a fegyvert.
És akik a legtovább kitartottak: a bihardiószegi születésű Kiss Pál tábornok, Pétervárad védője, aki szeptember 7-én kapitulált, végül Klapka György honvédjei október 5-én hagyták el a komáromi várat. Ez az utolsó intermezzo befolyásolta-e valamelyest a dolgok állását, hogy mégse legyen akkora megtorlás, mint amekkorát Haynau akart?
Azóta is vita tárgya, hogy jó ötlet volt-e letenni a fegyvert Görgei részéről az oroszok előtt. Ennek a helyes megítélése végett szét kell választanunk két dolgot: azt, amit mi most tudunk, és azt, amit akkor ők tudtak. Amit Görgeiék tudtak, hogy az osztrákok ’48 októbere óta nem hajlandóak tárgyalni, hogy már addig is voltak kemény megtorlások, Windisch-Grätz (kép) idejében is voltak kivégzések, Welden táborszernagy főparancsnoksága idején is. Haynau azzal kezdi a működését, hogy ’49 június 5-én kivégezteti Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp tüzérhadnagyot, Lipótvár védőit.
Majd Aradon elsőként augusztus 22-én végzett a hóhér a 36 esztendős Ormai Norbert ezredessel…
Az már a fegyverletétel után történt, tehát nem befolyásolta a dolgokat. Görgeiék annyit tudtak, hogy az osztrákoktól – és főleg Haynautól – semmi jót nem lehet várni! Van a fejleményeknek egy közjogi értelme is, hogy az osztrákok egyedül nem tudták megnyerni a háborút, ezt valóban jelezni kellett a külvilág felé, hogy egyrészt a magyar fél utólag sem ismerte el, hogy Ferenc József törvényes uralkodója lenne, tehát nem előtte hódolnak meg, másrészt jelezni kellett a külvilág felé azt is, hogy az oroszok nélkül az osztrákok „labdába se rúgtak volna”. – Ennek is szólt többek között az oroszok előtti fegyverletétel. Ha Görgei – mondjuk – Haynauhoz küldi a maga követeit, nem tudjuk, mi következik be. Lehet, hogy nem lett volna akkora megtorlás, de ezt utólag lehetetlen megállapítani. És valóban, Ormay kivégzése augusztus 22-én arra mutat, hogy itt gyorsított eljárással akartak végezni a honvédtisztekkel. Persze, szólnak ellene is dolgok: a Szőregnél, illetve Temesvárnál elfogott honvédtiszteket Budapestre szállítják, és ott állítják hadbíróság elé. De ezek alacsonyabb beosztásúak voltak, nem tábornokok, nem tudjuk, hogy ott mit tettek volna a felső vezetéssel. Azt, hogy az osztrákokban mennyire működött a bosszúvágy, az is bizonyítja, hogy még azokat a tábornokokat is kivégzik Aradon, akik előttük teszik le a fegyvert: Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid osztrák csapatok előtt kapitulált, ők annyi „kegyelmet” kapnak, hogy nem fölakasztják, hanem főbe lövik őket. Sőt, első fokon még Kiss Pált is halálra ítélik, holott kapitulációjának az volt az egyik feltétele, hogy életben hagyják. Érdekes módon, éppen Haynau jár közbe személyesen az érdekében akkor, amikor már elveszik tőle a halálos ítéletek jóváhagyásának a jogát, arra hivatkozva, hogy ez az ember mégis csak feltétel nélkül adta át az egyik legfontosabb erődöt, Péterváradot, részesítsék kegyelemben. Én úgy látom, az adott helyzetben nem biztos, hogy rossz döntés volt az oroszok előtti kapituláció.
A nagy, bevehetetlennek tűnő várak, a stratégiailag kulcsfontosságú erődítmények esetében más volt a helyzet?
A váraknak eleve más volt a pozíciójuk, tehát, mondjuk, a péterváradiak, amíg nem engedtek be valakit, oda nem jöhetett be senki. Komáromot illetően pedig találtam olyan előterjesztést, amit az osztrák mérnökkarnak, a tüzérségnek és az utászkarnak a parancsnoka közösen írt alá. Elmentek, megszemlélték Komáromot, kiszámították, mennyibe kerülne szétlőni, mennyibe kerülne utána bevenni, és mennyibe kerülne végül újra fölépíteni. Ezek után azt mondták: akkor inkább tárgyaljunk, mert… ez túl sok volna. Ez így működött. Arad azért volt egészen más helyzetben, mert a szabadságharc kitörésekor osztrák kézen maradt, a magyarok folyamatosan ostromolták ’48 októbere óta, és miután ’49 július elsején elfoglalták, lett egy viszonylag gyenge helyőrsége, frissiben fölállított honvédzászlóaljakból. De Arad igazából csak Temesvárral együtt tölthetett be fontos stratégiai szerepet. Az kiderült már az őszi meg a téli hadi események folyamán is, hogy amennyiben a temesvári várőrség nem tudja idejében fölmenteni Aradot, akkor egy idő után Arad kénytelen megadni magát. Nos, miután a végkifejlet idején Temesvár osztrák kézen volt, Arad pedig magyar kézen, ha nem is zajlott volna le napok alatt, de nem telhetett volna el túl hosszú idő, amíg kapitulál. Elképzelhető, hogy Arad várparancsnoka, a lábtörése miatt szinte szolgálatképtelenné vált Damjanich János tábornok még egy kicsit ügyesebb lehetett volna, de az oroszok, amikor augusztus 17-én kegyelemre letette előttük a fegyvert, neki is ígérgettek mindenfélét, amit aztán nem tartottak be. Ami pedig az osztrákokat illeti: minden honvédtábornok esetében bebizonyosodott, hogy egyáltalán nem érdekelte őket az, ha valaki önként megadja magát, és ezzel lerövidíti a háborút.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
