Az oszmán birodalom a törökség „tagadása” volt

2011. 06. 23. 13:48Riporterként többször forgolódtam Dobrudzsában. Némi meglepetésként ért, amikor egy Mãcin nevű kisvárosban meglátogattam a dzsámit, hogy a helybeli imám – hallva, hogy kik volnánk – „magyar testvérek”-ként fogadott bennünket. Mennyire él a török köztudatban ez a „rokonság”?

Még egyetemista koromban kaptam egy olyan feladatot, boldogult Unger Mátyás tanár úrtól, aki történészek és tanárok generációit nevelte fel a pesti egyetemen, hogy nézzem át azokat a középiskolai török tankönyveket, amelyeket ő kapott, s a magyar államalapítás és a hódoltság korára vonatkozó részekből készítsek fordításokat. Ismerjük meg: mit gondolnak a törökök rólunk. Ezek a tankönyvek egyöntetűen úgy ábrázolják a magyarságot, mint a törökség legnyugatibb ágát. Szerintük az Árpád fejedelemmel bevonuló népesség révén a törökség letelepedett a Kárpát-medencében. Részükről az eredetünket illetően nincs semmi kétség. Történelmünk során voltak viharos korszakok, főleg a 16–17. században, amikor a legnagyobb ellenségnek tartottuk egymást. Az oszmán kori törökségben a magyarokkal való rokonság eszméje nem nyert nagy fontosságot, mert maga az oszmán birodalom is – ha szabad ezt a kifejezést használnom – éppen a törökségnek a tagadása volt… Abszolút kozmopolita, dinasztikus birodalom volt, amelyben a török elem a 16. századra háttérbe szorult. Ugyanis egy rabszolga elitet alakított ki a dinasztia magának, és egészen a 18. századig erre támaszkodva irányította a birodalmat. És ebben a birodalomban „nem volt divat” töröknek lenni. Mindenki „oszmán” volt. Ez a tudat, ez a gondolkodásmód egészen a 20. századig eltartott. Nyugati utazók írják még az 1900-as évek elején is, hogy az oszmán birodalomban középosztálybeli vagy magasabb szinten álló embernek azt a kérdést föltenni, hogy „te török vagy?”, gyakorlatilag sértésszámba ment. Jóllehet a török tudat ekkor már kezdett magának utat törni a török társadalomban, különösen a felsőbb rétegében, de valójában mindenki „oszmánli”-nak mondta magát. Tehát dinasztikus volt a lojalitás. A „török testvérek” keresése, számontartása hosszú ideig nem volt napirenden.

Ha jól értem, a nemzettudat kialakulása náluk később kezdődött, mint más népeknél?

A 19. században történt nagy változás, amikor a törökök elkezdték fölfedezni a saját etnikumukat. Amire azért volt szükségük, mert látták, hogy a saját birodalmukon belül minden kisebbség már egy évszázada ezt csinálja. A görögök sose felejtették el a görögségüket, a belső egyházi autonómiájuk alapján mindig ügyesen szervezték a saját közösségeiket, és a 18. század folyamán az európai érintkezések, nyugati egyetemjárások hatására, számos egyéb tényező következtében elkezdtek nemzetté válni, átvenni a felvilágosodás eszméit. A franciaországi forradalom után pedig minden nép – kivéve az arabokat, akik a törökökhöz hasonlóan az etnikai identitás kérdésével nem nagyon foglalkoztak, hiszen náluk a vallás volt az első identitásképző elem –, a kisebbségek: a görögök, a szerbek, az örmények és mások körében végbemenő változások hatására a törökök is elkezdtek érdeklődni az iránt, hogy valójában kik is ők. Ez a folyamat a mai napig is tart, viták vannak Törökországban arról, hogy ki a török, mi a török. Ennek az identitáskeresésnek a során kezdtek rájönni, hogy nemcsak az oszmán birodalomban vannak törökök, hanem van egy hatalmas török világ, egy hatalmas török múlt, és az nem az oszmánokkal kezdődik, mint ahogy az oszmán birodalom vezetői szerették azt hosszú ideig hinni magukról. Rájöttek, hogy van egy hatalmas török múlt, ami a gök-türkökkel, tehát a régi törökökkel kezdődik. És hogy hatalmas török néptömegek élnek a cári birodalom területén. Annál is inkább rá kellett jönniük, mert az oroszországi politikai üldözések, belpolitikai harcok következtében rengeteg krími tatár értelmiségi érkezett a török birodalomba, akik ebből a szempontból jóval előbbre jártak, Krímben és az egykori kazányi kánság területén komoly szellemi élet bontakozott ki, és az európai szellemiség adaptálása terén előrébb jártak, mint a törökországi szellemi elit. Rá kellett jönniük, hogy a törökség sokkal nagyobb, mint amennyi az oszmán birodalom területén található. S ez vezet majd el ahhoz a szellemi áramlathoz, amit turanizmusnak vagy pánturanizmusnak nevezünk. S ennek a megszületésében a törökök szerint igen nagy szerepet játszott a mi Vámbéry Árminunk, jóllehet tagadta, hogy ő találta volna ki ezt a fogalmat. Ebben a kontextusban jött aztán elő, hogy a magyarok ehhez a „törzshöz” tartoznak. Mindennek voltak politikai okai is a háttérben. Minthogy Magyarországon is a 19. század második felében kezdett megváltozni az a mód, ahogyan a magyarok néztek a törökökre. Még a 19. század első felében kibontakozó új magyar történetírásban a törökök ellenségnek számítottak, jóllehet egy magyar tudós, bizonyos Decsi Sámuel, aki az 1790-es évek elején írt egy kiváló oszmán történetet, már azt írta, hogy „mi egy törzsök vagyunk”, de ez nem ment át nagyon a köztudatba.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a török birodalom befogadta Kossuthot és a több ezer magyar menekültet, s ez kezdte áthangolni a magyar közvéleményt. Aztán a század második felében a balkáni események, különösen a nagy orosz beavatkozás, az 1877–78-as balkáni háború idején, Magyarországon totális törökbarát fordulat ment végbe. Ettől kezdve a magyarok testvérnek tekintették a törököket, és partnernek a nagy orosz cári birodalom elleni harcban. Ez nem maradt hatás nélkül a török félre sem, ott is hasonló dolgok történtek. Ekkor indult el az a folyamat, ami bizonyos értelemben a mai napig tart, hogy a két nép – feledve a korábbi évszázadok összes problémáját, az ellenségeskedést – egyértelműen barátként és rokon népként tekint egymásra.

Tudtommal részünkről „a rokonság felfedezése” korábban megtörtént. Így van ez?

A magyar tudatban mindig benne volt, hogy mi „szittyák” vagyunk. Visszagondolok arra, hogy az első magyar világkrónika, Benczédi Székely István 1559-ben megjelent kétkötetes munkája, a Cronica az vilagnac ieles dolgairol, világosan leírta, hogy mi egy helyről származunk a törökökkel, de különböző kultúrkörbe kerültünk, más a vallásunk, és ez volt a döntő elválasztó elem. A 19. század végén, jóllehet fennállt ez a nagy vallási és kulturális különbség, az „etnikai rokonszenv” mégis kialakult, és mind a mai napig tart. Ami ezután történt, az csak megerősítette a rokonságot és az egymásrautaltságot: a török birodalmat szétverték, szétszedték az első világháború folyamán és utána, az európai békerendszerekben, ahogy Magyarországot is. Sorsközösség alakult ki a két ország között. A török állam éppen úgy szenvedett az elszigeteltségtől, mint ahogy Magyarország Trianon után.

Azzal a különbséggel, hogy a törökök a világháború után is folytatták a harcot, a sevres-i békeszerződés után katonai ellenállást szerveztek, a függetlenségi háború végén Lausanne-ban előnyösebb döntéseket csikartak ki…

És mennyivel ügyesebben csinálták! Arról nem is beszélve, hogy ekkor kezdődött el a modern Törökország felépítése, egy gyors reformsorozat, amelynek során Kemal Atatürk megpróbálta minden eszközzel európaizálni az országát. Ebben Magyarország nagy szerepet játszott. Óriási segítséget adtunk a törököknek Ankara fölépítésétől kezdve a mezőgazdaság átszervezésén keresztül különböző területeken.

Még korábbról említhetnők Széchenyi Ödön érdemeit is…

Igen, a török–magyar barátságot megalapozó tényezők sorában az effajta hozzájárulás Törökország modernizációjához jóval korábban megkezdődött, a 19. század második felében. Az első nagy lökést ennek éppen az 1849-es menekültek adták, több ezer jól képzett magyar ember került a török birodalomba, előbb az európai oldalára, aztán szétszóródtak a birodalom minden területén. Hozták magukkal azokat a modern ismereteket, amelyeket akkoriban Törökország nélkülözött. Egy Kemal Karpat nevű török történész egyenesen a magyaroknak és a lengyeleknek tulajdonítja – ők is nagy számban menekültek a török birodalomba – a török reformkor számos eredményét, annak érdekében, hogy utolérjék Európát. Az első török költőnő, Nigar Hanim egy magyar menekültnek, a katonai akadémián oktató Farkas Adolfnak a leánya. Ebbe a sorba tartozik Széchenyi Ödön is, aki megbízást kapott a modern török tűzoltóság megszervezésére. Ezek a politikai tényezők alaposan hozzájárultak ahhoz, hogy mindkét részről, de főleg török oldalon ez a különleges viszony kialakuljon.

Mi késztette arra, hogy történész legyen, és azon belül oszmanista?

Az általános iskolai olvasókönyvekben leginkább azok az olvasmányok érdekeltek, amelyek például a szigetvári hős, Zrínyi Miklós haláláról vagy Eger ostromáról szóltak. Amikor megtanultam jobban olvasni, akkor jöttek a nagy olvasmányélmények. Gárdonyi az én életem alakulásában is nagy szerepet játszott. Tízéves voltam, amikor először elolvastam az Egri csillagokat, s annyira megfogott, hogy – ha jól emlékszem – még hatszor olvastam újra. Amikor aztán középiskolába kerültem, többször megkérdezték: mi akarok lenni, azt mondtam, hogy nem tudom, de biztosan történelemmel akarok foglalkozni. Így kerültem az egyetemen történelem és földrajz szakra. Aztán a geográfia taszított a turkológiához. A földrajz szimpatikus tárgy volt a középiskolában, de amikor az egyetemen elkezdtem tanulni, rájöttem, nem az a szak, amit én elképzeltem. Egy velejéig természettudományos szak volt, ahol csillagászatot, kémiát és mindenféle hasonló, lehetetlen reáltudományokat próbáltak belénk verni, amelyek iránt én óhatatlan ellenszenvet éreztem. Egyszerűen fölállt a hátamon a szőr a mátrixoktól, és elkezdtem keresgélni, hová lehetne menekülni. Volt egy barátom, Hóvári János, aki most a magyar diplomáciában dolgozik, neki volt egy tanára, aki török szakot végzett, s azt mondta, meg kellene próbálkozni a turkológiával. Végül vele együtt beestünk a török tanszékre, és ott ragadtunk.

Egyetemista korában volt-e már arra lehetősége, hogy a török levéltárakban kutasson?

Sokáig nem volt alkalmam kimenni. 79-ben végeztem, és 89-ben jutottam ki először Isztambulba, a miniszterelnökségi levéltárba, amely minden oszmanistának a kincsesbányája. Magyarország akkoriban már viszonylag szabadabb volt e tekintetben a többi, környező országnál, de azért annyira nem, hogy bárhova elmehessünk. Egyetlen útja-módja a kijutásnak az volt, hogy az ember ösztöndíjkérelemmel fordult a kulturális minisztériumhoz, amely a török–magyar egyezmény keretében adhatott pár hónapos kutatóutakat. Gyakorlatilag az éhenhalással volt egyenlő, ha valaki elnyerte ezt az ösztöndíjat. Én kétszer folyamodtam ezért az ösztöndíjért a nyolcvanas évek közepén, de egyszer sem adták meg. Dávid Géza kollégám például, akivel a nyolcvanas években kezdtünk együtt dolgozni, és azóta is sok közös dolgot csináltunk, többször is kijutott, de nekem valahogy nem sikerült. Úgyhogy 89-ben, 34 évesen jutottam el végre Isztambulba. Szerencsére Magyarországon is volt sok elérhető dokumentum. Rengeteg fénymásolat volt elérhető az Országos Levéltárban, főleg a Bécsben megmaradt oszmán anyagból. Másfelől a török tanszéken előbb Fekete Lajos, majd Káldy-Nagy Gyula professzor irtózatos mennyiségű levéltári anyagot másoltatott le és hozott haza. Így a források nagy részéhez itthon is hozzá lehetett férni. Ez elindulásnak éppen elég volt, és amikor kijutottam, elkezdtem azokat az anyagokat nézegetni, amelyek otthon nem voltak meg.

A török hatóságok nem gördítettek akadályokat az idegenből jött búvárlók elé?

Rendkívül nehéz volt kezdetben az isztambuli levéltárban dolgozni. Mindent elkövettek, hogy az embernek lassan vagy ne menjen a munkája. Először is mennyiségi korlátozások voltak: naponta maximum öt deftert vagy tíz iratot lehetett kikérni, ami azért volt borzalmas, mert gyakran hibásan készített katalógusokból kellett kinézni bizonyos anyagokat, és kiderült, hogy nem az van benne, amit a katalógus jelzett. És ha az ötből négy ilyen eset volt, akkor az ember nem tudott dogozni, mert nem kapott másikat. Az egy napra jutó fajlagos költség így meglehetősen magas lett. A másik gond abból adódott, hogy a másolást is korlátozták, az anyagnak csupán az egyharmadát engedélyezték. Tehát ha volt egy százoldalas deftered, harminchárom oldalt lehetett lemásolni belőle. Emiatt majdnem mindet ott kellett feldolgozni, ami az anyag természetéből fakadóan képtelenség, mert vannak olyan pénzügyigazgatási iratok, amiket otthon is, ha sikerül megszerezni, az ember egy hétig vagy egy hónapig böngész, amíg rájön, hogy mi is van benne. Éppen 1989-ben indult egy nemzetközi mozgalom a turkológusok körében, akiknek elegük lett ebből az áldatlan állapotból. Ottani és külföldi turkológusok petíciót adtak be az illetékeseknek, hogy ezt a méltatlan helyzetet változtassák meg. Fokozatosan javultak a körülmények. Ma már semmivel nem rosszabbak, sőt jobbak, mint a velencei levéltárban vagy a Vatikánban. Számítógépen van az anyag jelentős része. Legutóbb, amikor ott jártam, az már paradicsomi állapot volt.

Sorozatban elkezdték közölni a legfontosabb magyar vonatkozású iratokat, a szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeleteit, de nem fejezték be. Ugye folytatják ezt a munkát?

Még a kilencvenes években határoztuk el, hogy egy, a magyar történelem számára nagyon fontos irattípust megpróbálunk szeriálisan kiadni. Ezt törökül mühimme defterinek mondják, magyarul azt jelenti, hogy a fontos ügyek deftere. A defter füzetet jelent. Olyan regisztrumokról van szó, amelyekbe a szultáni tanácsban, a birodalom kormányszervében hozott határozatok rövidített változatait gyűjtötték be. A szultáni tanács – a 17. században, mondjuk – hetente négyszer ülésezett, ott változó számú ügyet megtárgyalt, az ügyekben döntést hoztak, és a döntéseket úgynevezett szultáni parancsok, fermánok formájában fogalmazták meg. Azoknak küldték el, akiket érintett a dolog, vagy az elintézése rájuk hárult. Ezeknek az érdemi részét napi sorrend szerint bemásolták egy ilyen defterbe. 1544-ben kezdődik ez a sorozat, s a 19. századig elmegy. Nincs meg minden évre, a 16. század közepén vannak hiányzó iratok, de 1565-től kezdve eléggé folyamatosan megmaradtak. Ez valódi kincsesbánya, régóta használták a kutatók, de még rengeteg feldolgozatlan információ van bennük. Úgy gondoltuk, van annyira fontos, hogy a történészek használni tudják, ezért érdemes közkinccsé tegyük. Elkezdtük közölni, amíg az erőnkből telik, sorozatban földolgozzuk és kiadjuk. Az első kötetbe majdnem belefulladtunk, csaknem kilenc évig tartott, többszöri nekirugaszkodással, hiszen sok egyebet kellett csinálnunk. Közben a török levéltár is fölismerte, hogy ezek milyen fontos források, elkezdte ezeket az eredetileg arab betűs szövegeket facsimilében és latin betűs átírásban közreadni. Most már a tizenötödik kötetnél tartanak. Mi az első kötetünkben a török szöveget is közöltük, s mellé bő összefoglalókat csatoltunk, majdhogynem szó szerinti magyar fordítást. A második kötettől kezdve nem volt szükség az eredeti közlésére, a magyar tartalmi szöveget adtuk. A forráskiadás rabszolgamunka.

Apropó, rabszolgamunka. A török birodalomban a rabszolgaság egészen más jellegű intézményrendszer volt, mint az ókorban vagy egyebütt. Erről kaphatnánk egy rövid összegzést?

A jelenséget a szakirodalom katonai rabszolgaságnak nevezi. Ez a rendszer nem csak az oszmán birodalomra jellemző, az iszlámban az abbászida uralkodók óta létező intézmény. A bagdadi kalifák jutottak először arra a gondolatra, hogy rabszolgákhoz folyamodjanak. Az abbászida kalifátus idején a dinasztia, amely elsősorban vallási vezetőként határozta meg magát, ám a világi uralmat is a kezében tartotta, elvesztette azt a társadalmi bázisát, amely a nagy arab hódításokat létrehozta. Egyfajta hatalmi vákuum alakult ki, légüres térbe került az uralkodó réteg. Akkor találták ki, hogy rabszolgákkal kellene próbálkozni. Olyan rabszolgákkal, akiket azért „szereznek be” még gyermekkorukban és nevelnek ki, hogy a dinasztia katonai és igazgatási támasza legyenek. Mert ezek minden körülmények között lojálisak maradnak a dinasztiához. Ez a rendszer annyira sikeresnek bizonyult, hogy minden mozlim uralkodóház alkalmazta. Amikor az oszmánok hozzáláttak a maguk államának a megszervezéséhez, az első pillanattól kezdve teljesen természetesen támaszkodtak rabszolgákra. Eleinte a törzsi arisztokrácia is részt vett a vezetésben, széles társadalmi bázison kezdték fölépíteni az oszmán államot. De már a 13. században az uralkodó dinasztia, abban a mértékben, ahogy erősödött a hatalma a sikeres katonai hódítások miatt, egyre inkább háttérbe szorította a „régi útitársakat”, a háborúknak köszönhetően egyre több rabszolgát szerzett, s egyre inkább bevonta őket az apparátusba. Egyre több rabszolgából lett jól képzett katona vagy megbízható udvari ember. Lassanként ebből rendszert építettek föl. Az oszmánok hozzátettek valamit a régi struktúrához, ez az úgynevezett gyermekadó, törökül: devsirme (összegyűjtés). Korábban a háborúk során vagy rabszolga-kereskedelem révén szerezték be őket. Később az utánpótlást egyre inkább a saját birodalmukból biztosították. Hét és tizenhat év közötti, nem muzulmán, tehát keresztény gyermekeket szedtek össze adóban a birodalom területéről. Váltogatták a régiókat, ha egyszer Boszniából szedtek össze gyerekeket, amikor újabb pótlásra volt szükség, átmentek Szerbiába, majd Anatóliába, a görögök körében folytatták a gyerekbegyűjtést. Isztambulban a legtehetségesebbeket kiválogatták, s a palotában felállított iskolákban tanították. Belőlük lettek a birodalom főemberei. Hét-nyolc évig tartott ez a képzés, amelynek során megtanultak törökül, elsajátították a muzulmán vallást, a legfontosabb tudományokat és hadi ismereteket. Õket nevezték ki a birodalom legfontosabb posztjaira. A nagy többséget elvitték Anatóliába, szétosztották parasztokhoz, dolgoztatták hét-nyolc évig, amíg eléggé megerősödtek, megtanulták elviselni a nélkülözést, megtanultak valamennyire törökül, és a vallást is megismerték. Ha letelt a „tanoncidő”, beosztották a janicsárképző testületekbe, majd besorolták őket a janicsár hadtestbe. Két rabszolga eredetű szervezetet is létrehoztak a dinasztia hatalmi igényeinek támogatására, a hódítások és a belső rend fenntartása érdekében: egy kiművelt felső irányító réteget meg egy gyalogos haderőt, amely a kor egyik legjobban képzett és legnagyobb létszámú állandó hadserege lett.

Hadd ejtsünk szót a magyar–török együttélésnek a kérdéseiről, a hatalmi struktúrák működéséről, az osztrák fennhatóság alá tartozó Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség közé szorult területen élők hétköznapjairól.

A magyar turkológusok nagyjából úgy látják, hogy a magyarországi török berendezkedés teljesen tipikus, tehát olyan, mint a birodalom egyéb részein. Nagyjából ugyanazokat az intézményeket működtették, mint a balkáni területeken. Ebből a szempontból az ország középső, török uralom alá került területe éppen úgy a birodalom része lett, mint mondjuk a nyugat-anatóliai Brussza székhelyű tartomány. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a birodalomnak voltak peremterületei, ahol külön közigazgatási formákat vezettek be, és sok mindent meghagytak a régi rendszerből. A klasszikus török igazgatási rendszer nagyjából két pillérre épült. Az egyik volt az úgynevezett szandzsákrendszer és azon belül a javadalom-birtok rendszer, a másik pedig egy bíráskodási, ítélkezési struktúra, amit a kádi bíróságok jelentettek. Az első testesítette meg a szultánnak a világi hatalmát, a másik pedig az iszlám vallásnak a szféráját. Ebben a rendszerben a polgári és a katonai igazgatás a legszorosabban összefonódott. Annál is inkább, mert ezek tisztségviselők, a szandzsákot irányító bég meg a bíróságot vezető kádi köteles volt együttműködni és egymást ellenőrizni. Ebből a szempontból a magyar hódoltság tipikus oszmán tartomány volt. Ugyanakkor, ha mélyebbre ásunk, kiderül, hogy sok szempontból ez mégsem lett tipikus oszmán tartomány. Ennek sokféle oka volt. Az egyik az, hogy Magyarországra viszonylag kevés számú török jött be. És az így bejövő törökök sem tekinthetők igazi törököknek. Dávid Géza kollégám volt az, aki legpontosabban meg tudta határozni, mennyien élhettek a hódoltságban: szerinte az ottani népesség kb. 800 ezerre tehető a 16. század hatvanas–hetvenes éveiben, és ebből a törökök nem voltak többen ötvenezernél. A hódítók létszáma eleve kevés volt ahhoz, hogy a hódoltsági életet minden szempontból meg tudják határozni. Nem is próbálkoztak olyan mértékben, mint Görögországban vagy Bulgária déli részén, ahová jelentős török lakosság települt be. Ráadásul java részük nem török volt, hanem balkáni renegát. Hegyi Klára kollégánk kutatásai alapján már pontosan tudjuk, hogy a főleg Boszniából, Szerbiából és Bulgáriából érkező renegátok alkották a török hadsereg jelentős részét. Volt egy felső vékony réteg, főleg a bégek és a pasák, akik rabszolga eredetű egykori keresztények, de hű oszmánlik voltak, ők képviselték az oszmán magaskultúrát a szandzsákbégi, beglerbégi központokban: Budán, Temesváron vagy Pécsett. Ám az ő kultúrájuk, világlátásuk a hódoltságban túl nagy hatást nem gyakorolt, hiszen ott döntően magyar, illetve rác, meg aztán – a mostani Partiumban, illetve a Temesközben, ahol ekkorra megváltoztak az etnikai viszonyok a magyarság kárára – román népesség élt. Ráadásul ez a hódoltsági népesség vallásilag is megosztott volt, mivel a török hódítás egybeesett a 16. század egyik nagy fordulatával, a reformációval. Sokáig úgy hittük, el is tűntek a katolikusok, annál is inkább, mert a magyar katolikus egyházi struktúra összeomlott. A főpapok menekülni kényszerültek, mert a törökök nem tűrték meg őket. De kiderült, hogy erős katolikus bázisok maradtak Baranyában, Szegeden, főleg a ferences szerzetesek és a jezsuiták lelki gondozásának köszönhetően. Sokat jelentett a beáramló délszláv katolicizmus is, a bosnyákok és horvátok, akik akkor kezdték megszállni Magyarország déli részeit, a Szerémséget, Szlavóniát. És betelepültek ortodoxok is. A törökök ezt a vallási sokszínűséget sem elvi, sem gyakorlati okokból nem akarták megszüntetni. Elvi okokból azért nem, mert az iszlám vallásban meghatározott jogi helyzete, helye volt a nem mozlimoknak. Ha elfogadták, hogy a muzulmán vallás fennhatósága alá tartoznak, és ennek külső jeleként megfizették az úgynevezett fejadót, a dzsizjét, akkor megőrizhették vallásukat. Ezzel elnyerték azt a státust, amit az iszlámban zimmának hívnak. A zimma státusát elnyerő nem muzulmánt pedig zimminek, védett alattvalónak nevezték. Ezt a státust minden keresztény és zsidó felekezet megkaphatta a meghódolás fejében. A gyakorlati ok pedig az volt, hogy a törököknek egyrészt nem volt elég erejük ahhoz, hogy megtérítsék a nem mozlimokat, másrészt pedig nem is akarták megtéríteni őket, mivel a fejadó képezte a legfontosabb állami bevételt. Egyébként az ortodoxok éppen a török hódítás hullámain nyomultak előre Magyarországon. A szerb egyház, az ipeki szerb pátriárkátus 1557. évi újjászervezésével a magyarországi hódolt területek lényegében ez alá sorolódtak be. Ettől kezdve a szerbek úgy tekintettek Magyarországra, mint az „Északi Földre”, vagyis Szerbia részére. Aztán ennek később lesznek majd folyományai, de ebbe most hadd ne bonyolódjunk bele… A törökök számára ez a helyzet rendkívül jó lehetőséget kínált arra, hogy a felekezetek közötti villongásokat kihasználják a maguk javára. Egyszer írtam erről egy cikket, amelyben kifogásoltam, hogy a történészek újabban szeretik a vallási tolerancia fogalmával jellemezni a törökök itteni viselkedését. Holott ez teljesen irreleváns és anakronisztikus fogalom, mert a zimmik ugyan elvi és gyakorlati védelmet kaptak a mozlim államtól, valójában másodosztályú alattvalóként kezelték, nagyon komoly korlátozásoknak vetették alá őket. Előírták, hogy milyen öltözetben járhatnak, hogy nem építhetnek templomot, nem harangozhatnak. A törökök magatartását én inkább a vallási közömbösség szóval írnám le. Jó üzletté vált az itteni török hatóságok számára, hogy a felekezetek verekedtek a templomokért, hiszen egyszer ennek adtak igazat, másnap a másiknak, harmadnap megint az egyiknek, és így tovább – így játszották ki őket egymás ellen.

Egyfajta magyar adminisztráció is kialakult a hódoltságban. Hogyan működött ez a párhuzamos intézményrendszer?

Magyarországon lényegében kettős hatalom alakult ki a török hódoltságban. Másutt is léteztek határszéli tartományok, ahol a külső hatalom beavatkozott, osztozkodott valamilyen formában a területen az oszmán állammal, de ennek a formái, az erőssége a magyar hódoltságban különlegesnek számítanak. A maradék magyar állam, a magyar királyság rendjei és főleg a hódoltságban birtokukat vesztett nemesek soha nem nyugodtak bele abba, hogy ez a terület idegen kézre került. „Török föld”-nek nevezték ugyan, de valójában mindig a magyar állam részének tekintették, úgy vélték, nekik ott jogaik vannak. Egyébként a mára nézve is fontos magatartásról van szó: jogot nem szabad feladni. Ezért maradt meg Magyarország! Soha, egy pillanatig nem gondoltak arra, hogy ez nem az övék, hogy ott nekik ne lenne joguk ítélkezni. S ebből kiindulva, megfelelő katonai erővel megtámogatva, különösen a végvári katonaság segítségével két évtized alatt félig-meddig helyreállították a magyar fennhatóságot a hódoltságban. Elkezdték adóztatni a régi jobbágyaikat, vagy a katonákat bízták meg, hogy hajtsák be nekik az adót. Ezért lett kettős adóztatás a hódoltságban, ami a hódoltsági parasztságnak persze borzalmas volt, mégis fenntartotta a magyar állam igényét erre a területre. És amire célzott a kérdésével: a 17. században végeredményben a magyar jogszolgáltatást is helyreállították a nemesi vármegyék révén. Amire utalt, az tényleges dolog, úgy hívják, hogy turcizmus. Ha valaki a hódoltságban a török kádihoz fordult bármilyen kérdésben, akár birtok- vagy vallásügyben, azt a magyar nemesi hatóságok hivatalból üldözték, akár halállal is büntethették. Előállott az a döbbenetes helyzet, hogy egy állam alattvalója gyakorlatilag el volt tiltva attól, hogy a saját államának joghatóságához forduljon, mert ha megtette, annak szörnyű következményei lehettek. Tehát a birtokjognak és a magyar igazságszolgáltatásnak a fenntartása a hódoltságban lényegében kettős hatalmat, szakirodalmi kifejezéssel: kondomíniumnak nevezett rendszert hozott létre. Ez alapozta meg, hogy a terület minden további nélkül vissza tudjon illeszkedni a későbbiekben Magyarországhoz, illetve a törökök sose érezzék itthon magukat.

Befejezésül hadd kérdezzek rá egy aktuálpolitikai problémára. Önnek mint turkológusnak mi a véleménye Törökországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásáról?

Az a véleményem, hogy nem reális. Európa vezető országai nem akarják befogadni a törököket, és van egy olyan érzésem – bár nem tudom bizonyítani –, hogy a mostani török kormány sem akar igazán belépni. Nekem semmi kifogásom nem volna ellene. Szerintem Törökország jobban fölkészült az uniós tagságra, mint több már bent lévő ország.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!