Az egyház ne csak a vitrinben legyen jelen

Gyulafehérváron, majd Rómában folytatott teológiai, filozófiai és szociológiai tanulmányainak befejeztével került Nagyváradra pasztorációs asszisztensként. Médiaelméleti és -oktatási kutatásai mellett a kommunikáció gyakorlati kérdései is foglalkoztatják. Szilágyi Aladár interjúja Dr. MICACI CRISTIAN komsmunikációs szakemberrel.

Beszélgetésünket kezdjük egy aktuális témával. A minap a The Washignton Post a hírhedté vált „szökevény”, Edward Snowden által kiszivárogtatott információk alapján leleplező anyagot közölt az amerikai titkosszolgálatok offenzív kiberműveleteire vonatkozóan. A cikk szerint az amerikai szakemberek „titkos implantátumokat” telepítettek külföldi számítástechnikai eszközökre, amelyek korlátlan behatolási lehetőségeket biztosítanak a számukra. A hatalom és az információ viszonylatában ön szerint hová fog ez a világ fejlődni, torzulni?

A tapasztalat azt bizonyítja, hogy amióta az információt elektronikus eszközök használatához kezdtük kötni, kevésbé tudjuk ellenőrzés alatt tartani. Nem mintha a múlt századokban nagy kontrolt gyakorolhatott volna az egyszerű ember az információ világában, de most egyre inkább, ahol pénz van, ahol hatalom van, ott az információ kontrollja is erősebb, és ez fordítva is igaz. Hogy hová fejlődik, azt nem merném megjósolni. Viszont szeretném hangsúlyozni, hogy mindenképpen használnunk kell a modern technikát az információ megszerzésére, átadására, ne ijesszen meg bennünket az eszközöktől, a visszaélésektől való félelem. Persze, mindig fennáll a veszélye annak, hogy aki kézben tartja az információt, az tudja kontrollálni. Én azt mondom, ha nincs rejtegetni valónk, akkor nincsen mitől félnünk. Igazából annak kellene félnie, akinek rejtegetnivalója van. Teljesen más a helyzet, amikor gazdasági, netalán katonai jellegű információkról van szó. Mert hát nagy a konkurencia, mindenki igyekszik egy lépéssel előrébb lenni a másiknál, igyekszik bevetni válogatás nélkül olyan eszközöket, amelyek segítik ebben. Nem etikus, de számolnunk kell evvel a valósággal. De én még mindig azon az állásponton vagyok, hogy – ami az én egyházi munkámat vagy akár az önök szerkesztői munkáját illeti – a visszaélésektől való félelem ne rettentsen el bennünket attól, hogy igenis, éljünk ezekkel az eszközökkel, és hatékonyan próbáljuk használni őket.

Mivel beszélgetésünket portrénak is szánom, hadd essék szó az ön nem érdektelen pályájáról. Magyarláposon született, milyen impulzusok érték, hogy kétirányú érdeklődése – egyrészt a hitélet dolgai, másrészt az informatika iránti fogékonysága – kialakuljon?

A vallás iránti érdeklődésemet édesanyám ébresztette fel bennem, gyakorló hívőként, életpéldájával és hagyományos vallásosságával, ami egy magyar szempontból szórványnak számító kisvárosban a templomba járástól a ministrálásig kínálkozott számomra. Egyre közelebb kerültem az egyházi élet szépségeinek a megtapasztalásához, így született meg bennem végül is az elhivatottság érzése, hogy én talán pap szeretnék lenni. Ami az informatikát illeti, ez irányú érdeklődésem a véletlen műve – bár nincsenek véletlenek, hiszen minden döntésünket a Gondviselés irányítja –, a matektanárom szomszédunk volt, ő irányított a számítógépek felé, bár mifelénk éppen csak elkezdtek terjedni akkoriban. A 90-es évek elején már lehetett sejteni, merre halad a világ, hogy a komputereknek nagy szerepe lesz előbb-utóbb a társadalomban, és hogy ez egy olyan hasznos tudás, ami – bárhová kerülnék – mindenképpen segíteni fog. Így iratkoztam középiskolában informatika szakra.

Érettségi után mégis Gyulafehérvárra felvételizett, a Hittudományi Főiskolára. Tehát papi pályára készült?

Igen, gyulafehérvári éveim alatt még a lelkipásztori pályára készültem, teológiát és filozófiát tanultam. Hogy végül más döntés született meg bennem, az igazából később történt, a Rómában töltött évek alatt. Akkor döntöttem úgy, hogy mégsem papként szeretném szolgálni az egyházat. A gyulafehérvári szemináriumi éveim végén tanári javaslatra – mivel felszabadult egy hely a Collegium Germanicum et Hungarorumban, – én mentem ki, hogy a Pápai Gergely Egyetemen folytassam a tanulmányaimat. Jakubinyi György érsek úr engem küldött ösztöndíjasként Rómába.

Tudtommal ez a tanintézet jezsuita atyák égisze alatt működik…

Így van, jezsuita alapítású, és mind a mai napig jezsuita atyák működtetik. A Collegiumot úgy kell elképzelni, hogy a szemináriumnak felel meg, az oktatás maga a különféle pápai egyetemeken történik, annak megfelelően, hogy ki, milyen szakot választ magának. Én a Gergely Egyetemen végeztem el az alapciklust teológiából, amit úgyszintén jezsuita atyák működtetnek.

Mi az, ami a jezsuita szellemiségből az Ön számára maradandó örökséggé, hasznosítható értékké vált?

Õk lelkületüknek köszönhetően fokozottan odafigyelnek arra, hogy leendő oktatókat oktassanak. Hogy a tudást ne önmagáért adják át, hanem, hogy a tanítványaik egyrészt elsajátítsák a formális tudást, másrészt mindazt készek legyenek továbbadni másoknak. Formare dei formatori – ez benne van a rendalapító Szent Ignác lelkiségében. Õ maga is a hozzá csatlakozó szerzeteseket úgy képezte, úgy formálta, hogy a szellemiséget, a tudást tovább adják. A Rómában töltött két éves ciklus befejeztével kialakult bennem – komoly töprengés, elmélkedés, lelki beszélgetések nyomán –, hogy nem lelkipásztorként, hanem világiként szeretném Istent és embertársaimat szolgálni. Kikristályosodott ez a választás bennem, s úgy döntöttem, el fogom hagyni a szemináriumot. De rögtön felvetődött a kérdés: hogyan tovább? Egy teológiai alapképzéssel az ember mit tud kezdeni, hogyan tud érvényesülni? Adatott számomra egy olyan lehetőség, hogy az Egyesült Államokban egy év gyakorlatot töltsek el, szociális munkával, 2003 nyarától 2004 nyaráig. Nebraska államban, Omaha városában létezik egy, a múlt század elején létesített központ, ahol a nehéz szociális helyzetben lévő, elkallódott gyerekeket segítik vissza a társadalomba. Õk a családi módszert alkalmazzák, négy-nyolc gyereket, illetve ifjút fogadnak egy családba, annak a keretében próbálják őket integrálni a társadalomba. Bár a nyelvet nem sikerült elég magas szinten megtanulnom, elég komoly tapasztalatokra tettem szert. A munkamódszereikből több mindent elsajátítottam, voltak dolgok, amik megtetszettek, de voltak, amik nem annyira, amilyeneket a mi európai társadalmunkba nem szívesen exportálnék. Megértettem ugyan, de nem fogadtam el, ahogy az amerikai típusú demokráciát, sablont bárhol a világon – minden áron, akár katonai közbelépéssel, akár civil módon – másokra szeretnék rákényszeríteni, és nem értik meg, hogy az nem mindenhol működik.

Gondolom, ezek után nem véletlen, hogy visszatérve Rómába, szociológiai tanulmányokat folytatott?

Én ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is a jezsuiták oktatási rendszerében maradjak, a Gergely Egyetemen. Valóban, nem véletlen, hogy társadalomtudományi stúdiumokat folytattam, viszont már teológiai tanulmányaim alatt is érdekelt a kommunikáció, és lehetőségem volt a szociológián belül ezzel foglalkozni.

A doktori dolgozata is ehhez a témakörhöz kötődik, ennek az alapjául szolgált az a felmérés, amit romániai diákok körében végzett. Mi volt a felmérés célja?

Három középiskolában végeztem a felmérést. Annak alapján dolgoztam ki egy olyan médiaoktatási módszert, ami alkalmazható ebben a földrajzi entitásban, a mi konkrét helyzetünkben. Más országok, amelyek jóval előttünk járnak, Kanadától Franciaországig, Angliától Ausztráliáig többféle módszert alkalmaznak. Én arra koncentráltam inkább, mi az, ami helyi szinten szükséges, miben különbözünk mi másoktól? A tapasztalat azt mutatja, hogy a félszázados kommunista múlt, elzártság, az információtól való tilalom arra vezetett, hogy elfelejtettük, mi több nem is tanultuk meg a média eszközeit kezelni, helyesen viszonyulni hozzájuk. Az új generáció azzal szembesült, hogy a kezébe nyomtak újságot, rádiót, tévét, internetet, Facebookot. Ez gyakorlatilag olyan, mintha a csecsemőnek, amikor megszületik, nem tejet adnának, hanem szilárd eledellel próbálnák etetni. A felmérés ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy csupán technikailag vagyunk felkészülve. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy maga a médiakultúra hiánya mutatkozik meg a fiatalok, a tizennégy-tizennyolc évesek körében. Ismétlem, jól tudjuk kezelni a technikai eszközöket, de nem tudunk szinte semmit arról, hogy mi zajlik a média kulisszái között. Ki, kinek, mit közöl, miért, milyen megfontolásból, mit vár el tőle. Senkinek sem volt érdeke ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, a hatalom a mai napig nem érdekelt benne, mert minél nagyobb az öntudatosság, annál kisebb a kontroll lehetősége.

Erre nézvést egy oktatási tervet is kidolgozott?

Az eredeti terv az lenne – mennyire kivitelezhető, az más kérdés –, hogy országos szinten kellene bevezetni egy komoly médiaoktatási programot az iskolákban. A diákokat tényleg tudatosságra ébreszteni ezekkel a dolgokkal szemben, megtanítani őket arra, hogy maguktól ismerjék fel, mire kell odafigyelni, és milyen formában tudják ezeket a dolgokat jól kezelni. Opcionális kurzusként egyik-másik helyen érintik már a témát, de országosan nem forrott ki, hogy mit is akarunk. Arra kell törekednünk, hogy tudatosságra ébresszük a fiatalokat, miként szembesüljenek egészséges formában a médiával. Másrészt arra, hogy az új eszközök megjelenésével és fokozottabb előretörésével most már ne csak passzívan fogadják el, integrálják valamilyen formában az életünkbe, hanem egyre inkább alkossák az információt. Az volna a legeredményesebb, ha országos szinten be lehetne vezetni opcionális tantárgyként, jól kidolgozott formában.

Az önök által kezdeményezett legutóbbi szakmai találkozó az egyház és kommunikáció, egyház és nyilvánosság kérdéskörével foglakozott. Egy szövegében ön úgy fogalmaz, hogy „Krisztus a tökéletes kommunikátor”. Továbbá: „nekünk az ő tanításának a szellemében és az ő személyének az ismeretében kell kommunikálnunk. Ez nem mindig jelent szent jámborságot, az ugyanis sokszor a kommunikáció hatékonyságának a hiányával járna.”

Kommunikáljunk, én azon vagyok, hogy kommunikáljunk. Az egyház zártsága, titoktartása arra ösztönözte a médiát, hogy találgassanak, rágalmazzanak, pletykáljanak. Ha kommunikálunk, a public relation-nek az egyik feladata, hogy nyíltan, világosan, átlátható módon a közönség elé terjesszük: kik vagyunk, mit csinálunk, mivel foglakozunk. Ha nagyobb az átláthatóság, kevesebb a valószínűsége annak, hogy találgatásoknak adjunk helyet. Természetesen az egyháznak, mint minden szervezetnek, vannak olyan dolgai, amiket nem lehet felfedni, de ezek ne a negatívumok legyenek. Hozzá vagyunk szokva, hogy akkor indít komoly kommunikációs kampányt az egyház, amikor meg kell cáfolnia valamit, például meg kell védenie egy pedofíliával vádolt papot. Vagy ki kell igazítania egy félresikeredett kifejezést, amilyen XVI. Benedek pápának egy nem túl szerencsés nyilatkozata volt, melyet a muzulmánok úgy értelmeztek, hogy ellenük szól. Amikor egy ilyen eset megtörténik, és a média ráharap, akkor az egyház védekező médiakampányra kényszerül. Fontosabb egy pozitív és proaktív kampányt végezni, ami előre imidzset kínál az intézményről, az egyházszervezetről. Az egyházi vezetőknek kötelességük lenne nem csak a vitrinben, ünnepi misék alkalmával jelen lenni, hanem a mindennapokban, közölni, ez által is formálni az emberek keresztény hozzáállását a köznapi dolgokhoz.

Szellemesnek tartottam – és nem híjával az öniróniának –, amikor konkrét példával élve illusztrálta az egyházi kommunikáció alapvető gondjait. Fiktív helyzetre építve parafrazálta: ha Jézus napjainkban „keltene botrányt”, korbáccsal űzve ki a vámszedőket, a kufárokat a templomból, a média hogyan reagálná le, miként értelmezné a történteket. Nos, a szenzációhajhász sajtó terrortámadásról cikkezne a jeruzsálemi templomban, ami pedig a védekező, mentegetőző egyházat illeti, a püspökkari konferencia elhatárolódna, sajtóirodája közleményt adna ki, mely szerint „elfogadhatatlan Jézusnak az erőszakos megnyilvánulása”, továbbá, hogy „egy önálló eseményről, az egyház egyik képviselőjének az elítélendő tettéről van szó, ami miatt nem lehet az intézményt vádolni”.

Igen, ez egy sarkított fikció, bár maga a történet reális, igenis, benne van a Szentírásban. Viszont minden, amit hozzáfűztem, teljesen fiktív. De tényleg erről van szó: mi akkor kommunikálunk, amikor védekezni kell. Ha megtörténik egy olyan esemény, amit a társadalom botrányosnak ítél meg, esetleg elnézőbb volna, ha más valaki, egy, az egyházon kívüli személy követné el ugyanazt a dolgot, de ha az egyházon belül történik meg, az más fényt kap. Na, csak ekkor lép működésbe a mi public relations tevékenységünk, hogy védekezzünk, cáfoljunk.

Ön a nagyváradi püspökségen pasztorális asszisztensként dolgozik. Mit jelent ez a munkakör?

A pasztorációval való foglalkozás az utóbbi három évben, Böcskei László püspök úr idejövetele óta élénkült fel. A tevékenységnek nagyjából két fő területe van, az egyik az ifjúsági pasztoráció, a másik a felnőtt pasztoráció vagy felnőttképzés. Utóbbival Kovács Zsolt atya irodaigazgatót bízta meg a püspök úr, és neki szüksége volt egy munkatársra, mert más feladatokat is el kell látnia. Így kerültem én a képbe. Feladataim közé tartozik a családokkal való foglalkozás, úgy egyházmegyei, mint esperesi szinten megszervezni a családpasztorációt. Szorgalmazzuk a családok találkozóit, plébániák szintjén is, ne csak az legyen, hogy eljárunk a templomba, látjuk egymást, aztán mindenki hazamegy. Találkozzanak, vallásos, kulturális eseményeket szervezzenek. Ugyanakkor a laikus egyházi alkalmazottakra is odafigyel a püspökség, a harangozók, sekrestyések, kántorok, egyháztanácsi tagok életére. A harmadik kategória maga a klérus, a lelkészek képzése, továbbképzése, ne csak lelkigyakorlatokat tartsanak velük. A negyedik pasztorációs terület a szociális téren dolgozók, a Caritas-munkatársak, az önkéntesek összefogása. Legközelebbi rendezvényünk az évente megismétlődő nagy, egyházmegyei találkozó lesz, amire legalább százötven családot várunk.