Aranyok Szalontán – háromszáz éve
2016. 10. 17. 19:45Júliusban elkezdett beszélgetés-sorozatunk záró részében a nagyszalontai Dánielisz Endre egyebek közt az Arany kritikai kiadásról beszél, továbbá egy fáskamrából előkerült értékes dokumentum történetéről, s arról, miként volt lehetséges, hogy saját nővére szoptatta a néhány hónapos Arany Jánost. Szilágyi Aladár interjúja, Szűcs László fotóival.
Gyanítom, ha rajta múlna, Endre bátyánk szerre-sorra előszedegetné valamennyi opusát, hadd ejtsünk szót erről is, arról is, meg amarról is. De amikor tiszteletteljes szigorral kijelentem: itt és most „én vagyok a riporter, tehát én diktálok, punktum!”, fegyelmezetten igyekszik csak a kérdéseimre válaszolni.
„A feleségem, Katika, orvosnő volt, a poliklinika főigazgatója, és közösen megírtuk Nagyszalonta egészségügyének századai címmel a város gyógyászat és patikatörténetét, az 1720-as évektől, egészen 1990-ig. Elkészült az Arany János a nagyszalontai iskolákban című munkám, aztán a Nagyszalontai iskolák története, a Nagyszalontai nyomdák és újságok története, amiről már a múltkor beszélgettünk. A szarutól a fésűig: egy kisipar virágzása és elhalása, a leghíresebb szalontai kisiparosok életrajza is kész. Tehát alulírott több ilyen témát karoltam föl, várostörténeti sorozatom volt a Nagyszalontai séták, két kiadást ért meg a Nagyszalonta – városismertető, Nagyszalonta évszázadai: hely- és művelődéstörténeti, urbanisztikai kronológia, ezekben az ifjúságnak, illetve az eljövendő turistáknak mutattam be a települést.”
„Nagyszalonta városának rengeteg jeles szülötte volt – váltok témát –, nemde Endre bátyánk szinte mindegyikkel foglalkozott?” „Hohó, bizony-bizony mindegyikkel – kapom a gyors választ – most jön a negyedik kiadása Nagyszalonta jeles szülötteinek.”
„Ne feledjük, amit már első alkalommal emlegettünk: Köröstárkányban kezdődött a Tanár úr néprajzi érdeklődése…” „Tüstént hozom is, íme, már itt is van a néprajzi könyvem, hála istennek, kiadta Tunyogi mester Váradon! Néprajzot nem csak ott gyűjtöttem, hanem amikor hazajöttem Szalontára, itthon is, később meg az Érmelléken. A nagyszalontai csúfnevekről, ragadványnevekről a legteljesebb kimutatás ebben a kötetben olvasható. Ebbe a kötetbe került bele egy csomó, általam készített fotográfia is. Nézze csak, Aladár: ő az én gyönyörűséges tárkányi szerelmem, tárkányi jányom… Ajajaj… A könyvbe befoglaltam az általam gyűjtött balladákat, népdalokat, nem csak a szövegüket jegyeztem fel, hanem le is kottáztam őket, hiszen én hegedülni is tudok. Diószegen is hosszabban gyűjtöttem, volt egy Fábián Imre és Gheorghe Moldovan vezette lelkes csapat, annak a tagjaként. Ma már egyikük sem él, pedig sokkal fiatalabbak voltak nálam. Faragó Józseffel, a jeles néprajztudóssal is együtt dolgoztunk, nagyon jó barátok voltunk…”
Dánielisz Endre meg az Arany összes
Ugyan távoznia kellett az Arany János Emlékmúzeum éléről, de akkor már javában zajlott Arany János összes műveinek kritikai kiadása. Bár folyóiratunkban, a Váradban egyre-másra hozzuk az Arany összest taglaló tanulmánysorozatát, olvasóink és a magunk kíváncsiságát kielégítendő rákérdezek: „Mikor tetszett ebbe a munkába becsatlakozni, és érdemben mivel járult hozzá Endre bátyánk a 19 kötet létrejöttéhez?”
„Az egész azzal kezdődött, hogy a Magyar Tudományos Akadémia részéről három személy lejött Szalontára, hogy az Arany-dokumentumokat felkutassák és megmentsék a kritikai kiadás számára. Az első hat kötet, az Voinovich Géza irodalomtörténész nevéhez fűződik, akiről tudjuk, hogy a nála két évtizeddel idősebb özvegy Arany Lászlónét vette el feleségül, 23 esztendős fiatalemberként. Az ő munkáját a kitűnő Keresztury Dezső akadémikus – nekem jóemberem –, majd Sáfrány Gyöngyi folytatta. Az Arany költészetének közlése befejeződött a már említett hat kötettel, utána a budapesti kutatók folytatták az epikai, a prózai műveivel, a műfordításaival, a tanulmányaival, a jegyzeteivel, a széleskörű levelezésével, és így tovább. Amikor a 13. kötethez értek, megfogta a vállam Keresztury professzor, és kijelentette: márpedig ezt a kötetet, mely Arany János kilenc esztendős nagyszalontai másodjegyzőségének irományait is tartalmazza, javarészt Dánielisz Endre tanár úrra kell bíznunk! Ha már ezzel kezdtem foglalkozni, vissza kellett lapoznom Arany magántanítóságára is, hiszen mindent bele kellett foglalnom, ami vele történt 1851-ig, amikor meghívták Nagykőrösre tanárnak. 23 éves korában vette el Ercsey Juliannát, két gyermekük lett, Juliska, aki szalontai papnéként halt meg nagyon fiatalon, itt van eltemetve, és László, a később irodalmárként is, édesapja irodalmi hagyatékának gondozójaként is jeleskedő fiú. Hárman dolgoztunk a tizenharmadik kötetbe, én Nagyszalontát fogtam, kilenc esztendős nagykőrösi tanárságának Tőrös László tanár bácsi járt utána, a Kisfaludy Társaság titkáraként folytatott munkájának dokumentumait pedig Gergely Pál dolgozta föl és publikálta.”
Háromszáz éves diárium a fáskamrában
Magam is foglalkoztam azzal – meg is írtam az Erdélyi Riportban, hogy Arany János segédjegyzősége idején, 1847 áprilisában hatalmas tűzvész tört ki, és elpusztult Nagyszalonta négyötöde, a városháza, az értékes irattárával együtt. Közte a híres Bocskai-féle adománylevél is megsemmisült.
„Hála istennek, annak az oklevélnek a másolatát Gyulafehérváron letették annak idején, úgyhogy abból tudjuk, milyen lehetett az eredeti – nyugtatgat házigazdánk –. De mit ad Isten? Egy fáskamrában rátaláltunk egy 1714-ben keltezett Diarium oppidi Nagyszalontaensis című kéziratos városnaplóra! Annak idején meghirdettem – még múzeumigazgató koromban –, hogy akinek van bármilyen Arany relikviája, avagy a város történetére vonatkozó régi dokumentuma, az hozza el, és mutassa meg nekem. Jelentkezett egy régi iskolatársam, és ő mondta, az apósa holmijai között talált egy régi könyvet. Húúú, szaladjunk gyorsan, és valóban ott volt, a fáskamrában, egy dobozban elrejtve! Elővesszük a dobozt, és mit látnak szemeim? A legértékesebb szalontai kézirat rejtőzik benne, ami 1847-ben nem pusztult el a tűzvész idején…”
Amikor az értékes kordokumentum további sorsa felől érdeklődöm, kiderül: annak – akár megannyi más, régi iratnak – regényes sors jutott: „Egy szép napon, szekus asszisztenciával kiszállt egy rohambrigád, a megyei levéltár igazgatója, meg vagy két-három ember, és közölték: az Arany-múzeumnak „csak az jár”, ami Arany-kapcsolat. Kijelentették: minden dokumentumot, iratot, levelet, ami nem közvetlenül a költőhöz kapcsolódik, azt beviszik Váradra. Így bizony elvittek például egy Rákóczi László által írt levelet, amit Arany egy felvidéki útja során szerzett be valakitől, továbbá egy Kazinczy Ferenc levelet. Hogy mennyire éberek voltak: – Áhá!, ez egy Kazinczy levél, aminek nem Arany a címzettje, Tompa Mihálytól kapta ajándékba. Ennek a levélnek nincs mit keresnie a nagyszalontai múzeumban… Bár már elvitték tőlünk, de büszke vagyok arra, hogy Papp barátommal egy fáskamra sarkában megtaláltuk azt a bizonyos aktát, amelyik most már váradi levéltári anyag, de amiből kiderítettük azt a fontos adatot is, hogy az Arany név mikor bukkan fel először Szalontán.”
Mivel nem sokáig bírhatták az állami iratmalomba begyűjtött Diáriumot, affelől faggatózom, hogyan fértek hozzá, miként sikerült mégis a Dánielisz Endre, és egyáltalán: a nagyszalontaiak számára oly fontos adatokat megszerezniük belőle?
„Deák Sanyi bácsinak köszönhetően – bizonygatja a Tanár Úr –. Ez a Deák Sanyi bácsi kereskedelmi beszerző volt, vagy raktáros. Jelenleg ott ül az első sorban, a templomban, mert ő presbiter. És kérem szépen, elhatározta, hogy utánajár ennek a kéziratnak. Hála Istennek, nem sajnálta a fáradságot, hetente bejárt Váradra, megjelent a várbeli levéltárban, kikérte és kimásolta ezt a kötetet. Ez az igazság: elvitték innen, megsirattuk, de már nagyon megviselt volt, az idő megette. Ott kérem szépen, viszont rendbe tették, és Deák Sanyi bácsi azt tanulmányozta végig.”
Dánielisz Endre a diárium alapján derítette ki, mikor került az Arany család a szilágysági Nagyfaluból, Kraszna vármegyéből Nagyszalontára. 1717-ből találkozott először Arany nevűekkel, tehát abban az évben telepedtek le. Húsz, ragadványnévvel ellátott Arany-családot írt ki, ebből bizony az következik, hogy az Aranyok szépen szaporodtak nagyszalontai polgárként. Arról viszont nincs tudomása, hogy az Arany Jánosék szűkebb famíliáját milyen ragadványnévvel illették. „Jegyzőúrék”-ként emlegették őket.
Hat akadémikus plusz Dánielisz
Bár a beszélgetésünk legvégére tartogatom, feltett szándékom volt már első vizitünk alkalmával feltenni a kérdést: néhány hónap múlva ünnepeljük Arany János születésének 200. évfordulóját; Dánielisz Endre, a rendezvény egyik felkért előadójaként mivel fog előrukkolni az ünnepi tudományos ülésen, ahol Korompay János főszervező, Arany János összes műveinek sorozatszerkesztője öt akadémikus kollegájával tart előadást?
Késleltetett kérdésem, mint egy jól időzített bomba, alaposan földobja Dánielisz tanár urat. Kiderül, hogy házigazdánk főleg a családtörténetre, az Arany família históriájára összpontosít. Egyre-másra kerülnek elő a dokumentumok, a háttéranyagok, a régebben közölt írások. Köztük egy 1967-ben, a Román Tudományos Akadémia magyar nyelvű folyóiratában, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben (NyIRK)megjelent tanulmány, Bordás László és Dánielisz Endre tollából, Arany János korán elhunyt testvérei címmel.
„Tessék csak egy kicsit belapozni, mit tetszik ott találni? Azt, hogy tíz gyermeket szült a költő édesanyja, közülük életben maradt Sára, az első, és János, az utolsó. Bordás László úgy került be a képbe, hogy abban az időben, alulírott, mint tanár, ha bejártam volna az egyházhoz, a parókiára, az megbocsáthatalan bűn lett volna. Ő viszont akkoriban az egyházközség egyik kurátora volt. Laci bácsival nagyon jóban voltam, hiszen ő is foglalkozott várostörténettel. A családra visszatérve, nézze: van olyan gyerek, amelyik fél éves, van, amelyik hétéves korában halt meg. Ugye, Sára volt az első, őt hideglelés ölte meg 60 éves korában, György hét éves és nyolc hónapos volt, torokfájásban halt meg, Mária 4 éves volt, Mihály egy éves és három hónapos, szárazbetegségben, Ferenc négy éves volt, János hét, másik Mihály kétéves, harmadik Mihály kétéves, György, hatéves, végül életben maradt a legkisebb: János… Ezzel akarok én most, Arany születésének 200. évfordulója ünnepén szerepelni. Szorgalmazni fogom, hogy Arany könyvtárával is foglalkozzunk. A könyvtár egyötödét ajándékozta Arany László Szalontának, a többit megtartotta, tanulmányozta. Ott volt az »igazi« Arany-múzeum, Pesten. Amire ráesett egy szovjet bomba, és minden tönkrement, az ott tárolt drága Arany kéziratok is megsemmisültek.
Persze, nagy teret szentelek a Diáriumnak is, az Arany nemzetség Szilágynagyfaluból Nagyszalontára kerülésének. Tiszta vizet öntünk végre a pohárba… De hogy mire jöttem rá! A homlokomra csaptam, s aztán kijött belőle: ugye, az apa, Arany György ott lakott az Arany portán, az eperfájának az unokája most is megvan ott. Mellette lakott a szomszédban a kis Megyeri Sára, de közöttük tíz év korkülönbség volt. Abban az időben kérem szépen, egy huszonéves legény már megházasodott. (A költő maga, 23 éves volt, a félárva Júliája 19, amikor egybekeltek.) Ott ül tehát az Arany portán György, húsz évesen, huszonnégy évesen, huszonhét évesen, közben észreveszi, hogy a szomszédságban a Megyeri portán virul ám egy csöpp leányka, a Sárika. Kinézte magának, és megvárta, amíg felcseperedett, és 18 éves lett, ő meg 28. Hogy mivel jövök elő? Bebizonyítom, hogy a költő apja és anyja között tíz év korkülönbség volt, hogyan is vette el, összeházasodtak, és majd jött Sárika, az első gyermek.”
„Ha jól tudom, közte és a vakarék János fiú között, legalább húsz esztendőnyi korkülönbség volt?”
„Hohohó! Hát ő szoptatta, hiszen az anyja már képtelen volt rá, mert 45 évesen elapadt a teje. Sárika férjhez ment egy Jámbor nevű parasztemberhez, született egy babája. Akkoriban a Nagykőrös utcában egyre-másra jöttek a világra a gyerekek, az asszonyok nem spóroltak, mint manapság! Sorra az utcabeli asszonyok szoptatták Jánoskát, amíg Sárika meg nem szülte a maga babáját. Attól kezdve a nővére, Jámbor Sára vonta a keblére, és szoptatta Arany Jánost…”
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
