A nyelv nálunk valami hatalmasabb
2016. 10. 16. 14:28Beszélgetésük utolsó részében a nyelv jelentőségétől indulva a lehetséges német recepción, s a spirálként örvénylő regényszerkezeten át azt is megtudhatjuk, hogyan nem lett rádiójáték a Kitömött barbárból. Péterfy Gergely írót Szilágyi Aladár kérdezte.
Tasnádi-Sáhy Péter felvételei
Mind a két főhős, mármint Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman számára a nyelv, mint olyan, feljebb emelve jelent egyféle menedéket?
Maximálisan így van. Az a menedék, ami számukra a nyelv, az elbeszélés, ez az, amit Déry Tibor úgy fogalmazott meg, hogy „az íróval nem lehet kibaszni!” Mert minden, ami történik, az nyelvvé alakítható, és ha ezt megtettük, akkor már minden a mi szájízünk szerint alakul, akkor már birtokba vettük. Úgy vettük persze birtokba, hogy tudjuk, soha nem lehet a „miénk”, hiszen mi is a nyelven belül vagyunk, és a nyelv nálunk valami hatalmasabb. A nyelvvel való küzdelem, a nyelv és a hatalom összefüggései, az egy hosszú-hosszú történet, amit a Kazinczy-figurán keresztül beszélek el. Hogy Kazinczy a nyelvújítással milyen forradalmi tettet hajt végre, és hogy az ifjúkori eszményeit, amikor a gyakorlatban, mint „aktív forradalmár” nem látja megvalósíthatónak, akkor azáltal, hogy a nyelvet megváltoztatja, miként változtatja meg végül is a világot maga körül.
Amikor írtad a könyvet, meg is fogalmaztad, hogy adott pillanatban nem is tudtad, mibe kezdesz bele, aztán elhatalmasodott fölötted a regény, és szinte már a szöveg diktált – neked…
Ezek az alkotói tevékenység legjobb részei, amikor arra tudok visszaemlékezni, hogy én is „élveztem” ezt a munkát. Persze, nem mindig, hiszen rengeteg pepecseléssel járt, de amikor az anyag elkezdett a saját törvényei szerint működni, és amikor ezek a figurák „elkezdték a saját életüket élni”, egy idő után olykor erősebbekké váltak, mint a szerző, aki ezeket a mondatokat írta, és ez egy csodálatos birkózás volt ezekkel a virtuális lényekkel, akiket ez a szöveg teremtett nekem.
Krasznahorkai László emlegette beszélgetésünk alkalmával, hogy adott pillanatban úgy érzi: mögötte áll valaki, és diktál…
Igen, ez az a pillanat, amikor a tárgyra való hosszas koncentrálás, az, hogy az ember folyamatosan, hosszan forgat az elméjében valamilyen tárgyat, valamilyen történetet, az előbb-utóbb elkezd valamilyen szellemtestet ölteni, és a legjobb pillanatokban valóban azt érzi a szerző, ezt nem is ő írja! Erre használja – nagyon bölcsen – a homéroszi epika a múzsa szerepét. Ugye, amikor elkezdi az Odüsszeát Homérosz, azt mondja: „Andra moi ennepe, Mousa!” –„Férfiúról szólj nékem, Múzsa!”, átadja a szót a Múzsának. Amit olvasunk, az egy női monológ, egy női hangú elbeszélés. Ezt az eposzi kelléket transzponálom át azzal, hogy egy női hang, Török Sophie, Kazinczy múzsája beszél. Direkt kerülöm ezt a szót a regényben, de hogy ez a női hang tónusa, az számomra meghatározta a Homérosz-olvasást, és az, hogy ezt a nőt használom narrátornak a regényben. Tehát nem egy mindent tudó hangnak a nemtelen univerzalitása szól, ezzel átadtam neki a hangot, és nekem csak le kellett írnom, amit ő mondott.
Arról van-e már híred, hogy ezt a regényedet is lefordítja valaki németre?
Most jelent meg, itt van egy példányom belőle, a kocsiban, egy ekkora vastag kötet.
Egy német olvasó számára – még ha magasan művelt, tájékozott német is –, ez annyira idegen világ, maga a kor is, de a monarchia, Bécs és Magyarország, a magyar jakobinusok, stb., stb., – mennyire tudja a magáévá tenni?
Hát, ez egy óriási kérdés…
Már magának a fordítónak is meggyűlhetett a fonnivalója a nyelvvel, megtalálni a te írói nyelvednek megfelelő szavakat…
Az egy rettenetes küzdelem, Buda György kemény, de szerintem eredményes küzdelmet folytatott. Ahogy olvasom azt a német szöveget, ami már végképp nem az én könyvem – különben szeretek németül olvasni –, úgy érzem, egy jó szöveget olvasok. Nem bécsire fordította, hanem német-németre, ezzel kicsit megcsinálta azt a trükköt, amit én, hogy nem archaizálva jelenítettem meg magyar nyelvben. Október közepén lesz a Frankfurti Könyvvásáron bemutatója. Nagy izgalommal várom, hogyan szólal meg a német olvasó számára. Hogy hogyan fogadják, az teljesen megjósolhatatlan, az biztos, hogy azok a sarokpontok, amelyek a regény kommunikációját illetik, azok a jelenkorra való vonatkozások.
Amúgy, „a sztori is ül”, ha azt vesszük, „a megnyúzott és kitömött szerecsen története”, satöbbi, satöbbi…
Igen, beleillik abba a diskurzusba, amelyik jelenleg a legfontosabb Európában, ilyen szempontból reménykedhetek abban, hogy sikerre számíthat. Aztán az, hogy ennek a kelet-európai világnak az ismeretlensége, az épp hogy az „egzotikus” világnak az izgalmát fogja jelenteni a német olvasó számára, hogy belepillant egy olyan világba, amely az ő tapasztalatai, az ő olvasmányai, kulturális horizontja szempontjából egy egzotikus, vad, keleti világ, ami egyébként nekünk, valamennyi kelet-európai írónak a csapdája: akkor vagyunk sikeresek, ha arról beszélünk, hogy mi, itt a ketrecben hogyan marjuk egymást.
Annak idején Esterházy Péter – nyugodjék békében! – egy rajzlapra – mintegy palimpszeszt – lemásolta Ottlik Géza az Iskola a határon című regényét. Nektek is volt egy ilyen játékotok, hogy Ottlik szövegeket írtatok át, hadd idézzem az aktussal kapcsolatos gondolatodat: „A próza… örvénylő spirális idő, amelyben a mostot állandóan elsodorják a múlt és a jövő spirálkarjai. A regények gigászi spirálok, végtelenbe elnyúló mondatok tejútjai.”
Milyen jó kis mondat ez! A regény világát sok mindenhez lehet hasonlítani, van, aki a házhoz hasonlítja, amelyben a pince, a padlás, a szobák, a gyerek szobája, a nagymama szobája, a könyvtárszoba megvan. Egy olyan világ, amely az ember létét az alvilág sötétjétől a mennyország galambburukkolásos, napfénytől áttűzött teréig bejárja, hogy az valami ilyesmi. És amikor elgondolkodtam azon, hogyan is írjam le kézzel én Ottlik csodálatos mondatait a Buda című regényéből, akkor az jutott eszembe, hogy az első írásos szövegek, mint például a minoszi kultúra phaisztoszi agyagkorongja, még nem találták meg a geometriának ezt a téglalap alakú sírkövek formáját. Az első szövegek korongokon maradtak fönn…
…ilyen csigaformában?
Igen, mert hogyan is írják? Az ékírás, az már megtalálta a táblát, de más kultúrák, köztük a mükénei, az a korongot választotta. Ezek a legrégibb szövegek elindulnak a korong közepéről, és onnan futnak ki, haladnak spirálosan, egészen a korong pereméig. Nagyon szépnek találom ezt a gondolatot, hogy a szöveg, az egy spirál, és az olvasás, az egy forgás, vagy a tárgy forog, vagy én forgok, és ez a forgás egybeesik valahogy az univerzum működésével, a csillagképek, a bolygók járásával. Ezért gyártottam ezt a hasonlatot, hogy megmagyarázzam, mit tartok lenyűgözőnek a korong gondolatában, és az írással először barátkozó emberiségnek abban a csodálatos ötletében, hogy ez egy korongon, spirál alakban fog a legszebben festeni. Gondoljunk el egy olyan kultúrát, ahol a szövegek hatalmas spirálok. Tehát a Háború és békét egy hatalmas korongra vetítjük ki, elkezdjük belülről olvasni, és csigavonalban haladunk kifelé, a korong pereméig. Ebben valami egészen más kultúra dimenziói sejlenek elő, nem a téglatesteké. Ugye, itt ülünk a szerkesztőségben, és egy csomó téglatest vesz körül, de ez vizuálisan lehetne egészen más is.
Nem egyszer felvetődött a vizuális közeg mellett – régebben még akár helyette is – az akusztikai közeg, a hang, mint szövegközvetítő…
Ami engem illet, ha regényszöveggel szembesülök, mindig szeretem hallani a hangokat. Antik auktorokon nevelkedtem, ahol egy-egy Cicero-szövegben vagy egy Apuleius-szövegben az ember rögtön látja, hogy ez hangos olvasásra készült, nagyon erősen bazíroz a szöveg arra, hogy fennszóval elhangozzon.
Még a szerzeteseink se tudtak a középkorban némán olvasni!
Nem, nem tudtak csendben olvasni, hangos olvasás volt, az egyik barát fölolvasta a napi textust, a többi meg hallgatta. Nagyon sokáig a hallás jelentette a szöveg befogadását. Jóllehet ez ma egy marginális része a szövegbefogadásnak, hangoskönyvvel, ezzel-azzal részben visszatéreget, de mégiscsak a néma olvasásra vagyunk szocializálva. De a szövegek hallása – ha az ember az akusztikára is bíz valamit – a figyelmes olvasó számára egy plusz élményt biztosít.
Az is tény, hogy ami akusztikailag megállja a helyét, az egészen biztosan jó. Nem?
Ezzel a megállapításoddal mélységesen egyetértek: az a mondat, amelyik nem hangzik jól, az nem is igaz.
Hadd fejezzük be egy fura epizóddal. Nemrégiben egy ilyen címes hírre bukkantam veled kapcsolatban: „Péterfy Gergely csodálkozik…” Abból a pár sorból kiderül, megkeresett a közrádió azzal, hogy rádiójátékot akarnak a Kitömött barbár alapján készíteni, de végül minden indoklás nélkül elmaradt. Hajlandó vagy elárulni, mi történt?
Persze, örömmel. Ez egy olyan dolog, amikor az ember sikerrel hekkeli meg a hatalom gépezetét. Tehát megkerestek a Magyar Rádiótól azzal az ajánlattal, hogy hangjátékot készítenének a Kitömött barbárból, és megkérdezték: hajlandó vagyok-e rá, azt is elárulták, hogy ki lenne a rendező. Persze, mondtam, benne vagyok, hiszen nem vagyok a magam ellensége, nem vagyok az a hű de nagyon letiltós fajta, aki megmondja, hogy itt, meg ott, meg amott nem hajlandó megszólalni. Aztán jött egy újabb levél, mely szerint… egyáltalán nem kívánnak hangjátékot készíteni a Kitömött barbárból. Tudom, több helyről biztosan tudom – a forrásokat nem fogom megnevezni –, hogy létezik lista, léteznek listák arról, hogy ki jelenhet meg jelenleg a magyarországi közmédiában, és ki nem. Én például azok közé tartozom, akik nem. A Kitömött barbárról a magyarországi közmédiumokban eddigelé egyetlen, kétpercnyi anyag volt összevissza. Amit nem indignálódva panaszolok fel, mert hiszen ez természetes, sőt lassan az ember kitüntetésnek veszi, ha ez így van… De hát én fogtam magam, és nyilvánosságra hoztam ezt a problémát, és egy ingerültnek látszó, ám jeges logikával kiszámított Facebook-posztban számoltam be erről a nagyközönségnek. Ugye, ma már nem hírügynökségekhez juttatunk el információkat, hanem kiírjuk a Facebookon. És akkor a sajtó ezt fölkapta, és ebből egy csomó újságban és hírportálon híranyag lett, megkeresett a Népszabadság, nekik nyilatkoztam erről. Ez a gesztus azért is volt fontos, mert akkor kezdett rácsodálkozni a magyarországi közvélemény arra, hogy ez egy tudatosan fölépített stratégia, hogy kiszorítanak embereket. Én meg úgy gondoltam, nem fogok sunnyogni, nem fogok lapítani ebben az ügyben, abban reménykedve, hogy esetleg mégis csinálnak hangjátékot. Úgy döntöttem: nekem a botrány éri meg – nem az, ha hallgatok…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
