A világ egy nagy öltöző

Tizennyolc társulat – 10 hazai és 8 külföldi – vett részt a REFLEX-en, a sepsiszentgyörgyi nemzetközi színházi biennále 2. kiadásán. Március 16. és 30. között tizenkilenc előadást láthattunk. Zsehránszky István fesztiválkrónikája az Erdélyi Riport 2012/14. számából.

Volt olyan – például a Hedda Gabler –, amelyet háromszor is játszottak a fesztivál keretében, de a kis stúdiószínházi nézőtér miatt így is csak kevesen láthatták, ezért a házigazda meghívására a kolozsvári színház még áprilisban és májusban is visszatér ezzel az előadással Sepsiszentgyörgyre. Egyébként jellemző, hogy a kolozsváriak avatták fel ezzel a produkcióval a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nemrég épült, új stúdiótermét. Az is figyelemre méltó, hogy a REFLEX idején több mint 500 hazai és külföldi színházi vendég járt Sepsiszentgyörgyön, akik összesen 1200 éjszakát töltöttek a háromszéki város szállodáiban – tehát valóságos színházi zarándoklatról beszélhetünk. A fesztiválon mintegy hétezer jegyet váltottak a nézők. A REFLEX idején sorra megteltek nézővel a város előadásra alkalmas termei: a színház, a kamaraszínház, az egykori szakszervezeti kultúrház kis- és nagyterme, a Megyei Könyvtár Gábor Áron terme, valamint a már említett stúdiószínház. Tehát nem volt hiány nézőben, színház iránt érdeklődőben. Sepsiszentgyörgyön nagyszámú, erős színházi közönség van, ami minden bizonnyal a társulat és mindenekelőtt Bocsárdi László következetes – kompromisszumoktól és engedményektől menetes –, minőségi és kitartó művészi munkájának az eredménye, annak, hogy populizmustól és egyéb konjunkturális hazugságoktól mentes, magas színvonalú kortárs színházat – és hozzá méltó közönséget! – teremtett ebben a nemrég még 65.000 lakosú vidéki kisvárosban. Olyan színházat és olyan közönséget, ahová és amelyhez rangos külföldi társulatok is szívesen ellátogatnak.

Változatosság, sokszínűség A REFLEX 2. fő jellemzője az előadások rendkívüli változatossága, sokszínűsége. A rendezői színház mellett jelen volt itt a színész színháza is; az irodalmi szövegen, drámán alapuló előadás mellett a színházi esszé is; sőt egy kellemes meglepetésről is beszámolhatunk: a berlini Rimini Protokoll társulat Radio Müezzin című előadásán profi színészek helyett négy kairói müezzin (a minaret tornyában éneklő templomi szolga) lépett fel – ugyancsak profi módon és profi színházi helyzetben –, mindennapi munkáját végezve: templomba hívtak, hitükről és életükről vallottak, közelünkbe hoztak egy vajúdó, fortyogó világot, amely nap mint nap sokat hallat magáról… És ugyancsak meglepetés volt egy dráma szakos diákokból álló társulat, az Osonó jelenléte egy ilyen rangos nemzetközi fesztiválon. Az Osonó az előadásai révén független színházi státust vívott ki magának; az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című produkciójuk nem véletlenül kap annyi külföldi meghívást: bejárták vele Közép-Európát, rövidesen pedig Thaiföldre, majd Dániába mennek vele. De a hazai terepet sem hanyagolják el: hosszú turnéik voltak, és lesznek a továbbiakban is, az erdélyi magyar szórványban; a közeljövőben többek között a Zsil völgyét fogják bejárni. Így lassacskán Sepsiszentgyörgy legismertebb társulatává válnak – mert ők hajlandók turnézni is! És híres rendezőkben sem volt hiány. A lengyel Krystian Lupa, a litván Oskaras Korsunovas, az orosz Jurij Kordonszkij és Viktor Rizsakov, az olasz Emma Dante, a német Herbert Fritsch mellett itt láthattuk a román rendezői iskola színe-javát: Andrei ªerbant, Victor Ioan Frunzãt, Radu Afrimot, Alexandru Dabiját, Mihai Mãniuþiut; a magyar rendezők közül pedig a vendéglátó Bocsárdi László mellett Bagossy László és Polgár Csaba vett részt a REFLEXEN. S a legtöbbet játszott szerző – nyilván – Shakespeare volt, akinek a művei számtalan megközelítést tesznek lehetővé. Vannak, akik közvetlenül a shakespeare-i szövegre építik előadásaikat, és vannak, akik a shakespeare-i történetek, témák feldolgozása által készült mai szövegekre, vagy pedig egész egyszerűen azokat a saját reflexióikat jelenítik meg, amelyek valamelyik Shakespeare-darab kapcsán születtek.

Az öreg Will köpenyében A Shakespeare-előadások közül számomra a vilniusi Hamlet a legkedvesebb. Oskaras Korsunovas rendező szerint a világ egy nagy öltöző – tükrökkel és sminkasztalokkal, neonlámpákkal, sok-sok füsttel és zajjal. Az események, a drámai fordulatok robbanásszerűek – állandóan attól tartunk, hogy valami a levegőbe röpül. Szorongás, félelem és elidegenedés – a mai ember jellemzői – mind megtalálhatók már Shakespeare-nél is. Számomra az előadáson látott legérdekesebb figura Ophélia. Az őt játszó színésznő – Rasa Samuolyte – elhitette velem, hogy a sok bajtól, csapástól, szerelmi csalódástól nem borul el a leány elméje, hanem azok megedzik, a világot tisztán és élesen látó, érett nővé teszik őt, akinek így a puszta léte is kényelmetlen a világ urai számára. Ez nyilvánvalóvá válik a híres hallgatózási jelenetben, amikor a király, a királyné, Polonius s az udvar hivatásos megfigyelői egy-egy nagy fehér virágcsokor mögül kémlelik Hamlet és Ophélia találkozását, majd pedig amikor a leány a Hamlettel való szóváltás után fájdalmában elterül a földön, a leskelődők – mint egy halottra – reászórják a sok fehér virágot. Ezek után már nem lep meg, hogy Ophéliát a királyné tereli a megáradt patakba… És az sem meglepő, hogy Claudiust, a gyilkos trónbitorlót és az öreg Hamletet, a meggyilkolt király vissza-visszatérő szellemét ugyanaz a színész játssza, elvégre a hatalom megtestesítője ez is, az is. A Bocsárdi által rendezett Shakespeare-előadás, A velencei kalmár is jelentős produkció; tavaly ott volt Bukarestben az Országos Színházi Fesztiválon. Figyelmeztető tükör ez is: azt mutatja, hogy a zsidózás nem old meg semmit; primitív önámítás, ami nagyon nagy veszélybe sodorhat – lásd Antonio kalmár esetét. Nem az a fő gond, hogy valaki keresztény-e vagy zsidó, hanem hogy egyáltalán ember-e az illető. A darabban megjelenik az idegengyűlölet ellenszere is: a mély és tiszta érzelem, például az önzetlen barátság vagy az igaz szerelem, ami sok mindent jóvátehet. Csak hát egyre ritkábban gondolunk erre… A REFLEX-en látott Shakespeare-feldolgozások közül kétségkívül a legértékesebb a Friedrich Dürrenmatt-féle János király, az Örkény István Színház előadása. A svájci szerző a tőle megszokott szenvtelenséggel és iróniával eljátszadozik a történelemmel. Szerinte az nem más, mint véres, hátborzongató komédia, nevetséges kísértetjárás, folyamatos adásvétel és manipuláció – akárcsak a napi politika; hideg fejjel kimódolt és véghezvitt brutális bűntettek sorozata – időtlen idők óta. Bagossy László rendezése akkor a legjobb, amikor élesen megrajzolt tablók sorozatában mutatja meg mindezt. Sokatmondó e tekintetben már az előadás kezdőképe. A színpad előterében trónol a király. Aztán lehull a mögötte lévő piros függöny, és láthatóvá válik a királyi család többi tagja. Majd az ő hátuk mögött is lehull a vörös függöny, és megjelenik az udvaroncok hada. Aztán még egy függönyhullás, és már a hóhérokat is látjuk; utánuk pedig az akasztottak következnek. Õk és a hóhérok vannak a legtöbben. Világos minden, pedig nem hangzott még el egy szó sem. Jó lenne nevetni rajta, ha tudnánk… A másik magyarországi Shakespeare-adaptáció, a Korijolánusz (így!) az előadó társulat minden erőfeszítése ellenére sem győzött meg. A budapesti HOPPart Színház produkciója azt bizonygatta, hogy a hatalom – bárki is műveli azt – steril, alkotásképtelen: nem hoz létre értéket, nem old meg érdemben semmit. Ez stimmel – csakhogy az előadásból hiányzik az emberi mélység, a felvetés művészi visszaigazolása; publicisztikai ízű minden, felszínes ide-oda mutogatás, mintha csak a hajdani politikai színház korában élnénk. Én ezt láttam az előadásban, még akkor is, ha Markó Róbert kritikus ezt írja róla a Színházban: „2010 legjobb független színházi produkciója.” Hát ha ez a legjobb, nem kérek belőle. A Shakespeare nyomán született színházi esszé iskolapéldája Mihai Mãniuþiu produkciója – Othello és hőn szeretett Desdemonája –, a sepsiszentgyörgyi mozgásművészeti színház, az M Stúdió előadása. Az idegenhez való viszonyról szól ez a sok mozgásból és kevés beszédből alkotott látványos gondolatfutam. Az idegen szemforgató, látszólagos befogadásáról, miközben az iránta táplált ellenszenv tovább parázslik a mélyben. Shakespeare-nél csak egy Jago van, itt pedig három – de mégsem olyan hatékonyak, mint az az egy, mert az általuk szított halálos indulat, a féltékenység drámája itt komédiába torkoll, amiben van valami jó is: nem hal meg a két zavart lelkű, felzaklatott fiatal. Persze ennek sem lehet igazán örvendeni, mert a középszerű Jágók elszaporodása félelmetes – a silány ellenfél hosszú távon lefokozza a vele küzdőt. A magam részéről Shakespeare-adaptációnak tekintem Tom Stoppard darabját is. A temesvári Csiky Gergely Színház immár slágerré vált produkciója, a Rosencrantz és Guildenstern halott – amely 2009-ben elnyerte az UNITER legjobb előadás díját, és 2010-ben Aradon az Interetnikai Színházi Fesztiválon is a legjobb előadás díjában részesült – egyben Victor Ioan Frunzã legsikeresebb temesvári rendezése. Ezt az adaptációt úgy is nevezhetnénk, hogy a fogyasztói társadalom Hamletje – monumentális előadás a nagy üres térben, ahol két epizodista a főszereplő – Rosencrantz (Katona László) és Guildenstern (Balázs Attila) –, akik egyfolytában csak fej vagy írást játszanak, az egyik állandóan akadékoskodik, a másik pedig állandóan agyafúrt teóriákat gyárt – ebben élik ki magukat, ezzel vesztegetik el az életüket. Halottak, még mielőtt halálba küldenék őket. Semmit sem értenek, és semmit sem akarnak. Örök kívülállók – és örök ágyútöltelékek; ennyit ér az életük, miként annyi sok hasonló embertársunké.

„Be a zsákba, de gyorsan!” Iván Turbinkát idéztük, a világunkban csavargó orosz obsitos katonát – illetve a „dávájokat” –, akit Marcel Iureº hozott be a képbe a REFLEXEN. Iván most bukaresti csavargó, aki állandóan eszik, iszik, morfondíroz, mesél – várja az alkalmat, hogy valami a zsákba kerüljön. Meséjére viszont oda kell figyelni, mert az a hit árad belőle, hogy az Úristen – Szent Péterrel ellentétben – igenis azt szereti, ha az ember egyéniségének megfelelően él és őszintén beszél. S az ilyen embernek lehetővé teszi, hogy a zsákjába parancsolja – és megpuhítsa! – az ördögöt, sőt még a halált is. Persze, ha visszaél ezzel, akkor neki is puhulnia kell… Marcel Iureº azért vette Ivánt román parklakóra, hogy közelebb férkőzhessen Ion Creangã – mint mondta: „két epilepsziás roham között írt” – elbeszéléséhez, hogy a felszabadultságnak abba az állapotába kerüljön, amelyben a színész hitelesen megnyilvánulhat. A REFLEX alatt kétszer is eljátszotta ezt a monodrámát, s méltán tekinthetjük a rendezvényen látott legnagyobb színészi alakításnak, amely díjat érdemelne – ha lenne ilyen a REFLEX-en. Kellene, hogy legyen, mert az emelné a sepsiszentgyörgyi biennále rangját, mind hazai, mind pedig nemzetközi viszonylatban. Tehát „be vele a zsákba, de gyorsan!” S beszéljünk néhány szót az orosz szerzők orosz rendezők által színre vitt előadásairól is. Láthattunk mai orosz drámát is, és orosz klasszikus drámát is. A mai – Szergej Medvegyev Fodrásznő című darabja – arról szól, hogy miként is élnek a fordulat utáni Oroszország többségében szabadságra, szabad életre még éretlen lakói. A fodrásznő (Szűcs Nelli alakítja) vonzó személyiség, körül is dongják a férfiak, de ő egyikben sem látja meg a számára való társat. Inkább egy börtönben ülő férfihoz vonzódik, akit nem is ismer, csupán levelezés révén érintkezhet vele. De aztán megjelenik az úr, gyorsan magáévá teszi az asszonyt, eladatja vele a lakását, elveszi tőle a lakásért kapott pénz, a nőt főbe kólintja, nejlonzsákba teszi, a mezőre viszi, szalmát szór rá, meggyújtja és uzsgyi… Csakhogy az asszony nem hal meg, mert vizes a szalma.

Ekkor az úr visszatér, kést szúr az asszonyba és újra felgyújtja. De hét élete van e nőnek! Az úr visszamegy a börtönbe, az asszony pedig várja; megszüli a tőle fogant gyermeket, és ezt a férfit tekinti társának, hitványsága ellenére is. Primitív durva világ, amit a debreceni Csokonai Színház előadásán látunk – de nem dokumentumdráma, mert a rendező, Viktor Rizsakov humorral, lélekkel próbálja megfejteni. Mert ugye, végül is ott a gyermek, akit nem kellene kiloccsintani… Az orosz klasszikus drámát – Gogol Háztűznéző című darabját – a bukaresti Bulandra Színház hozta el Sepsiszentgyörgyre. A társulat nagy öregjei, s velük együtt néhány, tehetségben hozzájuk mérhető fiatal, az ugyancsak fiatal Jurij Kordonszkij orosz rendező vezényletével, klasszikus – akadémiainak nevezett – realista előadást játszott, amúgy Sztanyiszlavszkij-módra, mint ahogy annak idején Tompa Miklós mester állította színpadra ezeket a darabokat. A színészek valósággal habzsolják az időt – a félórányi előadáshoz elegendő szöveget közel három órán át játsszák. Kéjesen kiélveznek, kiélnek minden színpadi helyzetet, bőségesen érzékeltetnek minden, akár mindössze lélegzetvételnyi – leheletfinom – fordulatot. Ez a mindenre kiterjedő és mindenséggel felérő színpadi lét a nagy tét, a boldogság máshol meg nem található forrása. S mint kiderült, a mai néző is vevő erre, mert reá is átragad a színész boldogsága, s az előadás alatt könnyesre neveti magát. El sem lehetett volna ennél jobb záróelőadást képzelni a REFLEX számára.