A Vatikán pragmatikusan politizál

Erdődy Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, az ELTE Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének vezető professzora hat évig Németországban, nyolc évig a Vatikánban volt Magyarország nagykövete. Diplomáciai tapasztalatairól Szilágyi Aladár faggatta.

Közvetlenül a rendszerváltozás után kezdte diplomáciai pályáját. Akkor, amikor jó néhány történész szerepet vállalt az Antall-kormányban, a parlamentben, egyáltalán a politikában és a diplomáciában. Hogyan zajlott a történész kollégáknak az egybegyűjtése, toborzása, kibocsátása?

Ezt egy korábbi folyamat kiteljesedéseként foghatjuk fel. A Magyar Demokrata Fórum már 1988 óta intenzíven működött, és építette ki kapcsolatait a különböző országokkal. Az, hogy kik kerültek ebbe a csapatba, az MDF külügyi bizottságába, az abból adódott, hogy ismertük egymást, tudtuk, hogy nem a „létező” szocializmus hívei vagyunk. Megfelelő munkamegosztásban, angol, francia, német nyelvterületek referenseiként működtünk. S amikor megnyertük a választásokat, nagy megdöbbenésünkre rájöttünk, hogy ezzel nem ért véget a kaland, hanem most kezdődik. Mert legtöbben azt gondoltuk, ha sikerül megdönteni a szocializmust, akkor végre szabadon, nyugodtan kutathatunk, írhatunk. Ez csak a mi naivitásunk volt, Antall József előre tudta, hogyha kormányt alakít, akkor munkatársakra lesz szüksége. Így kerültem az MDF német nyelvterülettel foglalkozó külügyi munkatársainak sorába, és kezdtem meg 1990-ben a bonni ténykedésemet.

Önök telibe kapták a németországi változásokat. 1989. szeptember 11-én Magyarország megnyitotta nyugati határait a keletnémetek előtt. Következett a berlini fal lebontása, Gorbacsov és Bush máltai csúcstalálkozója, a hathatalmi megállapodás, végül Németország újraegyesítése. Azt hiszem, kapkodták a fejüket, hogy nyomon követhessék az eseményeket. Magyarország számára mit jelentett ez az időszak?

Minden megváltozott Magyarország körül. A kétpólusú világ felbomlott, helyreállt Európa egysége. A vasfüggönyt lebontották, a falat szintén, s ez új helyzetet teremtett. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a történelem ötven év keserű kínlódása után visszatért természetes medrébe. A normális állapot helyreállításaként értelmezhettük a német egység, majd az európai egység megteremtését. A magyar nemzet ezeréves históriájában a meghatározó mindig is a német hatás, a német kapcsolat volt. Ebből is adódott a magyar–német viszony mindent megelőző jelentősége. Ezt a német partnerek és Antall József is így fogták fel. Egyszerre valósult meg Németország demokratikus egysége, Magyarország függetlenségének visszanyerése és az európai demokratizálódás. Ebben Antall Józsefnek és Helmut Kohlnak meghatározó szerepe volt. A németek nem győzték hangsúlyozni, mekkora jelentősége volt a magyar félnek abban, hogy a német fejlődés így alakult. Ezt valóban érezték, őszinte segítőkészséggel fordultak a dolgainkhoz.

Németországnak odahaza is alaposan felgyűlt a fonnivalója, az országegyesítés közben sokkal több gubanc támadt, mint amennyire számítottak. Diplomataként hogyan élte meg mindezt?

Hihetetlenül sok, nem várt nehézséggel zajlott le ez a folyamat, egyedülálló próbálkozás volt, és összességében eléggé sikeres. Nyugat-Németországnak sok pénzébe került a Kelet fölzárkóztatása, és kerül most is, de a nyugatnémet gazdaság óriási piachoz jutott. Az, hogy az egyesítést követő években a gazdaság nem torpant meg, hanem még nagyobb lendületet kapott, abból is fakad, hogy volt hova termelni. A sok áldozat és kiadás mellett, ebből lényeges profit áramlott vissza, ezt nem lehet elfelejteni. Amit mi magyarok is megéltünk: az újraegyesítést, a rendszerváltást rengeteg illúzió kísérte. Antall József hiába kampányolt azzal, hogy ne várjunk csodát, nehéz lesz. Az emberek mégis azt hitték – a volt NDK polgárai is –, hogy megvan az egység, csatlakoztunk a Nyugathoz, és holnap az életszínvonal is olyan lesz, mint nyugaton. Ebből fakadt a csalódottság. Túllengett az inga a megalapozatlan illúziók irányába, majd ugyanolyan mértékben a másik irányba is. Mindez megalapozatlan, ellenséges, ellenzéki reakciókhoz vezetett. Ezt a német politika is keményen megélte. Egyszer egy türingiai rendezvényen szabálytalanul kiléptem a nagyköveti szerepemből, mert ugye, diplomataként nem szabad a belpolitikai kérdésekben állást foglalni. De olyan elképesztő módon fröcsögött elégedetlenségében egy erfurti polgár, hogy én azt mondtam, ha ennyire elégedetlenek, kezdeményezzenek népszavazást, hívják vissza Honeckert, és építsék tovább a szocializmust. Erre az illető elnevette magát: nagykövet úr, nagyon elégedetlenek vagyunk, de nem idióták!

1992-től 1996-ig töltötte be a nagyköveti tisztséget. Ha e négy évnek az eredményeit sommázná, melyek voltak a legjelentősebb mozzanatok a magyar–német diplomáciai kapcsolatokban?

A legfontosabb, ami nem egyetlen konkrétumhoz köthető, a német politika feltétel nélküli támogatása volt Magyarországot illetően. Ez olyan klímát teremtett, amely előmozdította, hogy a német befektetők hatalmas arányban vegyenek részt Magyarország újjáépítésében, a privatizációban. És ez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy Magyarország talpra álljon. 1990-ben az ország rettenetes gazdasági, financiális állapotban volt, mindenekelőtt a külföldi eladósodottság miatt. Sokszor órákon múlott, hogy sikerült elkerülni a fizetésképtelenség bejelentését. A német kooperációnak nélkülözhetetlen szerepe volt abban, hogy a magyar átalakulás úgy ment végbe, hogy a fizetőképességünket megőriztük.

Az Ön idejében következett be Magyarország NATO-csatlakozása is?

Pontosan. Minden fórumon teljes erővel bedobta magát a német diplomácia és politika, ez fontos támogatást jelentett, ami minőségi ugrásban mutatkozott meg. Személyes, megrázó, de gyönyörű élményként élhettem meg az azonnali segítőkészséget, ami a taxisblokád idején megnyilvánult a részükről. Antall József miniszterelnök kórházban feküdt, szinte tehetetlenül, amikor váratlan és spontán módon kitört az elégedetlenség. Kohl kancellár akkor Rómában tartózkodott, az első magyar jelzésre azonnal reagált. Megszervezte, hogy másnap Németországból küldöttség utazzon Magyarországra, és a segítségnyújtás formáiról, tartalmáról azonnali tárgyalások kezdődjenek. Annak a gesztusnak, hogy a német kormány egyértelműen az Antall-kormány mögé állt, nemcsak komoly gazdasági, hanem fontos belpolitikai következményei is voltak, a válság kezeléséhez jelentősen hozzájárultak.

Amikor lejárt a németországi megbízatása, hazajött, újra volt ideje kutatni, egyetemi tanárként tevékenykedni. 2002-ben jött egy újabb felkérés. Általában a Vatikánba már érdemdús, idősödő diplomatákat neveznek ki szentszéki nagykövetnek. Minek volt köszönhető, hogy viszonylag fiatalon Ön kapott megbízatást?

Az általános gyakorlat, amitől nem nagyon illik eltérni, hogy komoly tapasztalattal rendelkező diplomatákat neveznek ki. Az sem árt, ha katolikusok, és az sem, ha a küldő ország katolikus egyházának a támogatását élvezik. Az, hogy én korábban Németországban nagykövet voltam, önmagában is súlyt adott a kinevezésemnek. A Vatikán arra is érzékeny, hogy lehetőleg olyan katolikus követeket küldjenek, akiknek élő kapcsolatuk van a vallással és az egyházzal. Nekem a katolikus egyházzal korábban is megvolt a kapcsolatom. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát csoporttársam volt az egyetemen, a történelem–német szakon, hozzá sok évtizedes barátság fűzött.

A Girolamo Fabrizio tér 2. szám alatti követségi székhely nem akármilyen épület. Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok, jeles történész építtette a saját költségén, egészen más céllal…

Igen, az egyházi oktatás, az egyházi tudomány fellegvárának szánta az épületet, évtizedekig működött ezzel a funkcióval. Ezt kiváltotta az 1927-ben megvásárolt Magyar Akadémia, annak egy traktusában működik a mai napig a Magyar Pápai Intézet. Ez a gyönyörű palazzo más funkciót kapott. Szentszéki követség csak 1990 után lett belőle, hiszen a pápai nunciust elűzték Magyarországról a háború után.

2002-ben, alighogy Önt kinevezték, gondok támadtak. Bár már 1997-ben megszületett egy megállapodás a Vatikán és a magyar állam között, a katolikus egyház, illetve az egyházi iskolák állami támogatásáról, ez elakadt valahol, és 2002 decemberében a püspöki kar tiltakozott a szerződés kapcsán.

A végrehajtást illetően voltak kifogások, az egyházi intézmények, az oktatási intézmények, azon belül a gimnáziumi oktatás finanszírozásában voltak évekig elhúzódó viták. Ez okozta azokat a feszültségeket, amelyek sokáig jellemezték a kapcsolatot. Azt, hogy ilyen jellegű viták vannak bármelyik országban, a Vatikán természetesnek tartotta. Elmondták, nekik az olasz és a spanyol kormánnyal is voltak ilyen természetű problémáik, pedig azok igazán katolikus országban működnek. A Szentszék kezdeményezésére a kérdések kezelése végett létrehoztak egy bizottságot. Annak keretében igyekeztek közös nevezőt találni. A Vatikán egy dologra nagyon érzékeny. Rossz néven veszi, ha a viták a nyilvánosság előtt folynak. Õk úgy gondolják, hogy bizottság keretei között mindenki előadhatja az álláspontját, ezeket lehet ütköztetni. Különösebb katasztrófát ez a vita nem okozott a kapcsolatokban. Az más dolog, hogy egy belpolitikai diszkusszió mindig más dimenziókban zajlik. A magyarországi interpretációban pártpolitikai szempontok, taktikai hozzáállások is megnyilvánultak. Én nem éreztem nagykövetként azt, hogy bármiben hátrányt szenvedtem volna azért, mert Magyarországon egyházpolitikai viták zajlottak.

Amikor Ön elkezdte a működését, megbízatása lejártáig baloldali–liberális kormányzat volt Magyarországon. Ez befolyásolta-e a két fél viszonyát?

Nem. A Vatikán ezekben a kérdésekben hihetetlenül pragmatikus. Számukra az a fontos, hogy az emberi szabadságjogokat és a vallásszabadság valamennyi garanciáját az adott ország biztosítsa. Ennél nagyobb ideológiai különbségeket is pragmatikus megközelítéssel áthidaltak már a kétoldalú kapcsolatokban. Ne felejtsük el, a vatikáni–magyar szerződést egy baloldali kormány írta alá. Az, hogy Horn Gyula írta alá, a hivatalban lévő baloldali kormány megítélésében is pozitívumként jöhet számításba.

A szentszéki nagykövetre, aki a magyar államot képviseli, hárul-e valamiféle elvárás a hazai egyház(ak) részéről?

Egyáltalán nem. Paskai László bíboros, Erdő Péter, aki még akkor segédpüspök volt, de valamennyi egyházi személyiség, akit felkerestem a felkészülésem során, felhívta a figyelmemet arra, hogy a nagykövet az államot képviseli, az egyházügyekhez semmi köze nincs. Nem is veszi jó néven, sem a magyar katolikus egyház, sem a Szentszék, ha egy nagykövet olyan kérdésekbe próbál beleszólni, a legnagyobb jóindulattal is, amelyek az egyház belügyének számítanak. Sokat segített, hogy tanácsadói minőségben munkatársam volt a Pápai Magyar Intézet rektora, Németh László atya. Ha bármikor bizonytalan voltam, kikértem az ő véleményét. És segítségemre volt Ternyák Csaba érsek úr, aki két turnuson át a vatikáni kormány tagja volt. Sokat jelentett az is, hogy Erdő Péter bíboros úr hihetetlenül nagy tekintéllyel rendelkezik a Vatikánban.

Az Ön működése alatt történt II. János Pál halála és Ratzinger bíboros, XVI. Benedek felszentelése. Ez a váltás módosította-e valamelyest a relációkat?

Semmilyen változást nem jelentett a magyar–vatikáni kapcsolatokban. XVI. Benedek ugyanúgy „magyarbarát”, mint az elődje volt. Ratzinger bíborosnak szoros kapcsolata volt Erdő Péter bíborossal. Ami engem illet, számomra kifejezetten előnyös volt, hogy előtte Németországban voltam nagykövet. Mielőtt pápává választották, többször is hosszan beszélgethettem vele – németül.

Az erdélyi katolikusok nagy várakozással tekintettek II. János Pál romániai látogatása elé. Reménykedtek abban, hogy Erdélybe is eljön, s szóba kerül a csángókérdés is. A magyar diplomáciának nem sok beleszólása volt, egy javaslat erejéig ezeket az elvárásokat nem lehetett volna megfogalmazni?

A magyar diplomácia nagyon aktív volt, ez még az elődöm időszakában játszódott le. Tar Pál nagykövet urat – tréfásan – a Székelyföld nagykövetének is nevezték. A magyar diplomácia minden alkalmat megragadott, 2002 után is, hogy a gyulafehérvári érsekség, sőt, a csángó magyar nyelvű pasztoráció kérdését napirendre tűzze. Visszatérve a látogatásra: ennek előzményeit 1996-ig kell felfejtenünk, amikor csúcstalálkozóra készültek Pannonhalmán az orosz pátriárka és a Szentatya között. Amit a kitűzött időpont előtt egy-két nappal mondott le Moszkva. A Szentszék stratégiájának a mai napig is a középpontjában áll az ortodoxiával való történelmi megbékélés ügye. A pannonhalmi fiaskó nagy megrázkódtatás volt, új helyzetet teremtett. És a Szentszék azt a stratégiát választotta, hogy az Oroszországgal szomszédos országokban a nemzeti ortodox egyházakkal építsen ki szoros viszonyt. Úgymond „körbelövik” Oroszországot, hogy nyomást gyakoroljanak. A romániai látogatás volt az első ebben a folyamatban. A román ortodox egyház azt szabta feltételként a partnerséget illetően, hogy az erdélyi látogatás elmaradjon. Ez a pragmatikus vatikáni politizálás a nagyobb összefüggések rendszerében racionálisnak látszó magatartás volt, akkor is, ha ez nekünk rettenetesen fájt. Azt mondták nekem a vatikáni bíborosok, hogy nem jól reagáltunk: Bukarestbe több tízezer erdélyi magyar katolikusnak el kellett volna mennie. Mert az lehetőséget adott volna a Szentatyának arra, hogy magyar nyelven üdvözölje őket. A Vatikán óvatos, odafigyel arra, hogy semmilyen belpolitikai vitába ne keveredjen bele. Mindenkinek, köztársasági elnöknek, kormányfőnek, a parlament elnökének, mindenkinek elmondtuk, hogy ezt a kérdést fel kell vetni. Nem mintha illúzióink lennének, de a nyomást fenn kell tartani. Ami nem köztudott: Göncz Kinga külügyminiszter asszony látogatása alkalmából ugyanígy elmondtam előre, hogy ezt a kérdést mindenképpen föl kell vetni, de ne lepődjön meg, ha eleve elutasítás lesz a reakció. Legnagyobb meglepetésünkre, a Szentszék azt a választ adta, hogy igen, ismerik a kérdést, és ők a strasbourgi parlament határozatának szellemében járnak el. Támogatják a csángók anyanyelvű pasztorációjának az ügyét, ilyen értelmű állásfoglalást küldött a Szentatya az érintett romániai egyháznak. Ez nagy áttörést jelentett, hiszen a Szentszék kilépett a sok évtizedes elzárkózó magatartásából, egyértelműen állást foglalt a csángómagyarok anyanyelvű pasztorációja mellett.