A vad természettől az ökoszegénységig

2015. 11. 23. 17:14

A Duna-delta a kelet-európai periféria perifériája: természeti kincsekben, valamint emberi kényszerhelyzetekben, drámákban gazdag vidék. Itt találkozik egymással a Ceaușescu-rendszer öröksége a jelenkori zöldstratégiák reményeivel, csapdáival. Itt válik érthetővé, mit jelent az „ökoszegénység”, vagy a kényszerből feladott modernizáció. PLÁJÁS ILDIKÓ ZONGA antropológus Delta dialógusok (Dialoguri de baltă/Swamp Dialogues) címmel forgatott filmet a térségről, s a nagyszebeni Astra dokumentumfilm-fesztiválon elnyerte a legjobb diákalkotás díját. PARÁSZKA BORÓKA interjúja.

Plájás Ildikó Zonga antropológus, a film készítője. További képeink a Delta dialógusok film kockái

 

Miért pont a Duna-delta, és miért ezek a halászok, Deltában élő emberek a szereplőid?

 

Ennek van egy nagyon praktikus és személyes magyarázata. Négy éve költöztem Romániából Hollandiába és itt jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen egy delta kellős közepében élek. Viszont soha nem jártam a Duna-deltában korábban, így nem tudtam mihez viszonyítani az új környezetemet. A Duna-delta Romániának egy fontos szöglete, már a 90-es évek eleje óta UNESCO természetvédelmi terület, szimbolikus és stratégiai jelentőséggel is bír. Sokan járnak oda Erdélyből is horgászni, kirándulni. Édesapám is gyakorta utazott oda fiatalkorában. Horgász- és fotósnemzedékek számára ez volt az elvarázsolt paradicsom.

 

A hely, ahol minden nagyon szép?

 

Nem egészen. Nagyon különösek voltak a helyiekről szóló beszámolók. Ők voltak a térség urai, akik rendelkeztek a csónakok és vizek fölött, akik korruptak voltak, akikkel folyamatosan konfliktusban kellett állnia az odalátogatónak. A természetvédők, később a társadalomkutatók számára viszont ők voltak a szerencsétlen, a marginalizált, függőségben élő csoport, a mindenkori rendszer cinkosai és/vagy kiszolgáltatottjai, akik egy elszigetelt világban élnek. Innen Hollandiából tettem fel a kérdést, mit is jelenthet egy deltában élni? Ahhoz, hogy viszonyulni tudjak a holland természeti környezethez, meg kellett értenem azt is, mit jelent otthon, Romániában a Deltában élni. Két szöges ellentétben álló világ, ami ugyanabból a természeti környezetből van gyúrva: a világörökség részévé tett „vad természet”, a Duna-delta, és a természet fölötti végérvényes győzelem, a haladás és fejlődés jelképe, Hollandia.

A halászat nehéz fizikai munkát jelent, mégis biztos élelemforrás

 

A kontinens belseje felől nézve ez egy bonyolult egyensúlynak tűnik a biztos és a bizonytalan, a szárazföld és a víz, sőt a legalitás és illegalitás között.

 

A Delta épp azért, mert elzárt térség, kicsit isten és a törvény háta mögött is van. Évszázadok óta búvóhelyként, menedékként is működik. Nem véletlen, hogy a háromszáz éve, a cári üldöztetés elől ide menekült orosz lipovánok itt bújtak el az ortodox reformáció elől, vagy ide hozatta Ceaușescu is a politikai foglyokat. A lipován falvak mind a mai napig szokásaikban és identitásukban is elkülönülnek az ukrán, román vagy vegyes lakosságú falvaktól. Mila 23-ban, Peripravan vagy Sfiștofcán például oroszul folyik a vallásos szertartás és a régi napár szerint tartják az ünnepeiket. A filmem végén látható szilveszteri mulatságot Mila 23-ban például január 13-14-én filmeztem, hiszen az óhitű ortodox naptár szerint ekkor van az Újév. Én természetesen románul kommunikáltam velük, viszont amikor maguk között voltak, többnyire oroszul beszéltek. A vegyes lakosságú Crișanban például, (jelentős ukrán kisebbségű falu, akiket „haholi”-nak is neveznek) gyakran hangsúlyozták a halászok, hogy a lipovánok „mások”: sokkal összetartóbbak, jobban őrzik a hagyományaikat, identitásukat. Ezt a magam bőrén is éreztem. Crișanban sokkal könnyebb volt csak úgy szóba elegyedni az utcán, Mila 23-ban valamelyest zárkózottabbak, bizalmatlanabbak voltak az emberek.

Folyamatosan küzdenek az ellenőrökkel, a vízzel a napi betevőért

 

Romániában a korrupció főleg azokban a térségekben erős, amelyek földrajzilag is elkülönülnek, mint például a Máramarosban, vagy itt a Deltában. Ebből az elzárkózásból-elzártságból mit láttál?

 

A legalitás és az illegalitás valóban bonyolult errefelé. Ez a hely politikailag is fontos. Igen gazdag erőforrásokban, halban, madarakban, kaviárban, vaddisznóban és a turisztikai potenciálja sem elhanyagolható. A román államnak és egyes politikai köröknek különösen érdeke, hogy a térség elzárt maradjon. A Duna-delta Nemzeti Rezervátum a hely mindenható ura. Az intézmény élén egy „kormányzó” (guvernator) áll, akinek a személye feltűnően gyakran változik. Ennek a pozíciónak igen nagy az értéke a politikai piacon, és minden egyes kormányváltásnál, sőt gyakrabban, alku folyik arról, ki töltheti be. A hatóság szerepköréhez tartozik, hogy adminisztrálja a térséget, kidolgozza az itt érvényes közigazgatási szabályokat, biztosítsa a természetvédelmi stratégiát és szabályozza a gazdasági tevékenységeket a térségben. Ők bocsátják ki a halászengedélyeket, látják el rendszámmal és engedéllyel a csónakokat, de saját deltai rendőrséget is működtetnek, ami az illegális tevékenységeket, főleg az orvvadászatot és orvhalászatot bünteti. Mindez kicsit úgy működik, mint állam az államban. A törvények másképp érvényesek itt, mint a szárazföldön. Külső kontroll nélkül pedig sokkal több a visszaélés és nagyobb a korrupció.

 

Mire és hogy nyílt rálátásod, mibe engedtek betekinteni és mit titkoltak a helyiek?

 

Nagyon sok itt a titok, a mondatok közötti csendbe vagy viccekbe foglalt jelentés. Éreztem egyfajta félelmet is attól, hogy ha nem vagy cinkosa a rendszernek, akkor könnyen ellenséggé válhatsz, a helyi embereknek pedig a mindennapi megélhetése függ a cinkosságtól. Sok titokba engedtek belátni, azt is lefilmezhettem, ahogy a helyiek a vadkacsákat kopasztják, vagy a vaddisznópörköltet főzik, pedig a vadászat az egész Duna-delta területén szigorúan tilos. Viszont sok mindenben csak épp a felszínt érintem. Két hónapunk volt a terepmunkára, január és február, ennyit tudtam csak a Deltában tölteni a kamerával. Falvak között utaztam, olyan családokat kerestem, akik különböző jellemző helyzeteket élnek itt meg. Crișanban egy olyan fiatalabb családdal laktam együtt, akik bár nem voltak gazdagok, de ügyesen feltalálták magukat. Bankkölcsönből panziót építettek, jönnek hozzájuk a turisták. Küzdenek, de fennmaradnak. A gyereküket Konstancára küldik gimnáziumba. A Mila 23 településen kimondottan olyanokat kerestem, akiknek nincs semmilyen bevételük. Tanti Maria, filmem egyik főszereplője, szinte kizárólag házi termékeket használt a családi konyhán. Nagyon prózai okból: bevásárolni nem tudott, mert nem volt semmilyen bevétele. Ennek ellenére finoman és változatosan főzött, pedig minden nap halat ettünk: halászlét, sült vagy szárított kárászt otthon sütött kenyérrel és házi borral. Igazi ínyencségeket. Mosakodni is az ő szobájában mosakodtunk, vizet tálban melegítettünk. Már egy hete laktam nála, amikor úgy döntött, most már ideje begyújtani a lipován fürdőbe, hogy hajat is moshassunk. Napközben a halászokkal mentem a tavakra, kidobni a hálót vagy begyűjteni a halat: folyamatosan küzdenek az ellenőrökkel, a vízzel a napi betevőért.

A lipován falvak identitásukban a mai napig elkülönülnek az ukrán vagy román falvaktól

 

Lápvidék lápi emberekkel?

 

Nagyon különleges helyek vannak itt, nagyon különös lakókkal. Forgattam Caraormanon és C. A. Rosettin is. Caraormanban építtetett Ceaușescu egy titkos titániumfeldolgozó üzemet, amelyet 1989-ben fejeztek be, és a helyiek elmondása szerint soha nem működött. Mire átadták volna, jött a rendszerváltás és mindent azonnal elszállítottak vagy szétlopkodtak. Mind a mai napig ott áll ez a romos szellemváros, árnyékéban az egyik legelszigeteltebb kis falu, Caraorman, egészségügyi ellátás és helyi iskola nélkül. C. A. Rosetti a Sulina ágtól északra fekszik a Letea-i homokdünén. A második világháború idején katonai bázis volt a térségben. Később itt működtek a deltai börtönök is, Periprava mellett. Itt az emberek teljesen másképpen viszonyulnak a természeti környezethez, hiszen nincsenek közvetlenül a víz partján és állattartásból élnek. C.A. Rosetti az egyetlen román falu, amelyet fogarasi, Kárpátokból ide vándorló pásztorok alapítottak, és bár itt élnek a lipován, ukrán, macedón, török, rutén, közösségek mellett, látványosan őrzik román identitásukat.

 

Túl vagyunk néhány modernizációs kudarcon és sikeren Romániában. Egy ilyen természeti szempontból gazdag, szociális szempontból leszakadó térséggel mit lehet kezdeni? Kinek mire van itt esélye?

 

A helyi lakosság kényes és kiszolgáltatott helyzetben van. A Duna-deltában a kilencvenes évek elején, amikor UNESCO-védett területté nyilvánították, a helyi közösségek a rendszer cinkosaiból ellenséggé váltak. Az új diskurzus a természetet „érintetlen”, vad formájában akarta megőrizni, ők voltak az orvvadászok és orvhalászok, azok, akik ki akarják aknázni a természeti forrásokat, és akikkel szemben meg kell védeni a szűz természetet. Az ezredfordulóra viszont rájöttek, hogy ha a Deltát természetvédelmi területként akarják fenntartani, akkor szükségük van a helyiekre, hiszen ők tudják művelni az ökoturizmust. Ekkor kezdtek el egy egész más képet festeni a helyiekről. Megjelentek azok a prospektusok, albumok, amely romantikus, tradicionális színben mutatják be ezeket a közösségeket.

Az 1989-ben befejezett titánium-feldolgozó üzem romjai

 

Mi volt a következménye ennek a romantizálásnak?

 

Hogy kialakult az „ökoszegénység”, amelyet be lehetett illeszteni a természeti környezetbe, és el lehetett adni, mint látványosságot a turistáknak.

 

Ők lettek a helyi érdekes indiánok, egy modernizációban visszafogott rezervátum lakói?

 

Valami ilyesmi történt. Amikor térségfejlesztő stratégiák, politikai gyakorlatok születnek, Romániában még mindig az a szempont, hogy ki nyer belőle és mennyit. A helyieknek pedig mindig is kevés jutott a nyereségből. Ezeknek az embereknek is joguk lenne méltányos közszállításhoz, egészségügyi ellátáshoz, infrastruktúrához, megélhetést biztosító munkához, viszont egy olyan természeti környezetben élnek, amelyet meg kellene őrizni egy modernizáció előtti vagy nélküli állapotban. Ezt a konfliktust nehéz feloldani. És ahogy lenni szokott, azoknak, akik hatalmi pozícióba vagy döntéshelyzetbe kerülnek, hirtelen fontosabbá válik a saját zsebüket megtömni vagy a privilegizált helyzetüket konszolidálni, mintsem beváltani a kampányígéreteket.

Szereplőim lehetnek bár szegények, de semmiképpen sem szerencsétlenek

 

Meddig jutottál el a konfliktusok feltérképezésében, és hol ütköztél falakba?

 

A terepmunka alatt sok mindenbe bepillantást nyerhettem, de válaszok vagy ítélet helyett inkább további kérdések fogalmazódtak meg bennem. A filmemben pedig megpróbáltam a lehető legnagyobb tisztelettel és felelősséggel kezelni ezt a világot a maga komplexitásában. Szereplőim lehetnek bár szegények, de semmiképpen sem szerencsétlenek, a halászat nehéz fizikai munkát jelent, mégis biztos élelemforrás. Teljesen legálisan itt egyszerűen lehetetlen megéli. Aki betart minden törvényt, az éhen hal, így a helyiek lavíroznak a legalitás és az illegalitás határán. A mindennapi megélhetésüket egy bonyolult, történelmileg és politikailag terhes térben kell naponta kialkudniuk, mégis tud örömteli lenni az életük. A természetvédelmi stratégiák kidolgozásakor figyelembe kellene venni a helyi érdekeket is, e nélkül csak tovább mélyül a szakadék a Duna-delta, mint az érintetlen természet utópiája és a benne levő falvak szégyenteljes helyzete között. Az antropológiai megközelítés talán abban tud segíteni, hogy mielőtt ítéletet mondanánk vagy stratégiákat javasolnánk, próbáljuk meg ezt a világot a maga komplexitásában megérteni.

 

Mit tudtál tanulni te a jóléti holland deltában ebből a legalitás-illegalitás határán billegő román deltából?

 

Ez a kutatás arra tanított meg, hogyan nézzek a környezetemre itt Hollandiában. A deltai emberek, mostanra már barátaim, tanítottak meg szeretni a mindent körülvevő vizet, a mocsaras talajt, a párás reggeleket. Ott láttam azt, hogyan lehet a vízben „benne” és vele „együtt élni”. A hollandok nagyon pragmatikusan csinálnak mindent, legyen az környezetvédelem vagy a természeti környezet teljes újragondolása, átépítése. Néha vicces is, ahogy ebben az optimalizált környezetben, ahol minden meg van milliméterre tervezve, legyen az a vízhálózat, a kanális-rendszer, a vasút és az autópályák, a bicikliút vagy a lakónegyedek, a hollandok bekerítenek egy falatnyi területet és kijelentik, hogy ez itt most „természet”. Hogyha pedig úgy esik, hogy egy autópálya szeli ketté a frissen létrehozott „természetet”, akkor terveznek hozzá egy rovar-átkelőt, hogy a rovarpopuláció az út két oldalán továbbra is tudjon érintkezni. Amikor a film első verzióját vittem vissza a tavaly nyáron a Duna-deltába megmutatni a szereplőimnek, találkoztam holland turistákkal, akik elbűvölve beszéltek arról, milyen fantasztikus hely Delta, ahol szerencsére még mindig a „vad természet” uralkodik. Pihenni és madárlesre jöttek, meg, hogy kicsit maguk mögött hagyják a holland hétköznapok feszültségét. Ekkor merült fel bennem a kérdés, vajon kinek van hatalma megmondani, mi is az a „vad természet” és hol található? Kitől tagadjuk meg egy „modern”, kényelmes élet lehetőségét, azért, hogy legyen vad természetünk, amit megvédhetünk és ahová elvonulhatunk majd pihenni? És végső soron mi okozza ezt a megdöbbentő különbséget a Rajna és a Maas, valamint a Duna deltája között? Hiszen a természeti környezet mind a mai napig nyugtalanítóan hasonlít egymásra.

Vajon kinek van hatalma megmondani, mi is az a „vad természet” és hol található?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!