A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk

2012. 01. 27. 10:09Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?

Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluaº. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceauºescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…

Hová került a sikeres átkelés után?

Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.

Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.

Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.

Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?

Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.

Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?

Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi.

Ez a „viszonylag” mit takar?

Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal.

Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?

Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország.
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.

Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?

Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt.

Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?

Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe.

Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?

Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze.
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását.
Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.

Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?

Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt.
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.

Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?

Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok.

Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?

A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  

Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…

Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.

A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?

Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.
A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket.

Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?

Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.

Fotó: Szűcs Balázs Dénes



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!