A Tompa-modell negyedszázada 1.

2015. 12. 20. 19:21

Huszonöt éve vezeti a Kolozsvári Állami Magyar Színházat. Rendező, az Egyesült Államokban tanít, rendez, Európa számos jeles színházában állít színpadra előadásokat, visszajáró vendég Dél-Koreában, ahol album jelent meg róla. Úgy véli, a művész, az ember számára a szabadság a legfontosabb. Tompa Gáborral a Showcase napjaiban beszélgetett Simon Judit a kolozsvári színházról, a nyelv és test szerepéről, a kultúrák interferenciájáról.

 

Tompa Gábor idei, május 29-i nagyváradi Törzsasztal-estje után    Fotók: ER-archív, Szűcs László

 

Huszonöt éve annak, hogy megbízták a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetésével, megfogalmazása szerint ez idő alatt hullámhegyek és hullámvölgyek közepette megpróbálta legjobb tudása szerint vezetni az intézményt.

Tompa Gábor kezdetben azt mondta, más szerep hárul a színházra, mint 89 előtt, és már akkor fontosnak tartotta a nyitást, a kitekintést a világba. Huszonöt év múltán, mint eufórikus, lelkesedéssel teli időszakra tekint a 90-es évek elejére, amely lelkesedés „nemcsak alábbhagyott, hanem számos ponton átcsapott szkepticizmusba, pesszimizmusba, depresszióba. A világ mind bizonytalanabbá vált, ma már a háború házhoz jön, az értékrendek összezavarodtak.” Úgy véli, a művészetben elsekélyesedett az oktatás, „átvettünk olyan rendszereket, mindenfajta szűrő nélkül, ami nem talál a mi életformánkhoz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz, illetve egyfajta minőségi modellhez, melyet akármilyen rendszerben több évtizedekig sikerült valahogy megvalósítani”.

Tompa a színházról szólva elmondja, „érdekes utat járt be”, de amit akkor a csapatával elterveztek, sikerült véghez vinni. Ellenben – mondja – „a színházban meg kell tanulni, hiszen ennek természetéből fakad, hogy soha nem lehet abból táplálkozni, arra támaszkodni, ami volt.” Meglátása szerint sikerek és néha kudarcok kísérték az útján őt is, a színházat is, de utóbbiak hozzátartoznak a kockázatvállaláshoz. „El kell könyvelni és tanulni belőlük.”

Fontos feladatnak tekintették, hogy próbáljanak úgy bekerülni az egyetemes értékrendbe, vérkeringésbe, hogy „nem adjuk fel a sajátosságainkat, de valamilyen módon az a színház, amit csinálunk, mindenkihez szól. A világ egyre kisebb, nem lehet homokba dugni a fejünket, és úgy tenni, mintha nem volna közünk hozzá.” Számára ez nem elsősorban a megmérettetés szempontjából fontos, „hanem azért, mert az hiszem,

egy nemzet is csak úgy találja meg a helyét, ha nem úgy tekint magára, mint egy elszigetelt entitásra a pusztában,

hanem bizonyos kontextusban.”

Az igazgatást nem fő célnak tekinti, inkább eszköznek ahhoz, hogy a kolozsvári színház bekerüljön a nemzetközi körforgásba. „A világban számos színházi struktúrában működő az a modell, hogy jelentős rendezőkre bíznak színházvezetést. Részben számítanak a munkájára a színházban, másrészt rányomja a bélyegét az adott színház munkájára, művészi arculatára.” Tompa megpróbálta elkerülni, hogy kizárólag a saját esztétikai rendszere jelenjen meg az általa vezetett színházban. Azt a modellt sem követte, hogy kizárólag ő rendezze a fontos előadásokat. Ezért bírálták is, mondván, mindenhol dolgozik, csak az anyaszínházában fordul meg ritkán. Azt mondja, ennek is megvan az oka.

„A színházvezetés elég hálátlan feladat – ahogy azt édesapám megfogalmazta, amikor arról volt szó, hogy vállaljam vagy sem a felkínált lehetőséget. Számos érv szól amellett, hogy hosszú távon nem éri meg. Mindig meg kell keresni legalább az apró örömöt, ami igazolja, hogy az ember ezt miért teszi, megtalálni a motivációkat, amelyekért érdemes tovább lépni. Számomra állandó öröm, hogy

olyan művészeket tudtam meghívni ide, akiknek csodálom a munkáját,

és akik az én színházi világomtól sokszor erőteljesen különböznek. Éppen az volt a lényeg, hogy magas művészi szinten tudjuk huzamosabb ideig létrehozni a változatosságot, amely helyet biztosít a pillanat legkiválóbb európai, tengeren túli és hazai alkotóinak. Néhány rendkívüli művészt sikerült ide elhozni, akik közül egyesek korszakot is teremtettek. Vlad Mugur öt előadása itt Kolozsváron külön iskola volt. Sokan, Bogdán Zsolttal az élen vallják, hogy a munka Vlad Mugurral felért egy második főiskolával.”

 

Mi az, hogy hagyomány?

A színészek szerint is nagyszerű, hogy különböző kultúrákból érkező, különböző szemlélettel rendelkező alkotókkal dolgozhatnak, mert kinyitja a látószögüket. Másfelől, nem színházi közegben bírálatként hallom, hogy Tompa Gábor hívja a külföldi rendezőket, s nem tiszteli a magyar színházi hagyományt. Visszakérdez: „Mit jelent a hagyomány?” Szerinte a színház esetében a legnehezebb ezt megfogalmazni. „223 éves történetében a kolozsvári magyar színháznak, eltekintve a kezdetektől, két hősi pillanata volt: az első a Janovics-korszak, és nem azért, mert harminc bemutató volt egy évadban, azt nem lehet komolyan venni. Azért volt fontos, mert behozta a világirodalmi repertoárt a színházba, és folytatta E. Kovács Gyula Shakespeare-sorozatát, ami szintén jelentős volt. Janovics filmes ember is volt, tudta, hogyan kell beépíteni bizonyos egyetemes értékeket a sajátos magyar színházi közegbe. Az biológiai adottság, hogy mi magyar nyelvű kultúrát jelentünk és magyar nyelven játszunk. Sajnos a magyar színház hagyományainak 80 százaléka nem erős, hanem kimondottan gyenge.”

A másik fontos pillanatnak Tompa a Harag György nevével fémjelzett korszakot tekinti. „Modellértékűnek tartom a Harag-féle magatartást, az állandó megújulást. Harag csak azért nem tudott európai színházaknál dolgozni, mert olyan időkben és olyan hullámhosszon alkotott, melyek nem voltak szerencsések. Őt hívták máshová is dolgozni, de nem mehetett, előadásait is meghívták volna nyugati országokba, azt sem lehetett. Harag nagyon jelentős színházi ember volt, akinek még így, a »cella ablakából« is volt kitekintése a nagyvilágra.” Kitekintés nélkül – magyarázza – nem lehet csak betokosodni, beszűkülni egy olyan köldöknéző világba, „ahol valamilyen ünnepélyes hősiességet próbálunk a középszerből fabrikálni. Ez számomra nem volt követhető, ha ezt neveznék hagyománynak. Nehéz ezt meghatározni. Még úgy sem lehet színházat csinálni, mint ezelőtt két héttel. A színház az egyetlen olyan művészet, amely a legelevenebben tartja a kezét a világ pulzusán, tehát együtt változik a világgal. Arra reagál, ami a világban történik. Arra kell reagáljon, hiszen jelen időben történik, ott és akkor, vagy itt és most, azoknak a nézőknek a jelenlétében, akik eljönnek. S mindig azoknak, akik eljönnek, nem azoknak, akik nem jönnek el. Mathias Langhoff, az egyik színháztörténeti jelentőségű alkotó, aki nálunk két előadást állított színpadra, azt mondta: van színházművészet és nézőművészet. Mindannyian nézők vagyunk. Mi, színházi emberek is, amikor elmegyünk megnézni egy előadást. Előítéletmentesen, nyitottan, kíváncsian kellene nézni az előadásokat, és engedni, hogy megérintsenek.

Ha nem engedjük, hogy befolyásoljon, akkor nincs értelme a színháznak.

Ha azért megyünk, hogy azt lássuk, amit elvárunk, ennek a színháznak – aminek a lényege a változás vagy transzformáció, melyen mind a néző, mind a színész átmegy –, akkor nincs értelme. Ez az egyetlen lehetősége a színháznak, hogy ezt a változást kiváltsa, és ez a változás megtörténjen. Ilyen szempontból az a mondat, hogy a színház a másik elismerésének a művészete, az rendkívül igaz.” Ezért tekinti fontosnak, hogy egy olyan egyetemes értékrendben is megtalálja a helyet, „ami igazolja, hogy az, amit teszünk, nem csak egy szűk közösségben működik vagy érvényes”. Irodalomban, zenében az egyetemes művek az időállók Bartóktól, Kodályon át Csontváryig, s ezek az egyetemes alkotók saját világukról, társadalmukról beszélnek.”

Jelenet Az öreg hölgy látogatásából. A Dürrenmatt-darab Tompa Gábor rendezésében januárban került közönség elé   Fotó: KMÁSZ, Biró István

 

Csak sejtetni kell

Tompa szerint a színházban soha nem szabad biztonságot keresni, mindig a bizonytalanból kell kiindulni. A Kolozsvári Állami Magyar Színházat 2008-ban vették fel rendes tagnak az Európai Színházi Unióba. Ez korábban is megtörtént volna, „mert 94-95-ben Giorgio Strehler, aki látta A kopasz énekesnőt Párizsban, már javasolta a felvételünket, de korai eltávozása miatt várnunk kellett még néhány évet”.

Kolozsvárra valóban eljöttek az európai és nem csak az európai színjátszás meghatározó személyiségei, hiszen rendezett itt izraeli, orosz, szerb, amerikai alkotó, a színház előadásai visszhangot váltanak ki Európában és Európán kívül is. A kolozsvári színház nyelve érthető a világ bármelyik sarkában. Megkérdezem, ami régóta érdekel: mennyire maradt meg fontosnak a nyelv a színházban vagy mennyire válik egyetemessé éppen a színházi nyelv folytán? „A nyelv egy fontos összetevő, de nem választódik külön az ember teljes lényétől, a gondolkodásától. Gondolatok nélkül nincs nyelv. Cselekvés nélkül sincs nyelv, nem tudunk elvonatkozni az emberi testtől, amikor mi eleven lények egymással találkozunk. A színházban erről van szó.

A színház az emberi test, a fizikum jelenléte a térben.

Ez a sajtossága. Minden művészetben a sajátosságot kell keresni, mert azok különböztetik meg a művészeti ágakat. Minden művészeti ágnak megvan az a fajta természete, amelyet fel kell fedezni, és arra lehet építeni. Az irodalomban nincs tárgyi világ, ami kézzelfogható lenne. A tárgyi világ ott a meghatározatlan rétegben helyezkedik el, míg a színházban, filmművészetben a tárgyi világ a meghatározott rétegbe helyeződik. Első pillanattól kezdve azzal lépünk kapcsolatba. Az irodalomban csak betűket látunk, és a betűkből, mondatokból, egy elvontabb rendszerből épül fel a második réteg az olvasó képzeletében. Ady fekete zongorája számomra nem ugyanaz, mint az Ön vagy más számára. Mindenki másképpen látja a tárgyi világot és ez benne a fantasztikus.

A színházban másképpen van. Itt is van második réteg, mert itt is van gondolat, szemantika, stilisztika, ami nagyobb egységekbe kiépül. A színház, a film vagy a képzőművészet az, ahol közvetlenül jelenik meg a tárgyi világ. Vannak különbségek, persze. A film, mivel a fotográfián alapszik, egy lehetséges valóságnak a lehetősége. Fel kell ismernünk ahhoz, hogy meg tudjuk fejteni, de kézzel nem fogható. Térben nem tudjuk megfogni, mégis egy lehetséges realitás. Ha egy 16. századi tróntermet akarok filmen bemutatni, azt rekonstruálnom kell részletesen. A színházban nincs szükség erre, mert a színháznak a konvencionális dimenzió a természete. Elég, ha egy széket elhelyezek az üres térben, a színészi játék mágikus ereje által el tudom hitetni, el tudom fogadtatni, hogy az egy trón. A lényeg: a színháznak van egy konvencionális dimenziója, amelyben nem mutatunk be mindent, amelyben nem kell részletesen reprodukálni, még egy realista színmű esetében sem. A jelentéktelen részleteket nem szabad megmutatni, mert csak megterhelik az előadás jelentésmezejét olyan fölösleges adatokkal, melyek csak korlátokat szabnak a nézők gondolatainak. A színház egyfajta sugallattal is él, csak sejtetni kell, és a nézőre bízni, hogy továbbgondolja. Kihagyásos technikával dolgozunk, ezért egy tárgy, egy kellék multifunkcionális.

Az ideális színházról beszélünk, ebbe nem vesszük bele az amatőr, a dilettáns, vagy rossz színházat. A jó színházban ezek úgy működnek, hogy a néző kiegészít, nem szabad korlátokat szabni a fantáziájának, hanem provokálni kell. A nézőnek is van alkotó fantáziája.”

„Az embereket egyre nehezebb rávenni az önvizsgálatra”

 

Az elutasítás jobb, mint a közömbösség

Azzal folytatja, a színház egyik feladata, hogy lebontsa az előítéleteket. „A legnehezebb a görcsöket feloldani, hogy a közeledést úgy valósítsa meg, hogy lebontsa az előítéleteket. Most a drámai színházról, nem a poszt- vagy poszt-poszt-dramatikus színházról beszélek. A transzformáció parancsa, szükségessége megmarad a poszt -dramatikus színházban is, másképpen nincs értelme a színháznak.

A néző jobban elfogadja magát egy olyan tükörben, ahol egy másik személy képén keresztül néz szembe önmagával.”

Na, erről nem vagyok meggyőződve – replikázok, hiszen számtalanszor azt tapasztalom, hogy az emberek azzal jönnek ki a színházból, hogy nekik ne a ronda valóságot mutassák, hanem szórakoztassák.

A válasz érdekes, mert a rendező úgy gondolja, az elutasítás is jobb, mint a közömbösség, hiszen azt jelenti, az illetőt megérintette az, amit látott. „Az embereket egyre nehezebb rávenni az önvizsgálatra ebben az úgynevezett globalizált, profitorientált, a közvetlen motivációk világában, ahol – a Cseresznyéskert motívumával élve – a „fölösleges” dolgok halálra vannak ítélve.

Fölösleges dolgok közé sorolja a művészetet, mert nem termel, nincs közvetlen anyagi haszna. „Ezért nincs megoldás a Cseresznyéskertre, mert nincs ára. A kulturális, szellemi értéknek, a hagyományoknak, a gyökereknek nincs a piacon meghatározott áruk. Ezért furcsa az a populista retorika, amikor egy etnikum, népcsoport, kisebbségi közösség nevében valaki arról papol, hogy a színházban csak szórakoztatni kell. Ez azt jelenti, hogy erkölcsileg lezüllött vagy már erkölcstelennek nevezhető intézményekben, a prostitúció intézményeiben gondolkodik, ahol megvan a jól meghatározott piaci ára a szórakozásnak. Az igazi művészetnek nincs piaci ára.”

 

Hová akarunk visszamenni?

Eszembe jut, a határon túli színházak előadásait felsorakoztató kisvárdai fesztivál szervezői közleményben tudatták, hogy a jövő évtől kezdve „közönségbarát” előadásokat hívnak meg.

Tompa Gábor nem örömében mosolyog. „Ezek a mondatok beletartoznak abba az egyetemes sarlatanizmusba, amivel egy gyógyszert is megpróbálnak eladni, vagy egy matracot azzal, hogy az átveszi a test formáját, annyira kényelmes, hogy aki megveszi, csak szépeket fog álmodni. Azért nem érdemes ilyenekről beszélni a színházban, mert őrült színházi ember lenne az, aki azt gondolná, közönségnélküli teátrumot akar. És minél többen jönnek el a színházba, annál nagyszerűbb.

Soha nem gondoltam azt, hogy a színház velünk kezdődik és velünk ér véget.

Volt előttünk is, lesz utánunk is. Hogy jobb volt, vagy kevésbé jó, nem tudom, de biztos, hogy más volt. A Harag-féle színház, a Székely Színház nagyszerű volt. Egy biztos: csak annak lehet színházat csinálni, aki eljön az előadásokra, és azt kell komolyan venni.

Ami fontos számomra mind a kolozsvári társulatnál, mind a társadalomban, és amit itt a színházban el is értünk, hogy ne a múlt felé forduljunk. Az egy ámokfutás. Hová akarunk visszamenni? Kérdezzük meg magunktól. A 80- as évekbe? A 70-es, 50-es évekbe? Hová? A 40-es évekbe, a deportálásokhoz? Melyik az az állomás, ahol le akarunk szállni e visszautazásban? A téglagyár? Mohács?”

 

Minden nézőhöz szólni

Igazgatóként, rendezőként egyaránt fontos számára, hogy a színház minden kolozsvárié. „Az a színház, amelyik azt gondolja, hogy ez másképpen lehetséges, az halálra van ítélve, nem létezik. Barcelonában, a Katalán Nemzeti Színházba, ahol katalán nyelven játszanak, ugyanúgy járnak baszkok, spanyolok. Barcelonában van 43 színház, ezekből egy-kettő, ha játszik spanyolul. Mindenki tud spanyolul, a színészek is beszélik a nyelvet, de csak katalánul játszanak. Négy előadást rendeztem Barcelonában, és tudom, milyen fantasztikus dolog, hogy erős a kötődésük a saját kultúrájukhoz, ugyanakkor a színházuk nagyon erősen szól minden egyes nézőhöz, aki elmegy az előadásokra. Márpedig járnak spanyolok, franciák, portugálok, angolok.

Kolozsváron az Interferenciák fesztivál is hozzájárult ahhoz, hogy az előadásokat már nem csak román, hanem angol nyelven is feliratozzuk. Nagyszerű, hogy a román anyanyelvű nézők is eljönnek a magyar színházba. Ez fordítva is meg kell történjen, ritkábban ugyan, de mi is eljárunk a román nemzeti színházba. Egy olyan városban, amely különböző kultúrák interferenciáján helyezkedik el, nem lehet kihagyni ezt az előnyt. Ebből az előnyből építkezni kell, másképp nem lehet együttélést megvalósítani. Az csak hiú remény, zavaros elméjű emberek álma, hogy vissza lehet időállomásokra utazni. Nem lehet magunk köré betonkerítéseket építeni.”

 

(Beszélgetés-nk december 23-tól olvasható második részében Tompa Gáborral az amerikai színházról és társadalomról, az ázsiai színházi kultúráról beszélgetünk, valamint arról, amit szabadságnak nevezünk és érzünk.)

Tompa Gáborral 2015. júniusában készült korábbi interjúnkat (Szilágyi Aladár: Számomra csak művészszínház létezik) itt olvashatják.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!