A sajtó üzemanyaga a hitelesség

WEYER BALÁZS, a magyarországi Főszerkesztők Fórumának elnökeként tartott előadássorozatot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen a média szabályozásáról, gazdasági helyzetéről, szakmai modelljeiről. Választások utáni helyzetértékelésre kérte az Erdélyi Riport. Parászka Boróka interjúja.

Két és fél évtizede dolgozik a magyar sajtóban, nagyon fontos rovatokat, szerkesztőségeket vezetett már. Tapasztalt-e olyan újságíró-ellenes hangulatot, mint most, az idei választások előtt és után?

Szerintem nem most először tapasztalható az elutasítás. Ez egy folyamat, amivel kapcsolatban nem tudjuk, hogy elértük-e már az alját, vagy a végét. Az biztos, hogy egy ideje folyamatosan csökken a társadalmi bizalom az újságírók iránt. A rendszerváltás idején ez a fajta hitel a térségben viszonylag erős volt, azért is, mert a korábbi évtizedekben nem lehetett az újságírókra, mint a közbizalom kiérdemlőire számítani. Az elmúlt tíz évben azonban folyamatosan romlik a szakma megítélése, és ez az egyik legaggasztóbb jel. Tegyük hozzá, hogy nem csak az újságíróktól fordultak el az emberek, hanem mindentől, az intézményektől is, egymástól is. Nem mondom azt, hogy nem szolgált rá a sajtó erre a helyzetre. De ha nincs bizalom az újságírás iránt, akkor nincs értelme írni. További következmény pedig az, hogy mindenki csak azt hiszi el, ami eleve megfelel a saját prekoncepciójának. Viszonylag könnyű azt mondani ebben a helyzetben egy, a fogyasztónak nem tetsző információra, hogy ez nem igaz, mert úgyis egy párt vagy egy cég fizetett érte.

Mindezt mennyire magyarázza, hogy változott a média szerkezete? Az idei választási kampány után az újságírókat nagyon sokan a politikai folyamatok felelőseként nevezték meg.

Nem elválasztható egymástól az újságírók szerepe és a felelősség kérdése. Ugyanilyen folyamat figyelhető meg a politikusok, illetve az állami intézmények megítélésével kapcsolatban. Az egyik aggasztó jel, hogy az újságírókról kialakított kép nagyon együtt mozgott a politikusokéval. Ez arra enged következtetni, hogy az újságírói szerepfelfogások túl közel voltak a politikához. Nem tudott eltávolodni a szakma, ahhoz képest semmiképpen sem, amit a kilencvenes években terveztünk. Abban bíztunk, hogy egyre függetlenebbek leszünk, egyre pártatlanabbak, s a meghatározó a szakma iránti alázat lesz. Ehhez képest egyre jobban polarizálódik és pártosodik a sajtó, leképezi a politikai mezőnyben történteket.

Az átlagolvasó erre most azt mondja, azért van ez így, mert az újságíró megvehető. Ennyire egyszerű a képlet?

Nem hiszem, hogy itt direkt megvásárlásról van szó, ennyire nem rémes a helyzet. Az egész társadalom erre a polarizációra épült, egyre szűkebb az a mezőny, ahol fel lehet tartani ezt a függetlenséget. Van egyfajta gravitációja az erőtereknek, amelyeket a politika kínál. És ha nem elég erős az elkötelezettsége, az elszántsága az újságírónak, akkor előbb-utóbb belehullik valamelyik bugyorba.

A politika nagyjából azonos lett azzal, ami a médiában látható, hallható és olvasható? Aki közöl, részt vesz a nyilvános kommunikációban az eleve részese a politikacsinálásnak – gondolhatják sokan.

Ez is felfogás kérdése. Mindig azt tartottam jó megközelítésnek, ha az újságíró nem politizál, csupán közvetít. Ez a klasszikus újságírói felfogás, amely a demokrácia színvonalas működtetéséhez elengedhetetlen. Ez a viszony sok tekintetben még létezik, de egyre kevesebb a tere. Régi hagyomány, hogy az újságírók szeretik magukat – némi küldetéstudattal – a politika alakítóinak hinni. Ez veszélyes abból a szempontból, hogy előbb-utóbb a hiúság, a saját fontosságunk érzete határozza meg azt, hogy hogyan dolgozunk.

Hogy lehet ebből a helyzetből talpra állni? Milyen műfaj, milyen típusú szerkesztőség, milyen hangnem lehet életképes és érvényes?

A legfontosabb feladat, hogy visszaszerezzük a közönség bizalmát. Ez nem csak társadalmi és közérdek, hanem üzleti érdek is. Ha ez nem történik meg, hosszú távon a sajtó mindenképpen rászorul a nem piaci alapú forrásokra. A szakma önértékelésén kellene javítani ahhoz, hogy az olvasók bizalmát vissza tudjuk szerezni. Aggasztó, hogy az újságírók lebecsülik a saját szakmájukat. Csináltunk néhány olyan kutatást, amelyek arról szóltak, hogy mennyire elégedettek a saját helyzetükkel a kollégák. Nagyon lesújtó képet kaptunk. Elsősorban nem az a problémája az újságíróknak, hogy keveset keresnek, hanem az, hogy nem büszkék arra, amit csinálnak. Nagyon nehéz úgy bizalmat kapni, hogy az ember saját maga sem hisz a munkájában. A szakmán belüli szolidaritás kulcsfontosságú lehet. El kellene érni, hogy egymásért is álljanak ki az újságírók, még akkor is, ha adott esetben nem értenek egyet egy-egy közléssel. Úgy őrizhető meg az újságírói méltóság, ha van segítség akkor, amikor valamelyik szakmabelit nyomás éri.

Ha most szeretne egy felfelé ívelő pályamodellt kínálni, milyen típusú szerkesztőséget, milyen médiumot választana, alakítana?

Nem lehet külön tévé, rádió, online, print kategóriákban gondolkodni. Bármit csinálnék, az ezek közül több lenne egyszerre. A személyes érdeklődésem nem a tömeges hírtelmelésre irányul. Ez egy olyan piac, ahol nagyon sokan tolonganak.

Mire gondol „tömeges hírtelmelés” alatt?

Ez a közélet élő közvetítését jelenti, amelyben a gyorsaság fontosabb, mint az alaposság. Nagyon nagy túltermelés van hírekben. Kicsit olyan, mint amikor a focimeccset élőben közvetíti a riporter, és amikor elesik a játékos a tizenhatoson belül, akkor felkiált, hogy tizenegyes. És csak a lassításon, visszajátszáson válik egyérteművé, hogy mégsem. Nagyon rövid a hírek szavatossági ideje, hiányzik az összetett, alapos információszolgáltatás. Engem egy olyan szerkesztőség érdekelne, ami nem napi háromszáz hírt gyárt, hanem mondjuk hetente öt anyagot. Viszont azok legyenek fontosak, alaposak. Lehet, hogy öregszem, és azért nem érdekel már a hírszerkesztés csinnadratta része.

A magyar nyelvterületen ilyen jellegű médiaszolgáltatást piaci alapon, azt gondolom, nem lehet fenntartani.

Ez nem magyar, hanem világméretű jelenség. Összeomlott a média üzleti modellje. Ez nagyon nagy probléma, nem csak azért, mert az újságírók kevesebbet keresnek, vagy elvesztik az állásukat. Ez így önmagában baj, de nem társadalmi probléma. Azért probléma, mert éppen a költségesebb, időigényesebb része nem működik a sajtónak. Az alaposabb, oknyomozó anyagok, a közhatalom gyakorlását ellenőrző munkák színvonala lesz alacsonyabb. Ez az összeomlás a demokrácia alappillérét fogja érinteni, és e nélkül a többi sem fog tudni működni. Ezt a közeljövőben kezelni kell, és azt is látnunk kell, hogy nem egy elemű megoldásról van szó. Elkerülhetetlen lesz, hogy a digitális tartalmakért valamilyen módon fizessen a közönség, de még ez sem lesz meghatározó bevétel a médiaiparban. Még ennél is fontosabb ügy, hogy a kis helyi piacokon, mint amilyen Magyarország, a globális szereplők – például a Google vagy a Facebook – elszívják a hirdetési bevételek jelentős részét. Úgy, hogy saját maguk tartalmat nem is állítanak elő. Ezen változtatni kell. Ez a tőke most nem jut vissza a szerkesztőségekhez, sőt az országból is elvándorol. Majdnem biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb vagy üzleti, vagy jogalkotói kényszer fogja rábírni a globális szereplőket arra, hogy megosszák a hirdetési bevételeiket azokkal, akik egyébként a tartalmaikat előállítják. Kicsit olyan ez, mintha abban az időben, amikor a rikkancsok árulták az újságokat, a rikkancsok keresték volna a legtöbbet.

Volt egy nagyon rövid életű médiakísérlete, amely arról szólt, hogy internetes tartalmat kínál internetet keveset, vagy egyáltalán nem fogyasztó olvasók számára. Ez volt a Poszt című nyomtatott lap, ami egyetlen egy számot ért meg tavaly ősszel. Mi vitte rá erre a vállalkozásra, és miért ért ilyen gyorsan véget?

Bizonyos értelemben én ma is hiszek ebben az üzleti modellben, csak nem volt ideje kifutni. Játéknak, kísérletnek szántuk. A feladat az volt, hogy online keletkező tartalmakból printben hozzunk létre új tartalmat. Használjuk fel az online-nak azt a részét, ami kibír egy hetet, és éljünk a print előnyeivel. Szolgáljuk ki az „odafigyelős” olvasást. Viszonylag alacsony példányszámban is megélt volna ez a lap, sajnos nem volt elég türelem kivárni, hogy elérjük ezt a célt. Ettől függetlenül jó, tanulságos kísérlet volt. Kiderült, hogy mennyiben mások az online szövegek, mint a print szövegek.

Miben különböznek?

Mind azt gondoljuk, hogy az online-ban rövidebbek a cikkek, de ez nem igaz. Pont fordítva van. Nincs meg a nyomtatás fegyelmező ereje, nincs határa a térbeli kapacitásnak. És ezáltal szószátyárabb, gazdaságtalan a fogalmazás. Az online címek sem működnek nyomtatásban, hiszen ez utóbbiban nem az a cél, hogy rákattintsanak. Teljesen más a befogadási környezet, amikor az olvasó át tudja tekinteni az egész oldalképet. A magyar sajtó legjobb anyagai az online-ban keletkeznek, de a legfontosabbak nem kapnak elég figyelmet, mert ezeknek a digitális felület kevésbé alkalmas.

Milyen műfajokban következett be a legtöbb változás az elmúlt húsz évben?

A leginkább a hírműsorok alakultak át. Ma már hír lehet egy videóhoz csatolt két mondatból. Az is fontos változás, hogy a gyorsaság fölülírta a klasszikus újságírói eszközöket. Az ellenőrzés, az olvasó-szerkesztés fázisai háttérbe kerültek, mert ezek lassító elemek. Az online bejövetelével a hírfrekvencia fogalma megszűnt. Nincs napi hírciklus, mint egykor, amikor egy napot becsomagoltak a nyomtatott lapok főcímeibe, vagy a televíziós műsorok esti kiadásába. Megváltozott a hírérték mértékegysége. Az online előtt egy 24 órás ciklus legfontosabb híreit válogatták, megadott kapacitás szerint. Ez a módosulás egyáltalán nem feltétlenül rossz fejlemény. Rengeteg jó oldala van, de számot kell vetnünk azzal, hogy ha minden fontos, akkor semmi sem fontos. A véleményműfajokat illetően a magyar újságírói hagyományban maradt a dominancia. Presztízsben is megelőzik a híreket, gyakran helyettesítik is. Az információk a véleményekkel együtt készülnek el, vagy maga a vélemény az információ. A rendszerváltás vélemény-domináns korszak volt, a publicistáké volt a legnagyobb elismerés. Ez valamelyest javult egy időben, mára azonban visszatértünk ide: egyfajta pótcselekvésként a vélemény az, ami helyettesíti a klasszikus újságírói munkát. Ebben az üzleti nehézségek is szerepet játszanak, a vélemény ugyanis olcsóbb, mint a tény. Véleménye bárkinek lehet, és tévesen azt is gondolják sokan, hogy ehhez nem kell tájékozódni. Pedig akkor lenne hiteles az állásfoglalás, ha lenne mögötte adat. Sajnos egyre inkább a gyorstüzelés zajlik. Én például azt szeretem, amikor kilencven százalék tény és elemzés van egy ilyen tartalomban, és tíz százalék az, amit a szerző gondol.

Azért feszegetem a véleményanyagok helyzetét, mert azt gondolom, hogy a rendszerváltás utáni magyar sajtó korszerűsödéséhez ezek járultak hozzá nagyon jelentős mértékben. Mára azonban kifáradt formailag, nyelvileg is ez a műfaj, szerzői pedig valóban jelentős szereptévesztésben vannak. A magyar sajtó ma, amennyire én látom, nagyon küzd a „ki beszél kihez” kérdéssel.

A vélemények dominanciája tünete a közélet torzulásainak. Ma fontosabb az, hogy ki mondja, mint az, hogy mit mond. Ez a politikára is érvényes: fontosabb a közlő, mint a közlendő. Ez visszavezethető az újságírói függetlenséghez. Azok, akik tartják magukat a pártatlanság, elfogulatlanság klasszikus szabályaihoz, meglehetősen reménytelen helyzetben vannak. Õket is ugyanazon a szemüvegen keresztül látják, azonnal megpróbálják besorolni.

Több olyan kezdeményezésben is részt vesz, ami a szembenállások oldását, a szakmai szolidaritást erősítené. Mennyire látja ezt teljesíthető feladatnak?

Elég frusztráló ezzel foglalkozni, nagyon nehezen megy. Érezhető, hogy sokakban van igény és jó szándék erre nézve, addig, amíg csak elméletben beszélünk erről. Amíg nem szerzi vissza a szakma a társadalom, és önmaga megbecsülését, addig ezzel a konfliktus-oldással muszáj foglalkozni. A sajtó üzemanyaga a hitelesség, e nélkül nem megy.

Van erre valami terápiás módszer?

Én azzal szoktam magam és másokat is nyugtatni, hogy a közeledéshez türelem kell. Nem fog gyorsan menni. Sziszifuszi, babra munka a párbeszéd. Sokszor kell elmondani, végigbeszélni ugyanazt. A főszerkesztők fóruma ezért jött létre, más kezdeményezések is vannak, és szívesen vesznek részt a kollégák ezekben. Rövid távon alig lesz kézzelfogható eredménye, már az is nagy lépés, hogy sikerült egy közös etikai kódexet elfogadni. Az, hogy ez beépüljön a mindennapi gyakorlatba, az hosszabb időt fog igénybe venni.