A közönség lehel életet egy zenekarba

PÉTERFY BORI több mindenről ismert: Pintér Béla, Schilling Árpád, Mundruczó Kornél szívesen foglalkoztatott színésznője, előbb a Krétakör, majd az Alföldi-féle Nemzeti Színház tagja, énekesnőként 2000 óta az Amorf Ördögök, ma a Péterfy Bori & Love Band frontembere, nem mellesleg Áprily Lajos dédunokája. A művésznőt a Moszkva Kávéházban tartott nagyváradi koncertje előtt kérdezte Tasnádi-Sáhy Péter.

Éppen koncertre készülődve gondolom, az énekesnő ül velem szemben, de téged mégis színészként ismerhettünk meg először. Szétválasztható a kettő?

Az biztos, hogy másfajta energiákat igényel a két feladat. Mondjuk, színészként is olyan előadásokban dolgoztam eddig jellemzően, amik nagyon közel vittek a nézőkhöz, sokszor közöttük játszottunk, de a kapcsolat mégsem annyira direkt, mint egy koncerten. Ott sokkal inkább önmagam vagyok, őszintébb lehetek, nem választ el a közönségtől a szerep, ami mindig megtart egy bizonyos távolságot.

Ha az eddigi színészi pályádon végignézünk, látható egy ív: az akkor alternatívnak, ma már függetlennek mondott világ élvonalából – Pintér Béla, Krétakör – az Alföldi-féle Nemzetibe kerültél. Most viszont csak egy szerepet játszol a Belvárosi Színházban. Ennek okát kizárólag a kisfiad érkeztében kell keresnünk?

Sajnos, most már a Kramer kontra Kramer is az utolsó előadásokhoz érkezett, úgyhogy egy darabig szerep nélkül maradok. Ennek elsősorban valóban a szülői feladatokból fakadó időhiány az oka, ami mindenki életében óhatatlanul fellép hasonló élethelyzetben. Egy próbafolyamatot összeegyeztetni a gyerekkel kapcsolatos teendőkkel meglehetősen nehéz. Mivel maximalista vagyok, anyaként is szeretnék száz százalékosan teljesíteni, én akarom felnevelni a gyerekemet, és ezért áldozatokat kell hozni. Kaptam remek ajánlatokat, de valahogy mindenki nyáron akar próbálni, én pedig akkor koncertezem legtöbbet a zenekarral, ami a gyerek után pillanatnyilag a második helyet foglalja el az életemben. Szóval, bár kicsit szomorú vagyok miatta, mert nagyon szeretnék újra dolgozni többek között Schilling Árpáddal vagy éppen Mundruczó Kornéllal, a színházi munkákkal egyelőre kivárok. Azért mindig becsúszik valami film, felolvasás, a zenekart pedig tényleg rengeteg helyre hívják, amit nagyon élvezek.

Én valójában oda akartam kilukadni, hogy a hozzád hasonló színházcsinálóknak, akik a kilencvenes évektől kezdve nagyon fontos, újító előadásokat hoztatok létre, most már nagyobb infrastruktúrákban kéne alkotniuk és dolgozniuk az utánpótlás kinevelésén.

Azért egy Pintér Béla darabra most sem lehet jegyet kapni, és ő tanított is korábban, de értem, miről beszélsz. Akinek van szeme és füle, érzékelheti, hogy borzasztó dolgok történnek a magyar kultúrában, és ezek a folyamatok generációknak teszik tönkre az életét. Olyan emberek, akik alá repülőszőnyeget kéne tenni, hogy szárnyaljanak, most béklyókkal a bokájukon harcolnak a napi túlélésért.

Talán a zenében szerencsésebb a helyzet: az említett időszakban alternatívnak számító zenekarok, mint a Kispál és a Borz vagy a Quimby ma közönségkedvencek, mint ahogy ti is. Ezzel kapcsolatban egy interjúban elmondtátok, egy csomó dologra figyeltek, amire régen abszolút nem.

Ugye a Péterfy Bori & Love Band-nek volt egy előzménye, az Amorf Ördögök nevű zenekar, ami teljesen másképp működött. A jelenlegi formációval sem jártuk végig a szamárlétrát, mert az első lemez rögtön nagy siker lett. Hamar azon vettük észre magunkat, hogy sok ember jön a koncertjeinkre, és nagyon jó sávokat kapunk fesztiválokon. Ennek az állapotnak a fenntartása – amihez a koncerten használt mikrofon típusától kezdve, a számok ideális sorrendjének kitalálásán át a közösségi médiumokon keresztül folytatott kommunikációig millió dolog tartozik – viszont nagyon komoly munka, amit most is folyamatosan tanulunk. A számokat életben kell tartani, időről-időre át kell hangszerelni, ha már elszállt felettük az idő, vagy bennünk változik valami, amitől bugyutának tartjuk őket aktuális formájukban. Főleg a zeneszerzőnknek, Tövisházi Ambrusnak köszönhetően a zenei minőségből nem engedünk, annak ellenére sem, hogy ez a fajta igényesség igencsak megnehezíti a rádiókba való bekerülést. Időről-időre néha lazítanak kicsit, de alapvetően nem tudnak kitörni az egyszerű slágerek világából. Így viszont – még egy olyan kis országban is, mint Magyarország – nehéz széleskörű ismertségre szert tenni, de hát ez minden hozzánk hasonló zenekarnak komoly problémát jelent.

Emlékeim szerint 2000-ben, gyermekmedencébe lógatott lábbal, másnapi gyógy-sört kortyolgatva hallottam először a Betyár a holdon albumot az Amorf Ördögöktől. Van körülöttetek olyan kemény mag, aki az elmúlt 14 évet végigkísérte?

Azt hiszem, sok zenekarral úgy van, hogy amikor kezd ismertté válni, a kezdeti rajongói elpártolnak tőle. Tehát azok, akik az Amorf Ördögöket igazán szerették, máig nem bocsátották meg, hogy annak vége lett. Nehéz megértetni, hogy az alkotóknak tovább kell lépni, nem lehet mindig ugyanazt csinálni. Egy-egy új számot is nagyon nehéz megszerettetni, az emberek többnyire mindig ugyanazt akarják hallani.

Kislány a zongoránál…

Igen, olyasmi. Az előbb elmondottak ellenére tényleg csodálatos közönségünk van, sokan kísérnek koncertről-koncertre, jó ismerősök, mondhatnám barátok is kikerültek már közülük, általában név szerint köszöngetek az első sornak. Úgy érzékeljük, a táborunk egyre nő, ami hihetetlenül fontos, hiszen a közönség lehel életet egy zenekarba.

Beszélgettünk rólad színészként, énekesnőként, édesanyaként, viszont van még egy oldalad, ami korábban mintha hangsúlyosabb lett volna: a tudatos civil. Kiálltál bringás ügyek mellett, az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalmat is támogattad. Erre már nincs igényed?

Tény, kicsit visszahúzódtam. Nemrég mondta valaki, hogy sosem tudhatod, miként élnek vissza azzal a bizalommal, amit az arcod, a hitelességed kölcsönözhet. Én ezzel mélyen egyet tudok érteni. Ettől függetlenül lehet azért tudni szerintem, hogy mit gondolok, az ízlésemből, a munkáimból, az alkotótársaim megválasztásából ez teljesen egyértelműen sugárzik. Civil ügyeket erőmhöz és lehetőségeimhez mérten most is támogatok, legyen szó biciklizésről, zöld témákról, esélyegyenlőségről, ételgyűjtésről rászorulóknak, de konkrét politikai szervezet mellé nem szeretnék odaállni.

Bár Váradon most játszotok először, de volt már erdélyi turnétok, te pedig – már csak családodnál fogva is – sok szállal idekötődő ember vagy. Milyen kép él benned Erdélyről?

Anyám családja a második világháború után majdnem teljes egészében áttelepült Magyarországra, de apai ágról – apámon (Péterfy László, szobrászművész – a szerk.) kívül – szinte mindenki maradt, így számtalan húsvétot, karácsonyt, nyarat töltöttem itt a nagyszüleimnél. Mai napig emlékszem a görcsre, amit gyerekként éreztem, amikor zoknikba dugdosva csempésztük át nagyapám szívgyógyszerét a határon, aki Marosvásárhely mellett, Kenden volt református lelkész. Arról pedig idilli kép él bennem, ahogy az apám végigvezetett a saját gyerekkorának helyszínein, vagy ahogy az unokatestvéreimmel játszottunk az innen nézve paradicsomnak tűnő parókia kertjében. Persze az enyém már más kötődés, mint apámé, akinek még mindig ez az otthon.
Felnőtt fejjel aztán már egy csomó dolgot elkezdtem kicsit más szemmel látni. Jó érzés most egy olyan helyen lenni, ahol magyar és román fiatalok együtt szórakoznak, remélem egy csomó dolog, amik belénk nevelődtek, egyszer csak majd nem nyomasztanak tovább, új alapokra lehet helyezni a viszonyokat. Persze felülről mindig gondoskodnak róla, hogy ez ne történjen meg.