A politikust az eredmények minősítik

A Szacsvay Akadémia mentora, „történész-toborzója”, szellemiségének meghatározója, ROMSICS IGNÁC a váradi előadásában az első világháború utáni Magyarország két markáns politikusa, Bethlen István és Teleki Pál alakját idézte. A jeles professzorral Szilágyi Aladár beszélgetett.

Mi volt a szerepe Bethlennek a trianoni békeszerződést előkészítő párizsi békekongresszus magyar delegációjának tagjaként?

Bethlen Teleki Pállal és másokkal együtt kulcsszerepet vállalt a magyar békejegyzékek elkészítésében. Elsősorban az Erdéllyel foglalkozó anyagok, így a nevezetes VIII. számú jegyzék (Az erdélyi kérdésről) összeállításában vett részt. 1919 őszén „titkos erdélyi miniszterként” néhány hónapig a kormánynak is tagja volt. Eléggé kiesett a történelmi emlékezetből, hogy ezt egyáltalán nem az integritáshoz való merev ragaszkodás, hanem a kompromisszumkészség jellemezte. Államjogilag három lehetőséget mérlegelt: a Magyarországhoz tartozó, a független és a Romániához tartozó Erdély lehetőségét. Ennek eldöntésére népszavazást javasolt. Erdély belső berendezkedését illetően a svájci mintát vette alapul. Vagyis a három itt élő nemzetnek, nemzetiségnek, a románnak, magyarnak és a németnek az egyenjogúságán alapuló berendezkedést. A törvényhozás egyik kamarája e hármasság alapján épült volna fel. A nyelvhasználat terén szintén érvényesült volna a teljes egyenjogúság. Párizsból hazatérve az Országos Menekültügyi Hivatal tevékenységét irányította. 1918 őszétől 1920-ig közel 400 ezer fő menekült el a megszállt, majd a békeszerződés értelmében elcsatolt területekről. A legnagyobb tömeg – tisztviselők, közalkalmazottak – Erdélyből jött. Elhelyezésük, integrálásuk a magyarországi társadalomba nagyon komoly feladat volt.

Valójában voltak személyes érdemei abban, hogy a szerb megszállás alatti déli területek töredékének visszatértével és a soproni népszavazás révén némileg sikerült csökkenteni a területi veszteségeket?

Igen. Ebben jól megmutatkozik a Bethlenre jellemző pragmatista, sőt bizonyos szempontból machiavellista politikai magatartás. Ezt lehet szeretni, és lehet nem szeretni. Ha valaki morális platformról nézi, akkor nyilván talál benne kivetnivalót. Más szempontból viszont a politikát, a politikust mindig az eredmények minősítik. E megközelítésben a bethleni manőverezés nemzeti szempontból célravezető volt, mert sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy a vitatkozó osztrák és magyar felet olasz közvetítéssel tárgyalóasztalhoz ültették, és a tárgyalásoknak az lett az eredményük, hogy a Burgenlandba nyomult magyar irreguláris csapatok kivonulása fejében Sopronban és környékén népszavazást tartottak. Valószínű, hogy ha az irreguláris csapatok nincsenek ott, akkor Magyarország rosszabb tárgyalási pozícióba került volna. Azt, hogy ezek a csapatok kormánytámogatással mentek oda, el szokták felejteni. Ennek az az oka, hogy kommunikációs szinten Bethlen mindig elhatárolódott Prónayéktól; mindig azt hangsúlyozta, hogy ahhoz neki semmi köze, abban a magyar nemzet fölháborodásának a jelét kell látni. Ez részben megfelelt a valóságnak, de azért benne volt a háttérből a kormány is. Az után, hogy a megállapodás megszületett Velencében, a magyar csapatoknak el kellett volna hagyniuk a térséget. Õk azonban megmakacsolták magukat. Prónay önállósította magát; kikiáltotta a Lajta-bánságot és elkezdett pénzt nyomatni a saját arcképével. Végül Horthynak kellett közbelépnie: rövid, de velős üzenetben közölte Prónayval, hogy „vagy kijöttök onnan, vagy én megyek oda, és én foglak benneteket kizavarni”.

Bethlen István 1921-ben katasztrofális helyzetben lett miniszterelnök. Hogyan sikerült stabilizálnia az országot tízéves regnálása során?

Az első években nem csak arról volt szó, hogy egy korábbi nagy gazdasági egység, az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlott. És nem csak arról, hogy egy négyéves háborún volt túl az ország, ami minden országnak külön feladatokat adott a hadigazdálkodásról a béketermelésre való átállás során. Hanem ezeken túlmenően arról is, hogy a két forradalom és az ellenforradalom, valamint a román megszállás következtében 1919 őszére kaotikus helyzet alakult ki. És mindenekfölött ott volt Trianon. Magyarországon egy új gazdaságot kellett létrehozni, új pénzt, új vámokat, az ország megmaradt nyersanyagbázisához alkalmazkodva, abból kiindulva. Ehhez külföldi kölcsönökre is szükség volt, mert a belső erőforrások nem voltak elegendőek. Ahhoz, hogy az inflációt leküzdjék, és emelkedő pályára tudják állítani a gazdaságot, ez elengedhetetlennek tűnt. És ehhez ismét kellett Bethlen pragmatizmusa. Vannak emberek, akik azt szeretik, ha a politikus a kimondott szóhoz ragaszkodik, és következetesen jár el. A politikában azonban a hétköznapi morál – lehet, hogy cinikusan hangzik – sokszor nem vezet célra. Van, amikor igen, ám számos esetben nem. Megint csak azt mondom: az minősíti ezt a politikát, hogy az ország a húszas évek második felére nemcsak talpra állt, hanem sok mutató szerint a háború előtti eredmények szintjét is meghaladta. Ez nemcsak azért következhetett be, mert a fejlettebb területek maradtak Magyarországon, hanem azért is, mert a politika, ahol és ahogyan kellett, alkalmazkodott. Mindig erdélyi őseire, az erdélyi fejedelemség korára hivatkozott. „Mindig tudtuk, hogy mit kellett volna tenni. De mindig azt tettük, amit tennünk lehetett.”

1926-ban volt egy válsághelyzet, Bethlen akkor le is akart mondani, de végül is maradt, és akkor új kulturális, oktatási és szociális politikát hirdetett meg. Ennek mi volt a lényege?

1926–27-re a belpolitikai stabilitás megteremtődött. Működött a képviselőház, sőt már felsőház is, voltak választások, az ország élén 1920-tól kormányzó állt államfői jogokkal. Befejeződik a gazdasági stabilizáció és megkezdődik a föllendülés. Innentől kezdve van egy olyan helyzet, hogy van mit osztani. El lehet gondolkodni azon, hogy a többletbevételeket, amelyek az adókból beérkeznek, mire költsük. A hadseregre nem lehet költeni, mert ezt a Nyugat tiltja, s ellenőrzi. Ezért a távlatos gondolkodás miatt is az átlagosnál jóval nagyobb összegek jutnak kultúrára és szociálpolitikára. Beindul a népiskolai program, ez a legszegényebb rétegeknek a kulturális szintjét kívánja emelni, és lényegében az analfabetizmust akarja megszüntetni. És a negyvenes évekre ez lényegében sikerül is, majdnem elérjük a nyugat-európai standardot. A környező országokban – még Lengyelországban is – sokkal rosszabb a helyzet. Mosolygok, amikor ma Magyarországon olyanokat írnak, hogy az egész Horthy-korszaknak semmiféle kulturális eredménye nem volt, illetve ha volt, az a hatalommal szemben jött létre. A numerus clausus, amit még 1920-ban vezettek be, s amit Bethlen is csak enyhített, de nem szüntetett meg, kétségkívül negatívum, a zsidósággal szembeni súlyos diszkrimináció volt. Ez azonban nem anulálja az egyéb téren elért eredményeket. Az oktatás fejlesztése mellett említhetjük a társadalombiztosítás kiterjesztését, a nyugdíj és később a nyolcórás munkanap bevezetését, ez mind a húszas–harmincas években történt. A nyugdíj nem vonatkozott mindenkire, de egyre bővült a kör, elsősorban az ipari munkásság irányában, majd 1938-tól a mezőgazdasági cselédek és napszámosok közül is sokan bekerültek a rendszerbe. Én azt gondolom, ezek előremutató lépések voltak, még akkor is, ha nem tagadjuk – én sem tagadom –, hogy a Horthy-rendszer nem egy demokrácia volt a szó klasszikus értelmében. De nem tekinthető fasiszta diktatúrának sem. Leginkább egy korlátozott parlamentarizmussal bíró, konzervatív, tekintélyelvű rendszernek nevezhető, amely azonban nem volt érzéketlen a szegény néprétegek problémái iránt. Egyebek mellett azért sem volt érzéketlen, mert világosan látta, hogy ha nem csinálnak semmit a szociális feszültségek terén, akkor akkora robbanás lesz, hogy elsöpör mindent…

Mondható, hogy Bethlen István kormányzása összességében sikeres volt. De akkor miért mondott le tíz év után?

1929-től Magyarországon is jelentkeztek a gazdasági világválság hatásai. Ez nem magyar fejlemény volt; az Egyesült Államokból indult. Minél fejlettebb volt egy ország, annál inkább érintette. Magyarország a közepesen fejlett államok közé tartozott. És 1930–31-re ez a válság, amelynek pénzügyi, mezőgazdasági és egyéb aspektusai voltak, tovább mélyült. Mindenki látta, hogy a válságból akkor lehet kijutni, ha megszorító intézkedéseket foganatosít a kormány. Vagyis még egyszer el kellett volna játszani azt, amit ő a húszas évek elején már megtett: csökkenteni a nyugdíjakat, a köztisztviselők és a közalkalmazottak fizetését, embereket kellett volna elbocsátani. A költségvetés bevételi-kiadási egyensúlya másképpen nem volt megteremthető. Bethlen ezeket a lépéseket nem akarta megtenni, mert egyszer már megtapasztalta, milyen dolog népszerűtlennek lenni. 1927–28-ban a népszerűsége a csúcson volt, úgy gondolta, hogy ő visszalép, átengedi a terepet másoknak, egy-két év múlva, ha a válság elmúlik, vissza tud majd térni. Tehát a lemondása taktikai számítással magyarázható, ami azonban nem vált be.

Folytassuk beszélgetésünket egy olyan kérdéssel, amelyik a végkifejlethez, Bethlen sorsához köthető. Gömbös Gyulával nem volt jó viszonyban. Előbb Gömböst késztette távozásra, majd Bethlen kilépett a saját maga alapította pártból, a valamikori Egységes párt utódpártjából. Valahol olvastam, hogy ez elsősorban Gömbösék egyoldalú német orientációja miatt következett be. Valóban ez volt a fő oka a kilépésének?

Itt másról is szó volt. Azt mondanám, nem is annyira külpolitikai oka volt, inkább belpolitikai. Az, hogy Gömbös törekedett a húszas években létrehozott konzervatív parlamentáris rendszer korlátozására, és olyan elemek beépítésére, a pártviszonyok olyan átalakítására, ami a diktatórikus vonásokat erősítette volna meg. A pártpluralizmusra alapuló parlamentarizmus helyett például egy német típusú tömegpártot képzelt el. Bethlen ezt nehezményezte.

S hibának tartotta a háborúba való belépést…

Bethlen egyetértett a Jugoszlávia elleni német támadáshoz való feltételes csatlakozással, az ott élő magyarok miatt. Viszont nem értett egyet a Szovjetunió elleni hadba lépéssel. Mégpedig azért nem, mert 1941 júniusában nem volt semmiféle német nyomás vagy diplomáciai úton jelzett elvárás arra, hogy lépjünk be. Itt egy versenyfutási logikát érvényesített a kormányfő és mások, köztük Horthy is. Bethlen ezt nem helyeselte. Õ is tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb a háborúba be kell majd lépni, de ezt ráért volna Magyarország megtenni akkor, ha kifejezett német nyomás nehezedik az országra. S például, akkor a gyorshadtest, a legjobban fölszerelt magyar katonai egység nem semmisül meg, mint ahogy megsemmisült akkorra, mire a második magyar hadsereg 1942-ben kiment.

Valóban voltak Bethlennek kísérletei a kiugrásra, illetve egy különbékére az angolszászokkal?

Több kísérlet is volt, és ezekben ő is szerepet játszott, ám a szálak nem az ő kezében futottak össze. Fölmerült már 1941-ben, hogy menjen el külföldre, alakítson egy emigráns kormányt, de nem vállalta. Elsősorban azért nem, mert semmiféle konkrét ígéretet nem kapott a határokra nézvést a nyugati hatalmaktól, és így kiszolgáltatott lett volna. Emellett betegeskedett is. Később is felmerült ez a lehetőség, de ő mindig visszarettent attól, hogy elhagyja az országot. Itthon maradt, és itt próbált más irányt adni a tragikus végkifejletbe torkolló magyar politikának. Tudjuk, hogy 44-ben többször találkozott a kormányzóval, sürgette a zsidó deportálások leállítását, valamint a szovjetekkel való kapcsolatfelvételt. Tehát csupa olyan dolgot javasolt, ami utólag helyesnek látszik.

Egy végső kérdés: a német megszállás alatt Bethlen István illegalitásba vonul, aztán bejönnek a szovjetek, és elhurcolják. Erről, utolsó hónapjairól lehet-e már tudni mindent?

Erről azt lehet tudni, amit két magyar újságíró néhány száz dollárért szovjet levéltárosoktól megvett az 1990-es évek elején. Ezekből a dokumentumokból kiderül, hogy miért vitték el a szovjetek, és van egy orvosi látlelet a halál okairól, továbbá Bethlen Margit levele Sztálinhoz férje érdekében. A szovjetek azért vitték el Magyarországról, mert úgy ítélték meg, hogy a belpolitikai balratolódást, a szovjetizálást Bethlen önmagában a jelenlétével, külföldi kapcsolataival, renoméjával komolyan zavarhatja. Ajánlották neki, hogy működjön közre az új rendszerben, de ezt elhárította. Fölmerültek olyan feltételezések is, már akkor, hogy Erdéllyel volt kapcsolatban elhurcolása. Hogy egy függetlenedő Erdélynek lehetett volna valamilyen vezetője, mert 1945 tavaszáig Észak-Erdély még szovjet katonai megszállás alatt volt, s a békeszerződést, amely véglegesítette Észak-Erdély Romániához való visszacsatolását, csak 1946 őszén fogadták el. Ám az eddig előkerült dokumentumok erről nem szólnak. Az orvosi jelentésben az olvasható, hogy egy súlyosan beteg embert vittek ki 45 tavaszán Moszkvába, akit próbáltak élelmiszerekkel, ilyen-olyan gyümölcsökkel följavítani, ám ez nem sikerült, és természetes halállal halt meg. Exhumálásra nem került sor, állítólag egy nagy tömegsírba temették el. Amit hazahoztak a Szovjetunióból, az egy urna homok vagy föld volt, abból a tömegsírból, amelyben a hamvai állítólag nyugszanak.

Teleki Pál sorsa számos ponton érintkezett kortársa, az ugyancsak erdélyi gyökerű Bethlen István sorsával. Nem csak eszmeileg, hanem családi kapcsolatok révén is rokonságban álltak egymással?

Igen, Teleki Pál esetében az apai, Bethlen István esetében az anyai felmenők tartoztak a Telekiek közé. Teleki Mihály (1634-1690), Apafi Mihály fejedelem kancellárja és Erdély egyik utolsó nagy 17. századi politikusa például közös ősük volt. Hozzá köthető az 1685-ös megállapodás I. Habsburg Lipóttal, amelynek értelmében megkezdődött a fejedelemség betagozódása a Habsburg birodalomba. Érdemei elismeréseképpen 1685-ben magyar grófi, 1697-ben pedig német-római szentbirodalmi grófi címet kapott az udvartól.

A földrajztudós Telekire milyen feladat hárult a párizsi béketárgyalásokon?

Teleki Bethlenhez hasonlóan kezdettől részt vett a békekötésre való felkészülésben. Már 1918 őszén geográfusokat gyűjtött maga köré, akikkel megkezdte Magyarország községenkénti néprajzi térképének az elkészítését. E munka eredményeként született meg 1919 elejére a híres carte rouge, azaz vörös térkép. Ez onnan kapta a nevét, hogy a Kárpát-medencében enyhe többséget alkotó magyar etnikumot a legmarkánsabb színnel, a vörössel jelölte. Így a magyar jelenlét vizuálisan még hangsúlyosabbá vált. E munkája mellett a különböző területvédő szervezetek tevékenységében is részt vett. Bethlen Istvánnal együtt aktív szerepet vállalt a Székely Nemzeti Tanács külkapcsolatainak kialakításában, emellett a Területvédő Liga elnöki tisztét is elvállalta. 1919 őszétől a Békeelőkészítő Iroda tevékenységét irányította. Útmutatása alapján készültek el azok a tanulmányok, térképek és statisztikák, amelyekkel a magyar békedelegáció 1920 januárjában Párizsba utazott, s amelyeket utóbb négy vaskos kötetben adtak ki. Mint főmegbízott 1920. április 19-ig vett részt a békedelegáció munkájában. Ezt követően a Simonyi-Semadam-kormány külügyminisztere volt.

Bár Teleki öt évvel volt fiatalabb Bethlennél, mégis megelőzte, Horthy 1920-ban őt nevezte ki miniszterelnöknek. Rövid kormányzásának egyik legellentmondásosabb kérdése az első numerus clausus bevezetése volt. Milyen meggondolásból hozta ezt a törvényt?

Az 1920-as numerus clausus-törvény szakítást jelentett az 1918 előtti nemzeti liberális korszellemmel, amelynek egyik legfontosabb alapelve az állampolgári jogegyenlőség volt. Ez a törvény viszont kimondta, hogy „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. Mivel az izraeliták országos arányszáma csak 5% volt, a felsőoktatásban viszont 30% fölötti reprezentációt értek el, ez a szabályozás elsősorban a zsidóságot sújtotta. A törvénynek ez is volt a legfőbb célja. A két forradalom, s különösen a Tanácsköztársaság tapasztalata után, amelyet sokan azonosítottak „zsidóuralomként”, az 1920-ban berendezkedő ellenforradalmi rezsim megengedhetetlennek tartotta, hogy a leendő értelmiségen belül olyan magas legyen a zsidóság aránya, mint korábban. Ezt a véleményt Teleki Pál is osztotta. Helyeselte, hogy az izraelita vallású egyetemisták és főiskolások aránya az 1920-as évek végére 8%-ra csökkent. Ebben a kérdésben – bár mindketten konzervatívok voltak – nem árultak egy gyékényen Bethlennel. 1928-ban, amikor mint miniszterelnök Bethlen kezdeményezte és keresztül is vitte a törvény enyhítését, Teleki a módosítás ellen volt.

Két országlása között – tudományos tevékenysége mellett – melyek voltak azok a legfontosabb területek, ahol jelentős szerepet töltött be?

Az 1921 és 1938 közötti közel két évti­zedben, amíg a napi politikától úgy­-ahogy távol tudta tartani magát, Te­leki igen sokrétű és összetett munkát vég­zett. Érett férfikorának legszebb évei voltak ezek, amikor tudósként és oktató-nevelőként, tudományszervezőként és tudománypolitikusként, valamint a revíziót megalapozó munka irányítójaként egyaránt jelentőset alkotott.
Lemondása után azonnal elfoglalta kated­ráját a budapesti egyetem közgazdaság-tu­dományi karának földrajzi tanszékén. Gaz­dasági és politikai földrajzot oktatott igen alapos geológiai és fizikai földrajzi alapve­téssel. „Ha Angliáról adott elő – emlékezik egyik tanítványa, Rónai András –, leírását az angol ember reggelijével kezdte; ha Magyarországról, akkor a hátteret „az ázsiai sztyepp klímájá­val kezdte és Szent Istvánnal végezte”. A politikai földrajz terén elért eredményeit a nemzetközi tudósvilág is elismerte. 1922-ben az Egyesült Államok williamstowni egye­temén tartott előadásokat, 1924-1925-ben pedig a Népszövetség szakértőjeként az Irak és Törökország közötti, moszuli olajvidék ho­vatartozását vizsgáló bizottság tagja volt. Földrajzi tárgyú fő műve, amelyet a szakem­berek még ma is használnak, 1936-ban jelent meg A gazdasági élet földrajzi alapjai címmel.
A tudósi, oktatói és nevelői tevékenység mellett Teleki számos vezetői posztot is be­töltött, kiterjedt tudományszervezői és tudománypolitikusi tevékenységet is kifej­tett. A közgazdaság-tudományi karnak há­romszor egymás után dékánja, majd miután ezt a József Nádor Műszaki és Gazdaságtu­dományi Egyetemhez csatolták, az utóbbi­nak 1937-1938-ban rektora volt. 1920-tól töl­tötte be az Eötvös Collegium kurátori, 1932 és 1936 között az Országos Ösztöndíjtanács elnöki, 1936-1937-ben a Közoktatási Tanács elnöki és 1936-tól a külföldi Collegium Hun­garicumok kuratóriumának elnöki tisztét. E beosztásai révén a rendszer értelmiségi elitkiválasztásának és -képzésének hosszú éveken át a legfőbb irányítója volt.
A leendő magyar elit nevelésével kapcso­latos koncepciójának sarkalatos eleme volt a vezetők és a nép közötti szakadékok áthida­lása; a parasztság életkörülményeinek, gon­dolkodásának és lelkiségének a megismerte­tése az új irányítókkal. A harmincas évek közepétől ezért karolta fel a falukutató mun­kát, küldte tanítványait a Dráva menti kis falu, Kemse tanulmányozására, s Győrffy István és Magyary Zoltán professzorokkal együttműködve ezért hozta létre 1938-­ban az Országos Táj- és Népkutató Intézetet.
Műkö­désének harmadik területe Magyarország revíziós követeléseinek tudományos meg­alapozása és a külföldre irányuló revíziós propaganda irányítása volt. E munka eleinte a különböző társadalmi és bajtársi egyletek­ben folyt, melyeket a Társadalmi Egyesüle­tek Szövetsége (TESZ) fogott össze. Ezt a szervezetet 1921 áprilisáig legfelsőbb szinten Bethlen, majd Teleki irányította. A munka szakszerűbbé tétele érdekében Teleki megteremtette ennek intézmé­nyi hátterét is. A Magyar Tudományos Akadémia keretében 1924-ben Szociográfiai In­tézetet, a Magyar Statisztikai Társaság kebe­lén belül pedig 1926-ban Államtudományi Intézetet hozott létre. Előbbi a trianoni Ma­gyarország, utóbbi az elcsatolt terüle­tek kis tájaira és népeire – elsősorban a ma­gyarságra – vonatkozó adatgyűjtéssel, vala­mint a gyűjtött anyag nyilvántartásával és katalogizálásával foglalkozott. Az 1938 és 1941 között előterjesztett magyar revíziós igények, illetve a magyar tárgyaló delegáci­ók érvrendszere jórészt e két kis műhely, elsősorban az Államtudományi Intézet gyűj­teményein, térképein, statisztikáin és tanulmányain nyugodott.
Teleki közreműködésével alakult meg 1927-ben a Magyar Revíziós Liga is. Ez azt tűzte ki célul, hogy társadalmi összekötte­tések kiépítésével és a legkülönfélébb pro­pagandakiáltványokkal meggyőzze az eu­rópai közvéleményt a trianoni békeszerző­dés által teremtett helyzet igazságtalanságá­ról és tarthatatlanságáról. Ez a szervezet ad­ta ki az Igazságot Magyarországnak! című kiadványt, és terjesztette a keresztre feszí­tett, szétszabdalt és vérző Magyarországot ábrázoló plakátokat.

Bár tárcát vállalt az elvesztett területek visszaszerzése érdekében a Németország és Olaszország felé forduló Imrédy-kormányban – akárcsak Bethlen – meggyőződéses angolbarát volt. Miben nyilvánult meg ez az orientáció, netán voltak közös elképzeléseik angolszász irányban, hiszen 1939 februárjától ismét miniszterelnök lett?

Külpolitikai vonalvezetésének kialakításá­ban Telekit két alapvető cél vezérelte: az 1938-as első bécsi döntéshez hasonló újabb terület-visszacsatolásokkal a revíziós politika kitel­jesítése, valamint a háborús konfliktusoktól való távolmaradás, az ország semlegességé­nek a megőrzése („fegyveres semlegesség”). Az első hónapokban úgy tűnt, hogy politi­kája e téren is sikeres lesz. 1939 márciusában német jóváhagyással, de fegyveres konflik­tus nélkül újabb területgyarapodás követke­zett be. Visszakerült Kárpátalja, s ezzel meg­teremtődött a lengyel-magyar közös határ.
1939 őszén a kormány újabb bátor és sikeres külpolitikai lépést tett. A német-lengyel konfliktus napjaiban nemcsak a német csa­patok átvonulását tiltotta meg magyar terü­leten, hanem amikor a harc eldőlt, megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt. Minderre olyan helyzet­ben került sor, hogy az előző kormány ígé­retét beváltva, Magyarország ekkorra kilépett a Népszövetségből (1939. április 11.) és február 24. óta az Antikomintern Paktum tagja volt.
Teleki sikeresen induló miniszterelnöklé­sét a bel- és külpolitikai körülmények rendí­tették meg, és futtatták zátonyra. Először a német hadsereg 1940. április és június közöt­ti hadisikerei északon, majd nyugaton, ame­lyek a vezető elitre és az utca emberére egyaránt mély benyomást tettek. Szinte álta­lánossá vált a német hadsereg legyőzhetet­lenségébe vetett hit; nőtt a szélsőjobb befolyása; s hovatovább nemzeti érdeknek kezdett látszani a Németországhoz való fel­tétel nélküli igazodás. Még megalapozottabbnak látszott ez a vélemény az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után. Észak-Erdély és a Székelyföld visszatéréséért, amelyet az első pillanatban mindenki óriási sikerként könyvelt el, Hitler súlyos árat szabott, sokkal súlyosabbat, mint az első bécsi döntésért. S a kormánynak ezt meg kellett fizetnie.

Mennyire köthető a második zsidótörvény elfogadása az ő személyéhez, miben járult hozzá annak megfogalmazásához?

Az 1939-es második zsidótörvény már nem vallási, hanem faji, származási alapra helyezkedett. Zsidónak az minősült, akinek az apja vagy az anyja, illetve a négy nagyszülő közül kettő izraelita vallású volt. Az ily módon meghatározott „zsidók” arányát az üzleti életben 12%-ra, az értelmiségi pályákon 6%-ra, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-ra kellett csökkenteni. 1942 végéig ennek alapján mintegy 220 ezer magyar állampolgárt fosztottak meg addigi kenyérkereső munkájától. A közvetve érintettek száma ennél nyilván jóval magasabb volt. A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítésével a magyar társadalomból Teleki nemcsak egyetértett, hanem kifejezetten szorgalmazta azt. A törvény indoklását, de legalábbis annak egy részét ő írta. A külső tényezők mellett álláspontját elsősorban azzal indokolta, hogy a zsidóság olyan „minden néptől élesen elkülönülő népcsoport”, amely képtelen az asszimilációra, s amelyet a „szélsőségekre való hajlamosság” jellemez. A törvény elfogadását a parlament mindkét házában heves vita előzte meg. Ennek során a keresztény egyházfők – Serédi Jusztinián, Raffay Sándor és Ravasz László – is támogatták az előterjesztést. Ha az 1930-as évek végéig egyesekben még élhetett is a remény, hogy a nemzeti liberális magyar állameszme lényege a megváltozott körülmények között is fenntartható, a második zsidótörvény elfogadása után többé senki sem áltathatta magát ezzel az illúzióval. A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból szemben állt mindazzal, amire a dualizmus korának állam- és nemzetépítő politikája épült, s amit – több-kevesebb sikerrel – az 1920-as években Bethlen István restaurálni próbált. A két konzervatív tehát ismét szembekerült egymással.

Teleki külpolitikai mozgásterének végzetes szűkülését jelentette, hogy 1940. november 20-án a magyar kormány csatlakozott a Háromhatalmi egyezményhez. Ugyanakkor 1940. december 12-én Belgrádban örökbarátsági szerződést kötött Jugoszláviával. Az ottani katonai puccs – mely németellenes élű volt – után azonban a berlini vezetés bejelentette igényét arra, hogy csapatai Magyarországon áthaladhassanak. A német hadsereg megindult Jugoszlávia ellen, a londoni nagykövet tájékoztatta Telekit: Magyarország hadüzenetre számíthat angol részről Jugoszlávia megtámadása esetén. Egy napra rá önkezével vetett véget életének. A történelemtudomány feltárta e drámai napoknak minden mozzanatát, avagy vannak még tisztázatlan kérdések?

Ismét Ablonczy Balázsra, Teleki monográfusára kell hivatkoznom. 2005-ben megjelent munkájában (Teleki Pál) minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Teleki önkezével vetett véget életének. A gyilkossági teóriák légből kapottak, semmilyen komolyan vehető bizonyíték nem szól mellettük. Teleki figyelmeztetésnek szánta kétségbeesett tettét, amellyel a nemzetközi és a hazai közvéleményt egyaránt fel akarta rázni. Bár ez részben sikerült, a dolgok folyását más mederbe terelni ezzel sem lehetett.