A politikai hullámlovasok nem olvasnak monográfiát

DR. KÖVÉR GYÖRGY történész, docens, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének tanára elsősorban a kiegyezés utáni kor kutatója. Banktörténeti, életrajzi munkák szerzője, nagymonográfiában dolgozta fel a tiszaszelári per történetét. Váradi előadásában a zsidóság 18-19. századi letelepedését vázolta fel. Szerteágazó tevékenységéről Szilágyi Aladár kérdezte.

Tudtommal már egyetemista korában foglalkoztatta a gazdaságtörténet, illetve a banktörténet. Miért ez a témakör keltette fel az érdeklődését?

Debrecenbe jártam egyetemre, ahol – többek között – Szabó István, a magyar agrártörténet egyik jeles művelőjének a tanítványai tanítottak, másrészt Budapestről jártak le az úgynevezett idegenlégiós professzorok, Ránki György és Niederhauser Emil. Ez a két dolog erős hatást gyakorolt rám, de nem csak a gazdaság-, hanem a társadalomtörténet is foglalkoztatott. A banktörténet iránti érdeklődésem későbbi, az Iparosodás agrárországban című könyvem (1982) írása közben jöttem rá, hogy a pénzügyek nélkül semmi sem érthető a tőkés átalakulás történetéből.

A bankvilág történetének búvárlása során kezdett a sokágú Rothschild-dinasztiával is foglalkozni. Én csupán egy, annak idején szenzációt keltő nagyváradi vonatkozást tudok a famíliáról: a múlt század elején Charles Rothschild Wertheimstein Rózsikával, Várad szépével lépett frigyre, aki lovag Wertheimstein Alfréd ulánuskapitánynak volt a leányzója…

Hozzájuk engem a magyar államadósság története vitt. Az iránt érdeklődtem, mi az oka annak, hogy Magyarország időnként notóriusan eladósodik? A 19. század második felében a magyar állam bankárja a Rothschild-ház és az ehhez kapcsolódó német, osztrák és magyar bankokból álló konzorcium volt. Ennek megnéztem a magyarországi pénzügyminisztériumban fellelhető anyagát, majd egy történészkonferencián, Budapesten találkoztam valakivel, aki azt kérdezte, miért nem megyek el a londoni Rothschild-archívumba. Ez a 80-as évek elején volt. Elárultam neki, hogy ez nem olyan könnyű nálunk, de betette a fülembe a bogarat, többször is pályáztam, s a harmadik nekifutásra kaptam egy londoni ösztöndíjat, harminchárom éves koromban. Én voltam az első kelet-európai kutató abban a londoni archívumban. A Rothschildok alapján arra jöttem rá, „szép dolog ez a magyar államadósság”, de érdekesebb, hogy egy állam adósságának tükrében hogyan történik a nemzetközi pénzügyeknek a finanszírozása.

Ami az akkori pénzvilág mozgásait, törvényszerűségeit illeti, lehet-e párhuzamot vonni köztük és a maiak között, vagy akkoriban más volt a helyzet?

Ha kicsit megérti az ember a 19. századot, akkor a huszadikat is, a huszonegyediket is meg fogja érteni. Mert a nemzetközi pénzügyeknek az alap-meghatározottságai nem változtak. Egy csomó technika változott, másképp működik a dolog, de az, hogy mi tesz egy országot hitelképessé, hogy mi rontja el a hitelképességét, nem sokat módosult. Persze, a 19. században minden kézműves szinten ment…

Tekintélyes a publikációs lajstroma. Többek között életrajzi jellegű anyagokkal foglalkozott. Hogy egy bihari vonatkozású munkáját említsem: közölt egy rövidebb tanulmányt a tragikus sorsú Lovassy Lászlóról.

A Könyvhétre jelent meg egy kötetem Biográfia és társadalomtörténet címmel. Benne a Lovassyról szóló tanulmány is. Úgy jutottam el Lovassy Lászlóhoz, hogy írtam egy életrajzot a Nagy Imre per egyik fővádlottjáról, a börtönben elpusztult Losonczy Gézáról, aki ugyanabban a városban érettségizett, ahol én, Hajdúböszörményben – részben innen származik az érdeklődésem iránta. Annak az életrajznak a kapcsán kellett belekontárkodnom a pszichohistóriába vagy a pszichobiográfiába is, amely a történetírásnak egy újabb irányzata, a lélektani tényezők szerepét vizsgálja a történelemben. Losonczy első, 1951-es letartóztatása után börtönpszichózisba esett, s ennek kapcsán elkezdtem érdeklődni, voltak-e még ilyen esetek. Megtaláltam Lovassynak néhány olyan levelét másolatban, amit már a szabadulása után írt különböző embereknek. Az igazi kérdés az volt, mit tud kezdeni a történész egy megzavarodott ember szövegeivel? Engem módszertani szempontból is érdekeltek mind a Losonczy, mind a Lovassy szövegek. Szerencsémre, találtam egy olyan forráscsoportot, amit lehetett elemezni, amit Lovassy már a börtönből való kiszabadulása után írt. Losonczyra a börtönből való szabadulás 1954-ben lelkileg is szabadítólag hatott, Lovassy pedig 1840 után még zavarodottabb lett. Igazából az érdekelt, hogy a szabadulás és a pszichózis hogyan függ össze.

Olvasóink számára mondom: a nagyszalontai születésű Lovassy László volt a Kossuth köré tömörült országgyűlési ifjak vezéralakja, aki néhány évvel elítéltetése után zavart elmével került ki a börtönből, s ilyen állapotban élt még fél évszázadot…

Én Lovassyban már a letartóztatása előtti időszakban véltem felfedezni hajlamot a betegségre. Az is érdekelt, mi a helyzet azokkal, akik ilyen militáns politizáló figurák lesznek, van-e ennek valamilyen lélektani gyökere? Nem a politikai pszichózis felé mentem el, de érdekelt, milyen lehetett ez a fiatalember a letartóztatása előtt. Sok minden kiderül azokból a levelekből, amiket az édesanyjának írt. Például az, hogy már az országgyűlési korszaka előtt is voltak depressziós szakaszai. Végig hullámzó kedélyű ifjú ember volt. Spielbergből mentálisan leépülve szabadult, és ebben az állapotban élte le az életét. És nem voltak többé nagy fellángolásai, mint azelőtt. Szörnyű sors az övé…

Egyik munkája a tiszaeszlári zsidó közösség elleni vérvád-per monográfiája. Fennmaradtak a gyorsírásos jegyzőkönyvek, a két főszereplő, a védő Eötvös Károly és a vizsgálóbíró, Bary József is megírta a maga memoárját. Bizonyára ön talált újabb, addig nem kutatott forrásokat is. Mi a lényege annak a szemléletváltásnak, ahogy a pert kezelte?

Egy véletlen folytán csöppentem bele az eszlári ügybe: 2003-ban Nyíregyházán szerveztek egy konferenciát a per 120. évfordulója alkalmából, ott kért fel egy kolléga, hogy a per társadalomtörténeti hátteréről tartsak előadást. Elvállaltam, és döbbenettel jöttem rá, hogy egyrészt egy csomó olyan forrás van, amit soha senki nem nézett meg, másrészt a falu társadalmát soha senki nem vizsgálta. Amiben én nézőpontot váltottam: rájöttem, nem lehet megérteni egy ilyen ügyet, anélkül, hogy a színhelyet magát, azt a Tisza-parti falut, ahol ez az egész kirobbant, ne vizsgáljuk meg rendesen. Én nagyon tisztelem Eötvös Károlyt, azt szoktam mondani, szívesen venném, ha egyszer ő volna a védőügyvédem, de – mondjuk – levéltárosomnak inkább Bary Józsefet fogadnám föl, mert Eötvös nem volt túlzottan pedáns. Barynak van váradi vonatkozása is: később ide került bírónak, itt fejezte be a pályáját. Egyikük sem élt affinitással a falu iránt. Én aztán nem csak a peranyag forrásait vizsgáltam, amiket nyilván előttem is sokan megnéztek, nem csak a Bary–Eötvös hagyatékot néztem át, hanem a falu fellelhető dokumentumait is. Az Országos Levéltárban a kataszteri iratokat és térképeket, a Szabolcs megyei levéltárban a fő- és alispáni iratokat, az anyakönyveket, az egyházi levéltárakban a vizitációs és presbitériumi jegyzőkönyveket. Még a kisemberek családfáit is megcsináltam. Azt gondoltam, onnan kell ezt a dolgot fölfejteni. Ebből a szempontból nagyon érdekesek a per forrásai. Kihallgatás alkalmával az emberek általában vagy azt bizonygatják, hogy ők miért ártatlanok, vagy azt, hogy a másik miért gonosztevő. Ez engem annyira nem érdekelt. De az igen, ha elmondja, mi történik, ha az eke megakad a tuskóban, hogyan szántanak, avagy mit csinál az öregember, amikor a menye meszeli a házat, és ő kénytelen kint ácsorogni a fa alatt… Hol van egy másik falu Magyarországon az 1880-as évek történetével, ahol az emberek ilyen hétköznapi dolgokról megszólalnak? Gyorsírással jegyezték, de én hallom is, ráadásul tiszántúli lévén, még a tájszólást is hallani vélem. A per forrásait tehát visszaforgattam a falura, s ezeket a hétköznapi dolgokat próbáltam a jegyzőkönyvekből is kiolvasni. A vád, mely szerint Solymosi Esztert a zsidók eltették láb alól, már akkor is gyenge lábon állott, végül nem sikerült bebizonyítani, ezért fölmentették őket. Egyébként egy olyan bíró hozta meg ezt a döntést, aki nem szívesen mentette föl a vádlottakat. Viszont Bary a hagyatékában megőrizte azokat az iratokat is, amik ellene szóltak a vádnak. Kiderül, hogy miként próbálták a vádat manipulálni. Megvoltak a jegyzőkönyveknek a fogalmazványai is, lehetett látni, miket húztak ki. És ő volt az a „pedáns levéltáros”, aki az ellene szóló dolgokat is megőrizte. A per anyagából egyértelmű, ez a vád tarthatatlan volt. Amit hozzá lehetett és kellett tennem: Tiszaeszlár társadalomrajzát, a reformátusokat, a katolikusokat, a görög-katolikusokat, a zsidókat – úgy, ahogy ott együtt éltek.

Milyen volt a könyv recepciója?

Elég sok recenzió jelent meg róla, értő recenzió. Ha ezt veszem, akkor meg lehetek elégedve, kaptam egy akadémiai díjat is 2012-ben, elsősorban ezért a könyvemért. Az, hogy a politikai hullámlovasok nem olvasnak el egy 750 oldalas könyvet, az engem nem lep meg túlzottan. Azt is mondhatnám, bizonyos értelemben védettséget jelent, mert elriasztja a könnyű olvasmányra vágyókat.

Végeredményben egy leánykának az eltűnése elég banális eset lehetett akkoriban, ez pedig elég nagy hisztériát váltott ki…

Igen. Alaposan megvizsgáltam a Szabolcs megyei levéltárban az eltűnt gyerekek eseteit. Az Eszter eltűnése után sorozatosan jelentettek be eltűnt gyerekeket, volt, akinek két-három évvel korábban veszett nyoma, de most bejelentették, hátha a nagy keresésben előkerül. Megnéztem a Tiszába fúlt gyerekek eseteit is, ezek mind-mind jelzik, hogy az Eszteré nem volt egyedi. Attól vált azzá, hogy egy ilyen vérvádas ügyet konstruáltak belőle, és azt a sajtó, a politika, a parlament nemzetközi visszhangot keltő botránnyá transzformálta.

Térjünk át az előadása témájára: a zsidóság bevándorlására, főleg a 19. századra tekintettel. Jó ideig a magyar hatóságok nem tették lehetővé a betelepülő zsidók számára a szabad lakhelyválasztást…

A szabad királyi városokban nem lakhattak, de bármely községben letelepedhettek, ha kaptak valamilyen földesúri passzust. Szemben Morvaországgal, ahol egy családból csak egy gyermek maradhatott, a többinek el kellet jönnie. Magyarországon ilyen nem volt.

Érdekes színfoltként az askenázik Németországból és Csehországból érkeztek, később már Galíciából is, főleg a haszidok. Bizonyára a különböző hullámokban bevándorlók másfelé orientálódtak az országon belül.

Ennek volt egy földrajzi törvényszerűsége, amit egy, a két világháború közötti újságíró, Marton Ernő írt le először. Õ azt az álláspontot fogalmazta meg, hogy a cseh-morva területekről bevándorlók a nyugati határszélen telepedtek le, a Galíciából, Orosz-Lengyelországból érkezők pedig a keleti határszélen. Ezt a két csoportot összefüggésbe hozta a későbbi neológ, illetve ortodox irányzattal. Ez egy szellemes hipotézis, az azóta végzett kutatásokból kiderült, lehet, hogy az első hullámban valóban ez történt, és ez időben is eltolódott. Főleg a 18. században jönnek nyugat felől, a 19. században a galíciai oldalról, de amikor beljebb kerülnek az ország közepére és a Délvidékre, akkor már a két irányzat összekeveredik, s nem lehet az eredet és a vallási orientáltság között egyértelmű összefüggést találni. Van még egy csavar a történetben, hogy ez a nagy bevándorlás alapjában véve 1870-ig tart. Amikor a belső-magyarországi részeken a sajtóban, a röplapokban elkezdenek a zsidó bevándorlás ellen kampányolni, akkorára a bevándorlás lényegében lezajlott. Ennek a percepciója az 1870-es, 80-as években kezdődik, a tiszaeszlári per hatására létrejött, a parlamentbe 17 képviselőt bejuttatott Istóczy-féle Országos Antiszemita Párttal.

Már a 19. század közepén megfigyelhető két jelenség: az asszimiláció folyamata, és az emancipáció igénye.

A zsidó emancipáció többlépcsős folyamat volt Magyarországon. 1840-ben beengedték őket a szabad királyi városokba, a bányavárosokat kivéve, aztán 1867-től kezdve politikai-jogi értelemben emancipálták őket, de a vallási recepcióra csak 1894-95-ben került sor.

Ezt a kérdést az országgyűlés már hatvan évvel fölvetette.

Fölvetette, de két félen állt a vásár: a befogadó közeg is változott, a zsidóságon belül is megosztottság volt. Ez bonyolultabb annál, hogy voltak a neológok és az ortodoxok. De fontos a vallási recepció kérdése, aminek az volt a következménye, hogy attól a pillanattól kezdve lehetett vegyes házasságot kötni. A zsidó-keresztény vegyes házasságot nem csak a keresztény oldal ellenezte, hanem a zsidó oldalon is, az ortodoxok különösen. Az asszimiláció egészen más kérdés. Mert az induló állapothoz képest, hogy mondjuk, II. József minden zsidó családnak német nevet adatott, kvázi befogadta őket egy német-osztrák államnemzetbe, ahhoz képest a magyarországi zsidóság magyarosodása a névválasztásban, a névmagyarításban, az anyanyelv-választásban az 1840-es években kezdődött el, s aztán a dualizmuskori magyar állam ösztönözte ezt.

A kiegyezést követően Eötvös József vallásügyi miniszter reformjai között volt egy 1867-es törvény, amit 1895-ben ki kellett egészíteni.

Az Eötvös-féle 67-es törvény a politikai emancipációt jelentette, 1895 pedig a vallási recepciót. Ez volt a keret, amin belül megindulhatott a zsidóság társadalmi integrációja. A dolognak megvan a fordított oldala is. Azzal, hogy megindul a társadalmi integráció, felerősödik az ellenzők tábora is. Látják, hogy visszafordíthatatlan folyamat indult meg, ezt próbálják megakadályozni. Eszlár egyik érdekes mozzanata volt, hogy a perben mindenki csodálkozik azon, hogy ezek az ortodox zsidók milyen jól beszélnek magyarul. Ez természetes volt, ha kereskedni akartak, szükségük volt a jó magyar nyelvismeretre.

Mennyire pontos demográfiai adat, hogy 1850 és 1900 között megháromszorozódott a zsidó lakosság lélekszáma Magyarországon, elérve az egymillió főt?

Reálisnak tűnik, hiszen 1910-ben, az első világháború előtti népszámláláskor már 5 százalék volt a zsidóság aránya az össznépességen belül, II. József alatt még csupán egy százalék. Budapesten vagy Nagyváradon a 20. század elején húsz százaléknál nagyobb arányban éltek a különböző irányzatokhoz tartozó zsidó közösségek.