A pöcsökről, a dobozokról és a reklámadóról

Milyennek látja egy jobboldali lap újságírója a magyarországi sajtó helyzetét? Cseke Péter Tamás a Magyar Nemzet napilap erdélyi születésű munkatársát, LUKÁCS CSABÁT kérdezte. „A magyar sajtóban nagyon kevés a címkézetlen újságíró. Amikor elfogad egy állásajánlatot, tudomásul veszi, hogy bekerül egy dobozba. Az egyik dobozból nagyon nehéz átmászni egy másikba.”

A Magyar Nemzetben közölt publicisztikádból tudta meg a közvélemény, hogy Tusnádfürdőn volt egy incidens (lásd keretes írásunkat) Orbán Viktor sajtósa és az újságírók között. Mi késztetett a megírására?

Régóta akartam azzal foglalkozni, hogy Orbán Viktor körül megjelentek mindenféle gázas figurák. Írtam erről korábban is. Volt olyan jegyzetem, ami megjelenhetett, volt olyan is, ami nem. Amikor például 2013 márciusában Balog Zoltán Szaniszló Ferencet kitüntette a legmagasabb sajtódíjjal, én elég határozottan nekimentem a miniszternek. Írásom arról szólt, hogy a Fidesz hátországa, értelmiségijei nem értik, miért kell ekkora hülyeségeket csinálni. Akkor nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam. Az olvasók azt igazolták vissza, hogy ezt õk is így gondolják. Nyilván, volt olyan olvasó is, aki azt írta, hogy lemondja az előfizetést, mert már a Magyar Nemzet is bántja a drága jó Fideszt. A tusnádfürdői incidensről szóló jegyzetemben arról a jelenségről írtam, hogy a miniszterelnök körül megjelentek furcsa és vállalhatatlan figurák. Nem történt ott ugyan annyira súlyos dolog, ám az utóbbi időben már futószalagon jöttek az ilyen esetek. Szerintem Magyarországon nagyon sok olyan újságírónak volt már a tusnádfürdőihez hasonló élménye a miniszterelnök sajtósával. Orbán környezete üzemszerűen megalázza a sajtósokat, adott esetben fizikai atrocitás is éri őket. Az árvízi védekezéskor például a gátakról lelökdösték a Hír TV riporterét.

Cikkednek az emelte a hírértékét, hogy úgymond a nemzeti jobboldalnak, tehát a hatalomnak elkötelezett Magyar Nemzet újságírója bírálta (bunkózta le) Orbán sajtósát. Ezt a címkézést hogyan kommentálod?

Havasi Bertalan esete Haáz Sándor fotóssal

Mindig különleges érdeklődéssel olvasom azokat a vélekedéseket, hogy mi miért történik nálunk, a Magyar Nemzetnél. Olvastam arról már, hogy a jegyzetem megírásakor az Orbán Viktorral állítólag konfliktusban álló Simicska Lajos fogta a kezem. Elmondhatom, hogy tizenegynéhány éve dolgozom a lapnál, és soha nem találkoztam az említett úrral, soha nem beszéltünk, soha nem üzent nekem. Azt hiszem, hogy a magyar sajtóban ennél sokkal emberibb és esetlegesebb okok miatt kerülnek be a lapba témák, és sokkal kevésbé jól kitalált politikai kampányok részeként. Egy biztos: én nem azért írok valamiről, mert megkérnek rá vagy utasítanak, hanem azért, mert úgy gondolom, hogy fontos. A kérdésedre válaszolva: a magyar sajtóban nagyon kevés a címkézetlen újságíró. Amikor elfogad egy állásajánlatot, tudomásul veszi, hogy bekerül egy dobozba. Az egyik dobozból nagyon nehéz átmászni egy másikba. Én például nagy valószínűséggel nem lehetek és nem is leszek a Népszava vagy a Népszabadság munkatársa. Ám nem érzem magam kényelmetlenül ebben a dobozban: konzervatív beállítottságú ember vagyok. Ugyanakkor fenntartom magamnak a gondolkodás luxusát, nem minden publicisztikával értek egyet a Nemzetben megjelentek közül. Ám ezek számomra nem vállalhatatlanok. Még nem jutottunk el egy olyan skizofrén állapotba, hogy azt mondjam: tovább nem dolgozom ennél a lapnál, mert teljesen ellentétes azzal az iránnyal, amit én jónak tartok.

Ez a bedobozoltság hogyan hat az újságírók munkájára, teljesítményére, a tájékoztatás minőségére?

Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon nyereséges politikai újság nincsen. A Blikk tudtommal nyereséges, de az egy teljesen másik műfaj. Ezért külső pénzekre, akár hirdetésekre, akár más forrásokra van szükség a lapok működtetéséhez. És hát az határozza meg az irányt, aki a pénzt adja. Így annak, aki újságot akar írni, ezekhez az állapotokhoz valamilyen szinten alkalmazkodnia kell. Ez sajnos egész Kelet-Európára jellemző, Magyarország nem áll jobban vagy rosszabbul, mint mondjuk Románia vagy Bulgária.

A politikai megosztottságon túl működik-e egy fajta újságírói szolidaritás Magyarországon?

Táboron belül valamennyire működik, de ott sem túl erősen. Korábban volt egy újságírói labdarúgó kupa, sokat fociztunk együtt, és én tudtam az öltözőben olyan emberekkel is találkozni, akik teljesen más politikai beállítottságú lapoknál dolgoznak. Ezek a találkozási lehetőségek mára már teljesen megszűntek. Sajtó szakszervezetek nem nagyon léteznek. A MÚOSZ baloldali érdekeket szolgál, illetve van egy jobboldali sajtószervezet is, amiben én nem lelem a helyem. A MÚOSZ-szal egyébként azért szakítottam, mert nem állt ki 2006-ban egy újságíró kollégám mellett, akit bántalmaztak a rendőrök. A magyar sajtóra az a jellemző, hogy az újságírókat nettó 80 kiló élőhúsként kezelik, lecserélhetőek, megalázhatóak, kirúghatóak stb. Nem hozzáadott-érték vagyunk sok tulajdonos szemében a lapnak, hanem egy szükséges rossz. Egy kicsit úgy vagyunk, mint a harmadik-világbeli gyerekmunkások: az a lényeg, hogy a termelés zavartalan legyen, de az senkit nem érdekel, hogy mi mit gondolunk közben.

Az utóbbi hónapokban nagy mozgások voltak a magyarországi sajtóban: főszerkesztőváltás a hvg.hu-nál, a tulajdonos kivonulása hvg-ből, főszerkesztőváltás az Origónál. Eközben a Népszava haldoklik és a Népszabadság sem érzi jól magát. Te hogyan látod, van-e ennek köze a politikához?

Az az alapvető probléma, hogy a magyar sajtóban nincs elég pénz. Mindenkinek lavíroznia kell, és ebbe a politika is beleszól. Sokszor politikai kapcsolatokra van szükség ahhoz, hogy pénzt hozó hirdetésszerződések szülessenek. A jelenlegi minőségi sajtótermékek Magyarországon valakiknek az úri luxusai, ezek pénzt visznek, és nem hoznak. Ezt a pénzt valahogy elő kell teremteni, és ennek értelemszerűen vannak politikai vonzatai, de primér politika nincsen benne. Tehát szerintem nem konkrétan azért rúgták ki az Origo főszerkesztőjét, mert megírtak azt a cikket Lázár János miniszter utazásairól, hanem azért, mert a tulajdonos úgy gondolta, hogy ha még jelennek meg ilyen típusú anyagok, akkor neki megnehezednek az üzleti kapcsolatai. Szerintem nagyon ritka az olyan típusú politikai befolyásolás, hogy X úr telefonál a szerkesztőségnek, és azt mondja, ejnye-bejnye, és ebből a szerkesztőség levonja a következtetést. Azért a politikusok annyit tanultak az elmúlt években, hogy nem kockáztatják meg szerintem az ilyen típusú beleszólást.

Nagy felháborodást váltott ki Magyarországon még a jobboldali média egy részében is a reklámadó bevezetése. Mi a véleményed az intézkedésről?

Szerintem a reklámadóból befolyó összeg nem tétel, nem segít érdemben a költségvetésen. Tény viszont, hogy ügyes könyveléssel a nagy médiacégek elérték azt, hogy veszteségesnek tűnjenek, és ne fizessenek adót. El tudom tehát fogadni azt a kormányzati és törvényhozói akaratot, hogy mindenki fizessen adót, és nem tartom ördögtől valónak a reklámadót. Más kérdés, hogy – az ellenreakciókat látva – ez politikai szempontból megérte-e a kormánynak. Volt egyébként az intézkedésnek egy jótékony hatása is a kereskedelmi adókra. Az RTL Klub híradói azóta sokkal izgalmasabbak és szakmailag is érdekesebbek, amióta a csatorna politikával is kezdett foglalkozni.

Ha egytől tízig osztályoznád a sajtószabadság mértékét Magyarországon, hányast adnál?

Hatos és hetes között valahol. A helyzet messze nem rózsás, de nem rosszabb a helyzet, mint a szomszédos országokban.

Parajdról kerültél Budapestre. Szerinted a magyarországi sajtónak mennyire sikerül objektíven tükröznie az erdélyi állapotokat, az erdélyi magyar közösség helyzetét?