A nomád életmód nem jelentett visszafejlődést…

„Ha csupán húszezer magyar jött volna be a szlávokkal teli Kárpát-medencébe, akkor mi ketten ma valami kitűnő szlovák nyelven beszélgetnénk egymással” – mondja FODOR ISTVÁN régész, kandidátus, a Magyar Nemzeti Múzeum nyugalmazott főigazgatója, akit Szilágyi Aladár a népvándorlás koráig visszatekintő kutatás néhány kevésbé ismert – Erdélyre is vonatkozó – aspektusáról faggatott.

Idézek az Ön egyik szövegéből, s javasolom, indítsuk ezzel a beszélgetésünket: „Ha jól meggondoljuk, valóban csodálatra és ugyanakkor csodálkozásra méltó dolog, hogy elindul egy finnugor nyelvű nép az Irtis-Isim-Tobol folyók vidékéről, majd három és félszáz évvel később hazát teremt magának a Kárpátok által koszorúzott medencében, megtartva a sztyeppén ugyancsak ritkaságszámba menő nyelvét és etnikai tudatát.” Mire alapozza ezt a megállapítást, hisz írott emlékeink nem maradtak fenn ebből a korból?

Az őstörténet, minden népnek ez a korai korszaka azért homályos, mert nincsenek egyértelmű írott források. Még akkor is, amikor megjelennek, kis szerepet játszanak abban, hogy rekonstruálni tudjuk a történelmet. Ami a leghosszabb időre visszanyúlik, az nem az emlékezet, hiszen az ember emlékezete gyorsan változik, hanem a nyelv. A nyelv rengeteg dolgot megőrzött a régiségből. Nem csak azt, hogy miként neveztünk egy-egy tárgyat, egy-egy tevékenységet, nem csak azt, hogy milyen szavaink voltak régen a fákra, a növényekre, az állatokra, az életre magára, hanem megőrizte a kapcsolatainkat is más népekkel. Régen nem volt erőszakos az asszimiláció, az az újkor találmánya. Akik többen voltak, általában ők asszimilálták azokat, akik kevesebben. Az, hogy a magyarság milyen népekkel élt együtt, iráni nyelvűekkel, török nyelvűekkel, szlávokkal, megőrződött a nyelvünkben is. Amikor az őstörténetkutatás elkezdődött, egy sor olyan tudomány, ami ma hozzá kapcsolódik: a régészet, a természettudományok, a növényföldrajz, az állatföldrajz, a biológia, az embertan, még nem is létezett. Mikor a nyelvészet elérte az a szintet, hogy igazából tudománnyá vált a 18. században, ezt követően a nyelvtudomány vált az őstörténetnek vagy a régi történetnek az egyetlen forrásanyagává. Ma már a fentebb említett tudományok eredményei alapján is következtetni tudunk arra, hogy a magyarság honnan származik. A legtöbb adat arra mutat, hogy őseink valaha a nyugat-szibériai alföldön éltek. Nem a tajga, meg a tundra övezetében – ahogyan eleink gondolták száz-százötven éve –, hanem sokkal délebbre alakult ki az a nép, amely magát „magyar”-nak, tehát „beszélő ember”-nek nevezte. A „magy”, az a „mond” szóból származik, az „-ar” „-er” pedig ősi finnugor szó, nem pedig török, ahogy sokan ma is feltételezik, ami azt jelenti, hogy „ember”.

Ismét Önt idézem: „A datálást illetően a régészet soha nem lehet eléggé biztos saját eszközeiben. A radiokarbonos kormeghatározás sem megoldás mindenre, mivel túlságosan rövid időről van szó. Ott, ahol egy-két évtizednek is nagy tétje van, a hibahatárok miatt óvatosnak kell lenni.”

A radiokarbon analízisnek ma már nagy szerepe van a régészetben, de ma is vannak kutatók, akik ezt nem fogadják el. Azt hiszem, nincsen igazuk. Mert van egy „tól-ig” időszak, amit valószínűsít ez a kormeghatározási analízis. Ez a keltezés elsősorban a régi korok tágabb időszakaira alkalmazható. Arra nem, ahogy néhányan próbálják pontosan megállapítani bizonyos lelőhelyekről, hogy a honfoglalást közvetlen megelőző vagy azt követő temetőkről, tárgyakról van-e szó. E tekintetben a radiokarbon vizsgálatban én sem bízom.

Javaslom, térjünk vissza a leletek kormeghatározására. Tegyük fel, előkerül egy honfoglaláskori vagy honfoglaláshoz közeli lelet. A tárgyi kultúrából, a motívumkincsekből megállapítható-e megnyugtatóan, hogy „magyar” sír-e vagy sem? Hiszen az előbb beszélgettünk arról, hogy a magyaroknak állandóan voltak kulturális, kereskedelmi kapcsolatai más népekkel. Tehát más népeknek is lehetett hasonló, akár azonos tárgyi világuk. Hogyan lehet ezt differenciálni?

Általános szentenciákat nem érdemes fölállítani. Abból származhatnak problémák, ha kis sírszámú temetőben vagy magányos sírokban nem találunk tárgyakat. A honfoglalás kori régészetünk hosszú időre tekint vissza, az első sírt 1834-ben találták a pásztorok Kecskemét mellett, a bene-pusztai legelőn. Pontosan lehetett keltezni, pontosan lehetett tudni, hogy magyar, ugyanis pénzek is voltak benne. Méghozzá Berengár olasz császár pénzei. Jankovich Miklós műgyűjtő rögtön meg is állapította, hogy a sírban egy olyan vitéz nyugszik, aki részt vett a Berengár elleni hadjáratban, 924-ben Itáliában. A korai avar sírokat csak az 1870-es években sikerült azonosítani, méghozzá a bizánci pénzek segítségével. Ez Pulszky Ferenc érdeme, a Nemzeti Múzeum főigazgatójáé. De a késői avar, úgynevezett griffes-indás leleteket még a 20. században is Hampel József, a nagy régész hun leleteknek tartotta. A honfoglalás kori régészet hosszú időre tekinthet vissza, sok tudást fölhalmozott a tárgyakról, a honfoglalók temetkezési szokásairól. A honfoglaló magyarság olyan jellegzetes szellemi és anyagi kultúrával érkezett a Kárpát-medencébe, amely különbözött minden korábban itt lakó népétől.

Olvastam, hogy a nomád életmód nem jelentett társadalmi-gazdasági visszafejlődést…

Valóban nem. A magyarság a ligetes-sztyeppe északi sávjában élt, Szibériában. Ott ugyanúgy kialakultak nomád népek, mint másutt a világon. Ez egy új gazdasági formáció volt. A legracionálisabb fölhasználása annak a nem gazdag sztyeppei legelőnek, ahol nekik az állataikat kellett tartaniuk. A nomadizálás egy teljesen új és abban az időben rendkívül előremutató gazdasági változás volt, amelyet a sztyeppei népek kialakítottak maguknak.

De miért neveztek bennünket „türkök”-nek a bizánciak?

Azért, mert abban az időben, a 10. században, amikor bizánci szerzők, főleg Bíborbanszületett Konstantin császár írt rólunk, a sztyeppe nagy részét már török, tehát türk népek uralták. Előtte, mintegy ezer évig a szkítákhoz hasonló iráni népek. Nos, ebbe a közösségbe került be mindenféle másnyelvű nép is. A legközelebbi nyelvrokonaink is, főként a vogulok és az osztjákok egy jelentős része. Ezek később elveszítették a nyelvüket. A magyarság viszont nem. Tényleg csodálatos dolog, hogy a hosszú vándorlás alatt meg tudta a nyelvét őrizni ebben az előbb iráni, később török tengerben. Ennek racionális oka az lehetett, hogy a főbb finn-ugor nyelveknek a szerkezete alapvetően különbözik a török nyelvekétől. Egy merőben különböző nyelvet nehezebb, mint egy hasonlót elsajátítani. A török népek gyakorlatilag ma is – akár a szlávok – megértik egymást. Ez a különbség a magyarság számára nyelvi gátat épített. Ennek fontos szerepe van etnikai, néptörténeti vonatkozásban is. Kialakult egy biológiai gát is. Ugyanis a magyar nemzetségek csak a magyar nemzetségekkel házasodtak. Mivel létezett egy nyelvi gát is, az etnikai endogámiát jobban meg tudtuk őrizni, mintha mi is török nyelvet beszéltünk volna. A vezérek viszont kénytelenek voltak diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni. Bíborbanszületett Konstantin írja, hogy a kazár kagán, mikor odaköltöztek a magyarok, akkor Levédihez, az első vajdához egy előkelő kazár nőt adott feleségül. A házasságok felső körökben akkor sem szerelem alapján kötettek. Ezért írhatta Konstantin, hogy a magyarok egyaránt beszélik a kazárok nyelvét és a sajátjukat is. Ez lehetett az oka annak is, hogy átvettük a kazároktól azt a korai félnomád államformát, amelyik Szent István uralkodása előtt az első magyar államalakulat volt, az úgynevezett kettős fejedelemség.

Bár történészeink évre pontosan kijelölték, hogy mikor volt a honfoglalás, az feltehetően nem egyetlen esztendő leforgása alatt zajlott le. Bizonyára voltak előzményei, illetve utóhullámai is…

A honfoglalás időpontjával a magyar történészeknek a 19. század vége felé gyűlt meg a bajuk. Azt tudták, hogy Regino prümi apát 889-et ír, a bizánci források szerint is ebben az időben lehetett valamikor. Nagyjából a 9. század vége, 10. század eleje az az időszak, amikor a magyarok bejöttek a Kárpát-medencébe. 1881-ben összehívott egy tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémia. Ezen részt vettek a korszakkal foglalkozó legkiválóbb történészek. Pauler Gyula tartotta a legszínvonalasabb előadást, méghozzá olyan érvénnyel, hogy ma is az ő álláspontját fogadjuk el. Hogyan tudta megállapítani pontosan a honfoglalás esztendejét? Úgy, hogy a különböző, egymástól független forrásokat vette figyelembe. Volt egy a bizáncitól független arab forrás, egy szláv forrás, ezeket gyűjtötte össze, és az eseményeket egymás utánra tette. Ebből még nem alakulhatott volna ki a honfoglalás évszáma, de volt két esemény, amiről pontosan lehetett tudni, hogy mikor történt. Volt Bizáncban egy nagyerejű földrengés, amiről már akkor, a 19. század második felében a geológusok meg tudták állapítani, hogy pontosan mikor történt. A másik esemény István pátriárka halála volt. Ennek alapján Pauler megállapította, hogy a honfoglalás 895-ben volt. Méghozzá annak az évnek az őszén. Ezt Győrffy György némileg helyesbítette. Magam is ezen a véleményen vagyok, hogy a nagy állattartó népeknek, ha tovább akarnak vándorolni, meg kell várniuk a téli időszakban legyengült állatok fölhízlalását a friss tavaszi legelőn. Főleg a felderítőknek naponta akár száz kilométert kellett megtenniük lóháton, ezt nem lehetett csont és bőr gebéken vágtatva véghezvinni. Általában tavasszal indultak hadjáratra.

Eléggé eltérő véleményekre bukkantam arra nézvést, hogy hányan lehettek a honfoglaló magyarok.

Egyetlen írott forrásunk van, amelyik számszerű adatot tartalmaz: háború esetén a magyarok két „tömény” lovast tudnak kiállítani. Ez 20 ezer embert jelent, ami nagy haderőt jelentett abban az időben. Hódító Vilmos négyezer harcossal foglalta el Angliát. Egy tömény – tyumen – tehát tízezer lovas. Zimonyi István kollégám Szegeden arab forrásokról írt egy könyvet, ő mutatott rá, ha megnézzük ezekben a forrásokban, hogy egy-egy tömény mennyit jelent, eltérő adatokat kapunk. Viszont ha elfogadjuk ezt a húszezres nagyságrendet, abból következtetni lehet arra, hogy mennyi volt az összlakosság. Győrffy György ezt 200-400 ezer közé tette. Véleményem szerint az a két tömény lovas reálisnak tűnik, hisz a magyarság lélekszámára visszafelé tudunk következtetni: a honfoglalás-kori sírokból már huszonvalahány ezret ismerünk, amiknek csak a töredéke van feltárva. Tehát nem voltunk kis nép, a Győrffy-féle 1965-ös becslés ma is helytálló. Kristó Gyula történész professzor viszont csak mintegy húszezerre becsülte a teljes magyarság létszámát. Ez nevetséges… ha csupán húszezer magyar jött volna be a szlávokkal teli Kárpát-medencébe, akkor mi ketten ma valami kitűnő szlovák nyelven beszélgetnénk egymással.
Az Alföldön több helyen bukkantak rá olyan 9-10. századi népességre, amelyik valószínűleg az avarok közül maradt meg. Bármennyire furcsa, az akkor is termékeny Alföld volt a legkevésbé lakott terület ebben az időben. Dél-Erdélyben a bolgárok uralkodtak, észak-nyugaton a morvák, nyugaton a frankok, az Alföld pedig egy átmeneti fölvonulási terület volt, ahol sokat pusztítottak a hadak. A nem magyar nyelvű népességek közül a szlávok őrizték meg a legtöbben a nyelvüket. Mert ők kompakt tömegben éltek a Dunántúlon is, Szlavóniában, meg Zala megyében. Azokat a magyarság csak katonailag szállta meg, ott nem telepedett meg. Döntő többségben a Nagyalföldön és a Kisalföldön alakította ki az életterét, összesen 110 ezer négyzetkilométernyi területen. A többit katonai ellenőrzés alatt tartotta, nem csak a Kárpátokon belüli, hanem a Kárpátokon kívüli területeket is. Ilyen volt Délkelet-Lengyelország és Nyugat-Ukrajna, ahol magyar temetők kerültek elő. De föltehető az is, hogy Moldvában is voltak magyar határőrzők, akiknek a sírjait föltárták, például Jászvásár környékén.

Született olyan hipotézis is, mely szerint a honfoglaláskor a hágókon, szorosokon Erdélybe érkező magyarság még nem maradt Erdélyben, csak átvonult rajta, s a fokozatos betelepítés később kezdődött. Mi a véleménye erről?

Írott forrásokkal is jól dokumentálható a magyarság széttelepülése Erdélyben, amelyet nagyon jól ismerünk. Tehát a Meszesi kapun a későbbi Maros megyébe vonult be a magyarság, majdnem egészen az úgynevezett Szent István-i határokig. Ez bizonyítható mind az anyagi kultúra, mind az írott források alapján is. Gáll Ervin foglalta össze az erdélyi honfoglaláskori leleteket, két nagy kötetben. Erdély-szerte, Partium-szerte, a Bánságban is szép számmal kerültek elő 10. századi sírok. A nyugati országrészből Erdélybe való település, az valóban későbbi, a 11-12. században zajlott le. Viszont a honfoglalás korából nem egy, nem két sírról van szó, hanem sírok százairól, ezreiről, temetők soráról. Kolozsváron két temetkezési hely van, a Zápolya utcai és a Tordai út melletti nagy temető, mind a 10. században létesültek. Ahhoz, hogy egy ilyen, több száz síros temető kialakuljon, ott laknia kellett valakinek… De nem is a Szamos völgye volt az erdélyi betelepülés fő útvonala, hanem a Maros völgye, amely elég széles ahhoz, hogy a magyarság ott a maga külterjes állattartását folytatni tudta. A legérdekesebb a gyulafehérvári székesegyház mellett előkerült honfoglalás kori temető, lovas sírokkal. Ezek mind arra utalnak, hogy ott jelentős népesség telepedett meg, akiknek a fő feladata a sóbányák – később az aranybányák – kitermelése volt. Malomfalva környékén vagy Csombordon is jelentős temetőt tártak fel. A Mezőségen egymás mellett van egy bolgár, meg egy magyar temető. Ugye, bányászni a bolgárok tudtak… Tehát a magyarság a 10. századtól megtelepült, ezt sok magyar helynév bizonyítja Hunyad megyében, Szeben környékén is. Erdélyt tele van olyan kora árpád-kori elnevezésekkel, mint Les, tehát azok a falvak határőrök települései voltak.