Holnap talán eljön

Godot nem jön el. Mégis várni kell rá, hogy valami értelme legyen az érkezésnek és a maradásnak. Egyedül vagy társsal, önmagukban és önmagukon kívül, kiszolgáltatva és egymásra utalva kell, hogy valami értelme legyen ennek az egésznek, amit életnek neveznek. Szabó K. István az emberi kapcsolatokra helyezte a hangsúlyt a nagyváradi Godot-ban. Simon Judit a bemutató előadást látta.

Négy különös ember szerepel ebben a történet nélküli történetben. Négy ember a semmi vagy a mindenség közepén, vagy szélén. Két pár találkozik és elválik, hogy látszólag semmi se történjen, semmi se változzon sem az életükbe, sem körülöttük. Jelentőségét veszti az idő és a tér, a dialógusok mintha csupán karikíroznák az emberek közötti beszélgetéseket. Mintha párhuzamosan zajlanának, mintha csak azért hangzanának el szavak, hogy ezek a pusztulás szélén vagy után egymásra talált emberek elmeneküljenek a gondolataiktól.
Samuel Beckett az abszurd dráma klasszikusának, a Godot-ra várva című, talán legismertebb darabjában négy férfi Vladimir (Didi), Esztagon (Gogo), Pozzo és Lucky, valamint a hírt hozó fiú jelenik meg a színen. Ágrólszakadt clownok, akik a semmiből jöttek, és a semmi felé tartanak. Pozzo és alárendeltje, rabszolgája Lucky: az emberiség. Azok közül, akik mindig megverik Esztagont, ahányszor csak kilép a semmiből, vagy a mindenségből. Nézőpont kérdése, hogy hol van a két magányos figura.
Beckett látszólagosan egyszerű története, az ismétlődések, a néha cirkuszi poénokhoz hasonlatos egyszerű szöveg több réteget rejt. Aprólékos szövegértelmezés, helyzetelemzés szükséges ahhoz, hogy ezek kibontakozzanak. A szöveg, a karakterek, a helyszín, a cselekmény számos értelmezést tesz lehetővé. Filemon és Baucis Szabó K. István a csehovi megközelítés mellett döntött: az emberi kapcsolatokat, az egymásra utaltságot, az elhagyatottságot, a tehetetlenséget vizsgálja. Ez a megközelítés – noha a színpadokon nem szokványos – természetes, Beckett ugyanis tudatosan folytatja a csehovi hagyományt.

A becketti színház egyes elemzői úgy vélik, hogy a Godot-ra várva a Három nővér parafrázisának is tekinthető.

A nagyváradi előadás rendezője továbbgondolja a csehovi vonalat: a négyből két férfiszerepet nővel játszatja el. Didi (Csíky Ibolya) és Gogo (Dobos Imre), illetve Pozzo (Szotyori József) és Lucky (Fodor Réka) párost alkotnak. Ez az újszerű megközelítés értelmet ad a párbeszédeknek. A dialógusok, az ismétlődések az élet rutinját jelenítik meg. Más, új értelmet nyer a tér és az idő. A nagyszerű színpadkép, a homok lepte, összeomlani kész deszkatákolmány, közepén a mélyedéssel, ami lehet ágy vagy sírgödör, a semmibe vezető ki- és bejáratok, a hálóba gabalyodott üres akváriumgömb, a görbe fa, Didi összetákolt, rozoga kerekesszéke nemcsak alátámasztja a rendezői elképzelést, de mindegyik elemnek jelentősége van a játék során. A karakteres jelmezek megmutatják a szereplők egymáshoz tartozását, lerongyolódását, illetve javaik talmiságát.
Az idő megszűnik, ami elmúlt, az lehet tegnap, de az is lehet, már évek teltek el, amióta várnak. A két idős ember életében elveszti a jelentőségét az idő.
Ebben a térben, Didi és Gogo az időtlenségben társak, együtt telt el és telik az életük várakozásban, reménytelenségben, a remény szikráival. Meghalni sem akarnak, tudnak egymás nélkül. Társak a szó legteljesebb értelmében. Filemon és Baucis – együtt az élet és halál peremén.
Ebben az értelemben a tér lehetne akár a lepusztult otthon maradványa, ahol Didi és Gogo várják Godot. Noha azt mondják, ide jöttek várni a fához, a mondatnak nem biztos, hogy van jelentősége, hiszen megszűnt az idő. A fa pedig lehet az, amivé a házastársi hűség megtestesítői váltak, de lehet az élet jelképe is, azzal az egy zöldülő levéllel. Összeláncolt celebek Pozzo és Lucky váratlanul érkeznek ebbe az életbe. Mintegy betörnek a külvilágból, amely mégis létezik valahol. A férfi láncon rángatja az agyonsminkelt, csicsás, alig öltözött nőt. Lucky társa, Pozzo jólétének jelképeit cipeli: a hordozható széket, a teli kosarakat. A férfi a többiekhez viszonyítva jómódú – pipája és órája is van. Ez a kapcsolat teljesen más, mint a két öregé. Lucky, a nő teljesen kiszolgáltatott. Parancsra táncol, parancsra beszél és parancsra gondolkodik. Utóbbihoz a kalap szükséges. Mintha ebből a tárgyból lehetne elővarázsolni a szavakat és gondolatokat. Akár a cirkuszban. Pozzo is olyan, mint egy ellenszenves bohóc. Vagy gazdag celeb, aki a kicicomázott asszisztensét, nőjét cipeli magával, és alázza porig, mintegy demonstrálva a hatalmát fölötte.
Didi sajnálkozva nézi őket, Gogo próbálja megérteni.
visszatérnek, Pozzo vak és Lucky néma. A férfinek eltűntek a tárgyai, a nő elvesztette a kalapját. Semmijük sincs abból, ami önmagukat és viszonyukat meghatározta. Csak az őket összetartó lánc maradt meg. Ez is egymásrautaltság, egymáshoz tartozás, csak másmilyen, mint a szeretet.Szakítás az abszurddal Az előadásban a szférák zenéjének eltorzult foszlányai között egy kislány a hírhozó: Godot nem érkezik, de holnap biztosan itt lesz. Fehér ruhában jön, kezében zacskó, benne víz és aranyhalak. A Megváltó jelképe lehet, aki nem jön. Várni, élni kell tovább. Holnap biztos eljön – mondja Didi mérhetetlen szomorúan.
Csíky Ibolya (Didi) egy félmosollyal suttogja el a mondatot, és abban benne van egy egész élet, minden örömével és nyomorúságával, de benne van a halál, a megpihenés utáni vágyakozás is. Csíky eszköztelen játéka mélységesen megrázó. Arcán kimondatlan szavak jelennek meg. Bölcsességet és szeretetet sugároz, olyan arc ez, aki már elszámolt, megbékélt. Ahogy ránéz társára, ahogy kéri az ölelést, ahogy könyörgi a szeretetet, maga az asszonyi, emberi érzelmek utáni vágyódás. Dobos Imre játékában felsejlik a valamikori erős férfi. Öregen néha durcás, néha elesett, élete egyetlen értelme Didi maradt. Lehet, elment volna, jobb életet keresni, de maradt az asszonya mellett. Azt sem bánja, ha megverik, mégis kimegy az emberek közé, hogy megtudja, mennyit kell még várni. Gogo férfi módra szereti Didit, mintha restellné, hogy neki jólesik átölelnie. Õ már rég nem hisz Godot eljövetelében, feladta a reményt, nem vár semmit, a halált sem. Csíky és Dobos játéka torokszorítóan őszinte és gyönyörű.
Szotyori József pöffeszkedő, dicsekvő, Pozzoja durvasággal próbálja férfiasságát, hatalmát. Mozgása kapkodó, szögletes. Pozzo nevetséges, holott retteg attól, hogy kinevetik. Gyáva, senkivel sem mer szembeszállni, csak társát alázza. Hátha elhiszik neki, hogy erős és fontos. Szotyori meggyőző játéka teszi, hogy ismerősnek tűnik ez a figura az utcáról, a tévéműsorokból. Innen ismerős Lucky is. Fodor Réka is szuggesztív bábszerű mozdulataival, hadaró beszédével, mindenbe beletörődő tekintetével. Fodor arca, testhelyzetei a teljes lemondást mutatják. Ez a nő már nem vágyik semmire. Neki és Pozzonak már nincs Godot-juk sem. Pozzo vakon megalázkodó, Lucky némán gonosz.
Szabó K. István rendezése szakít a klasszikus abszurd színházzal. Az újszerű megközelítésen túl azért is izgalmas, mert

egyszerre jelenik meg a demiurgosz keresése és tagadása, az élet szeretete és a halál szükségszerűsége.

Nem tagadja a reménytelenséget, de felvillantja a reményt is. Mert holnap talán eljön az, amire várunk. Akire várunk.