A nápolyi hadjáratok növelték Nagy Lajos presztízsét

2015. 04. 06. 22:04

A Magyar Tudományos Akadémia kutatója DR. CSUKOVITS ENIKŐ az Anjouk 14. századi magyar birodalmáról és európai politikájáról tartott előadást. Szilágyi Aladár Nagy Lajos expanziós törekvéseiről, dél-itáliai hadjáratairól, illetve lengyelországi uralkodásáról beszélgetett a történésszel.

 

 

Lajos már gyerekkorában „belekóstolt” a királyosdiba, hiszen kilenc évesen ő is ellátta a kézjegyével az úgynevezett visegrádi megállapodást, három év múlva a Habsburg ellenes magyar-morva szövetséget is. Apja halála miatt zsenge ifjúként, tizenhat évesen trónra került. Vajon az első pillanattól kezdve ő irányította az ország ügyeit?

 

Jó kérdés… Az apját tizenegy évesen hozták Magyarországra, nem voltak rokonok, támogatók a közelében, akikben feltétlen megbízhatott volna, nem tudhatta, hogy a magyar urak közül kibe vetheti a bizalmát, kibe nem. Lajos viszont úgy nőtt föl, hogy bár nem ő volt az elsőszülött, de mivel bátyjai kiskorukban meghaltak, már kicsi gyermekként arra nevelték az udvarban, hogy „te leszel, fiam, a király Magyarországon”. Neki nem kellett nyelvet, környezetet váltania, mint az apjának. Lajos egy ismerős, otthonos közegben nőtt föl.

 

Olvastam, számos nyelvben, a különböző tudományokban is jártas volt.

 

Amit akkor tudnia kellett egy leendő uralkodónak, azt a nevelői biztosították a számára – olyanok, akik Zách Felicián merénylete idején a saját testükkel védték meg Lajost és öccsét. Több nyelvet ismert, jártas volt a lovagi ismeretekben, és tizenhat éves korára egy hercegnek, akit kiskorától a trónra neveltek, bőven volt arra lehetősége, hogy az apjától ellesse a legfontosabb uralkodói ismereteket. Visszatérve az előző kérdésére, trónra lépése után csak részben döntött önállóan. Két okból mondom, hogy „részben”: az egyik az, hogy az anyja határozottan ott állt mellette, és itt a határozottan jelző nagyon hangsúlyos. Számos jele van annak, hogy Erzsébet többet avatkozott bele a politikába, mint azt egy ilyen hagyományos társadalomban egy özvegy anyától még szívesen fogadtak. Lajosnak az országon belül már nem kellett megerősítenie a hatalmát, viszont az országon kívül szívesen gyarapította a befolyását. Sokszor volt távol, elment különböző hadjáratokra, többször hadakozott Litvániában, a Balkán-félszigetet is kis túlzással körbehadakozta, de valamennyi katonai akciója közül nápolyi hadjáratai a legjelentősebbek.

 

Mennyire volt szimbolikus jelentősége vagy tényleges hatása annak, hogy megkoronázása után Lajos Váradra sietett Szent László sírjához fogadalmat tenni?

 

Akkorra már kialakult – a 13. századtól tudjuk ezt adatolni –, hogy két kiemelten fontos, szimbolikus hely volt az országban: Fehérvár, ahol koronázták a királyokat, és Szent István nyugodott, valamint a „hivatalos” monarchikus funkcióval egyébként nem rendelkező Várad, Szent László sírjával. Elvárt kötelezettsége volt a magyar uralkodóknak, hogy koronázásuk után minél hamarabb elzarándokoljanak Szent László sírjához, ez az út még hozzátartozott a koronázáshoz. A Váradra jövetel azonban Lajos számára úgy tűnik, többet jelentett, mint az elődök számára, mivel már az apja, de főleg az ő idejében valóságos reneszánsza kerekedett Szent László kultuszának. A Lászlót ábrázoló falképek jelentős része ekkor készült, a 14. században. Szent László, a „lovagkirály” kultuszával a magyar Anjouk az élen jártak. Azzal ugyanis, hogy az Árpád-házi szentek kultuszát támogatták, felidézték, hogy ők leányágon az Árpádoktól is származnak. Assisiben például, a Szent Ferenc bazilika altemplomában van egy freskó, amelynek az Anjouk voltak a megrendelői, s ott a falképen egymás mellett sorakoznak az Árpád-házi és az Anjou szentek.

 

Szinte alig telt el úgy esztendő, hogy Lajos ne háborúzott volna valahol. Miért kellett neki Dél-Itáliába mennie, egyáltalán: mi értelme volt ennek a sok esztendeig elhúzódó, költséges hadi vállalkozásnak?

 

Károly magyar király apja, Martell Károly volt a nápolyi Anjou dinasztiában az elsőszülött fiú, tehát a trón várományosa. Amikor az ő halála után a gyermek Károlyt elküldték Magyarországra, ezt az egyenes ági dinasztikus öröklést szakították meg. A nápolyi trónra a mi Károlyunk nagybátyja, a „Bölcs”-nek nevezett Róbert került. Ám az ő fia fiatalon meghalt, utána pedig csak két lányunoka maradt. Európában addig nem volt bevett dolog, hogy lányok örököljék a trónt, de ezen a téren az Anjouk élen jártak. Az 1330-as években merült föl az az ötlet, hogy Károly magyar király kisebbik fia, András Nápolyba megy, házasságot köt Bölcs Róbert egyik unokájával, Johannával, és ha eljön az ideje, együtt fognak trónra lépni. A nápolyi rokonok ezzel a megoldással kárpótolják a magyar Anjou-ágat az elszenvedett sérelemért, egyúttal megoldódik a nápolyi trónutódlás kérdése is. Károly népes kísérettel vitte András herceget Nápolyba, ahol fényes pompával fogadták. Az itáliai látogatás után I. Károly hazajött, a vőlegénnyé tett András pedig ott maradt, magyar kísérőivel és a dajkájával együtt. Károly elégedett lehetett, hiszen nem csak Magyarországon sikerült megerősítenie az uralmát, de úgy nézett ki, családjának Lengyelországban is van esélye a trónra lépésre, és a Nápolyi Királyságban is az ő fia, András kerül a dédapja és a nagyapja örökébe. 1342-ben meghalt Károly, majd 1343-ban Bölcs Róbert is, és amikor a nápolyi király végrendeletét fölbontották, kiderült, a trónt egyedül Johannára hagyta. Arról, hogy annak idején kötött-e olyan megállapodást Károly és Bölcs Róbert, hogy Johannát és Andrást nem csak összeházasítják, hanem András társuralkodóként örökölheti a nápolyi trónt is, nem maradt fenn írott szerződés.

Az 1340-es évekre a nápolyi udvarban a magyar királyfi mindenkinek az útjában állt. A dinasztia Durazzói ágának, illetve a Tarantói ágnak több fiú ivadéka volt, és mindkét ág a nápolyi trónra tört, az udvar folyamatos intrikák helyszínévé vált. A Johanna-párti szerzők néha „csúnyákat” írnak Andrásról, „messziről jött bugris”-ként emlegetik, de akadtak az ottani szerzők között is, akik pozitívan ábrázolták a magyar herceget. Ráadásul a magyar udvar kezdte követelni, hogy – az eredeti megegyezés alapján – Andrást koronázzák királlyá. A pápa halogatta a döntést, feltehetően nem akarta, hogy a magyarországi Anjou-ágnak nagyobb befolyása legyen Nápolyban. Túl erős lett volna, ha a két ország összekapcsolódik, neki, mint Nápoly hűbérurának erre nem volt szüksége.

Addig halogatta András megkoronázását, amíg a magyar királyfi merénylet áldozata nem lett. Andrást 1345 szeptemberében, Aversában ölték meg, egy vadászat alkalmával – még nem volt húsz éves. A magyar udvar ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy a feleségének, Johannának is köze volt a merénylethez.

Az ő szerepe valóban elég különös… Nehéz elképzelni, hogy nem hallott semmit az ajtó előtt zajló dulakodásból, állítólag föl sem ébredt a történtek idején. A merénylők a királynő közvetlen környezetéből kerültek ki, a legjelentősebb udvari tisztségek viselői is ott voltak közöttük.

 

A merénylet megtorlása, Lajos jogosnak vélt nápolyi trónigénye elegendő cél volt ahhoz, hogy a király hadai háromszor eljussanak Dél-Itáliába…

 

A magyar király követelte, hogy vizsgálják ki a történteket, hisz ha Johanna is vétkes a gyilkosságban, nem uralkodhat, a trónja megürül. Lajos azt kérte, hogy a pápa, mint a Nápolyi Királyság hűbérura, ruházza rá a királyságot, de a pápa nem tette meg neki ezt a szívességet. Ezért Lajos hadjáratot indított Dél-Itáliába, hogy személyesen intézze el Johanna megbüntetését, a trón megszerzését.
Első hadjáratára 1347 végén indult, 1348 januárjában már be is vonult Nápolyba. Máig megmagyarázhatatlan, hogy miután Lajos elfoglalta az országot, Nápolyban elkezdett uralkodni, rendeleteket hozott, embereket nevezett ki tisztségekbe, miért vonult vissza hirtelen. Igaz, akkor tört ki a nagy pestisjárvány, ami Európa jelentős részén hatalmas pusztítást okozott, de Lajos általában nem félt semmitől. Mindenesetre úgy döntött, ő ezt az országot már megszerezte, és otthagyta a katonáit – részben magyar nemeseket, részben német zsoldosokat – különböző erődítményekben, és hazatért Magyarországra. Johanna, akinek ekkor már új férje volt, visszatért, és elkezdődött a magyar erők fokozatos kiszorítása. A király ekkor elküldte Nápolyba Lackfi Istvánt, hogy erősítse meg a magyar pozíciókat. Lackfit nagy hadvezérnek tartották, viszont a zsoldosokkal állandóan baj volt. Nem tudta őket mindig idejében fizetni, raboltak, fosztogattak, és ha valamelyik erőséggel baj volt, azt hamar fel is adták. A német zsoldosok Lackfi háta mögött megegyeztek a pápai küldöttekkel, összeszedték, amit tudtak, köztük nőket is (!), és kivonultak. Hiába aratott látványos győzelmeket, a zsoldosok miatt végül nem tudta elérni a kívánt eredményt.
Ezért 1350-ben sor került Lajos király második hadjáratára. Nem csak egy csatát kellett megvívnia, mint először, amikor csupán a Nápoly melletti Capuánál kellett legyőznie az ellenséget. Most több kemény ostrom volt, maga Lajos is két ízben megsebesült. Aversánál, ahol az öccsét meggyilkolták, nyílvesszővel eltalálták a lábát. A Névtelen Minorita krónikájában olvasható, hogy lefogták a királyt, úgy rángatták ki a lábából a nyílvesszőt, majdnem belehalt a sérülésbe. Amikor végre bevette Aversát, és a Nápolyi Királyság ismét a kezébe került, már zajlott a szentév Rómában. Lajos elzarándokolt az Örök Városba, és nem is ment vissza Nápolyba, hanem hazatért Magyarországra. 1352-ben békét kötött Johannával, az országhoz való jogáról azonban nem mondott le. A nápolyi hadjáratok emelték Európában Lajos presztízsét.

 

Lajos hadainak ahhoz, hogy eljussanak Nápolyig, egész Itálián, megannyi hercegségen, városállamon keresztül kellett menniük. Az olaszok hogyan viszonyultak ehhez a ki-bevonuláshoz?

 

Velencéhez tartozó területekre nem ment be, mert Zára elvesztése miatt a Velencei Köztársasággal nem volt jó viszonyban. (Később majd Velence ellen is indít hadjáratot, visszaszerzi Zárát, egész Dalmáciát.) Mivel 1347-ben nem tudott tengerre szállni, a seregeivel valóban kénytelen volt végigmasírozni egész Itálián. Ez a földrajzilag is változatos, hegyes-völgyes ország akkoriban kormányzatilag is széttagolt volt. A sereg átvonulásának volt egy diplomáciai előkészítése, lebonyolítása, ezt jól csinálták. A megbízott bárók a hadak előtt haladva, megegyeztek a különböző fejedelmekkel, városokkal, hogy a sereg a területükön vonul keresztül, élelmet is úgy kértek, hogy azért fizetnek. Mai kifejezéssel élve: logisztikailag mindent jól előkészítettek.

Voltak olyanok itáliai fejedelmek is, akik nem egyszerűen átengedték Lajos hadát, hanem vele mentek egészen Nápolyig, a magyar király szövetségeseiként.

Mire Lajos a Nápolyi Királyság területére ért, már sok helyen kitűzték a Magyar Királyság lobogóját. Például L’Aquila városa és a környező települések már magyarpártiak voltak, mire a magyar király serege megérkezett.

 

Közben egy új veszedelem közeledett kelet felől, a törökök már 1354-ben megvetették a lábukat Európában Gallipolinál. Az egyre tehetetlenebb bizánci császár rendre fölkereste az európai uralkodókat, de nem talált megértésre, Lajosnál sem. A magyar király valóban teljesíthetetlen igényeket támasztott Bizánc urával szemben, többek közt azt, hogy keresztelkedjen át katolikus hitre?

 

Miután a kereszténység szakadása a 11. században bekövetkezett, időről időre fölvetődött az újraegyesülés kérdése – és általában úgy, hogy Bizánc csatlakozzon Rómához, fogadja el a pápa, a római egyház feltételeit. Természetes volt, hogy a közismerten vallásos magyar király, aki egyébként is fontosnak tartotta, hogy az ortodox keresztényeket „visszatérítse” a római egyházba, nem hagyhatta ki, ha adódott egy ilyen politikai lehetőség. Nem mellesleg, amikor a bizánci császár Lajost 1366-ban felkereste segítséget kérni, „le kellett volna szállnia a magas lóról”, egy fennmaradt történet szerint ugyanis, míg a magyar király fedetlen fővel, gyalog ment a vendége elé, a császár, V. Ioannes lóhátról, gőgösen üdvözölte vendéglátóját.
Érdemes a török kérdésre is kitérni. Abból, hogy a törökök megjelentek a Balkán félszigeten, hogy különböző konfliktusokban segédhadakként feltűntek, mindabból

Lajos idején még nem lehetett tudni, hogy egy-két generáció múlva az oszmán állam már Magyarországra is komoly veszélyt fog jelenteni.

Lajos és kortársai a korabeli információs viszonyok alapján nem tudhatták, hogy ennek a török jelenlétnek milyen következményei lesznek.

 

1364-ben, Krakkóban lezajlott egy nagy királytalálkozó, ahol megpróbáltak a terjeszkedő Oszmán Birodalom ellen közös fellépést kezdeményezni, de nem jutottak dűlőre. Erről mit lehet tudni?

 

Ez egy olyan esemény volt, amelyről föl tudjuk sorolni, kik voltak jelen – a ciprusi király volt az egyik fő szervező –, de hogy a találkozón elővezetett keresztes terv miért akadt el, azt nem tudjuk. A 14. századtól kezdve időnként szerveztek ilyen, a török terjeszkedés megakadályozása céljából összehívott tanácskozásokat, amelyeken uralkodók is részt vettek, elhatározták a közös fellépést, keresztes had indítását, de végül vagy nem lett a tervezett akcióból semmi, vagy a nagy tervekhez képest csekély eredménnyel zárult az akció.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!