A Monarchia nem akart világháborút 2.

2015. 11. 07. 16:49

 

Dr. Pollmann Ferenc hadtörténész az első nagy világégés 100. évfordulójára társszerzőként nagymonográfiát írt A régi Magyarország utolsó háborúja címmel. Szilágyi Aladár interjújának második része.

 

Dr. Pollmann Ferenc hadtörténész Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián tartott előadást. Az interjú első részét itt olvashatják

 

Tudtommal a németek évekkel a hadüzenet megtörténte előtt, már tudatosan tervezték azt is, hogy ne csak Franciaország, hanem Oroszország irányába is induljon támadás.

 

A német egység megteremtésekor, 1871-ben Bismarck kancellár tisztában volt vele, hogy Franciaország nem fogja lenyelni hosszútávon azt, hogy megfosztják két gazdag tartományától, Elzásztól és Lotaringiától. Bismarck úgy számolt, a franciák hamarosan megerősödve revansot akarnak venni Németországon. Ő tehát számított egy újabb francia-német háborúra. A terve az volt, hogy ebben a háborúban Oroszország semmiképpen ne támogassa majd Franciaországot. Tehát, Németország ne kényszerüljön kétfrontos háborúra. Ez volt a rémálma neki. Ezért diplomáciai eszközökkel igyekezett összeveszíteni egymással a potenciális ellenfeleket. Sikerrel. Bismarck koncepciója az úgynevezett három császár szövetségén alapult. Úgy gondolta, hogy a Monarchiával és Oroszországgal köt egy laza szövetséget, ezáltal biztosítja a hátát dél-kelet és kelet felől majd ebben a bizonyos Franciaország elleni háborúban. Csakhogy közben meghalt I. Vilmos német császár, néhány héten belül a fia, Frigyes Vilmos is meghalt, és akkor 1888-ban II. Vilmos (fotó) került a trónra, aki egészen más személyiség volt, sokkal impulzívabb, sokkal dinamikusabb, mint az elődei. Nem igazán fogadta el ezt a sakkozós-alkudozós politikát, amit Bismarck gyakorolt, túl lassúnak, tutyimutyinak minősítette. És voltak olyan tőkés körök, amelyek támogatták abban, hogy dinamikusabban lépjen fel. Ahogy akkor fogalmaztak: ne csak európai politikát folytassanak, hanem világpolitikát. Ez a szemléletváltás gyökeresen megváltoztatta Németország külpolitikai helyzetét is. De – tegyük hozzá – a Monarchiáét is. A Monarchia és Németország viszonya voltaképpen a kettősszövetségben fogalmazódott meg, 1879-ben.

 

Hát… ennek a közös lónak ugyancsak „túros volt a háta”, nem?

 

Jó, jó, de mi volt ennek a szövetségnek a célja? Egy kifejezetten védelmi szövetség volt Oroszországgal szemben. Ezt még az idősebbik Andrássy Gyula, akkori közös külügyminiszter szorgalmazta. Ő akarta rávenni erre Bismarckot, még 1873-ban, de nem csak őt. Andrássy azt akarta, hogy jöjjön össze egy nagy európai koalíció Oroszországgal szemben. Neki, mint egykori 48-as honvédtisztnek az volt a véleménye, hogy a cári birodalommal rövid időn belül elkerülhetetlen a háború. És ebben a háborúban a Monarchia nem állhat egyedül, szövetségesekre van szüksége. De süket fülekre talált, még Bismarck is kikosarazta, nem volt hajlandó akkor, 1873-ban belemenni egy ilyen szövetségbe, mert neki más tervei voltak Oroszországgal. Létrehozták tehát ezt a laza koalíciót, a három császár szövetségét. Csakhogy ez nem sokáig maradt fent. Jött a keleti válság, 1877-78-ban, a Török Birodalom nagy veresége. Aztán az oroszokat, miután túlnyerték magukat a törökökkel szemben, kénytelenek voltak a berlini kongresszuson meghátrálásra kényszeríteni. Az oroszok ettől megsértődtek, a „három császár politika” átmenetileg lehetetlenné vált, s akkor Bismarck is meginogni látszott az oroszellenesség elutasításában. Hirtelen elkezdett tartani az oroszoktól, és akkor fogadta el Andrássynak az ajánlatát a kettősszövetségre.

 

Gondolom, azzal mindenki tisztában volt, hogy az antanthatalmak jóval nagyobb haderővel, potenciállal rendelkeztek, mint a Központi Hatalmak.

 

Hogy egy futballhasonlattal éljek, ez olyan, mint amikor Izland játszik Németországgal. Az izlandi erőket figyelembe véve, akár nem is volna érdemes lejátszani a meccset, semmi értelme nincsen. De ez nem így működik a háborúk esetében sem. Az volt az elképzelés, hogy úgy nyerhetjük meg ezt a háborút, ha gyorsan végzünk az ellenféllel. Mert hiába az antant hatalmas potenciálja, nagy része a tengerentúlon van: Angliának például – bár a flottája kétségkívül erős, de nincs szárazföldi hadserege. Az időnek nagy jelentőséget tulajdonítottak. Ha gyorsabbak vagyunk az ellenfelünknél, odaütünk időben, akkor a háborút meg lehet nyerni. Ez elképzelhető volt rövidtávon, de hosszú távon nem volt esélyünk. Ugye, a háború elhúzódott, az esély egyre jobban csökkent, a végére semmivé vált.

 

Egy gondolat erejéig térjünk még vissza Tisza Istvánhoz (képünkön). Talán ő volt az egyetlen a nagypolitika szintjén, aki kezdetben próbált távlatokban gondolkodni, mégis, néhány hónap sem telt el, gyökeresen megváltozott a szemlélete. Ő vált a kitartás egyik fő szorgalmazójává.

 

Nem, nem kellett hosszú idő hozzá. Július elsején még memorandumot ír az uralkodónak, amelyben összefoglalja – rendkívül világosan érvelve –, hogy miért nem szabad a Monarchiának most háborút kezdeni Szerbiával. És felírja azokat a pontokat, amelyek valóban mind hibátlanok. Például, hogy alig van szövetségesünk: Romániát lényegében elvesztettük már, sejti, hogy Olaszországban nem lehet bízni, Bulgáriát még nem szereztük meg. Tehát a Monarchia egyetlen szövetségese Németország. Velünk szemben ott áll az antant: ami a két szomszédunkat, ingadozó szövetségesünket, Romániát és Olaszországot illeti, annak nincs esélye, hogy egy kontinentális háborúban mellénk álljanak. Legfeljebb az várható el, hogy nem támadnak meg bennünket. Ilyen helyzetben háborút kezdeni őrültség. Majd később, ha jobb lesz a helyzet. A háborút elő kell készíteni, nem lehet csak úgy, hebehurgyán beleugrani. Közben eltelik egy hét, tíz nap, és gyökeresen megváltozik Tisza felfogása. Ő is elfogadja, hogy Szerbia ellen háborút kell kezdeni, és amikor a háborút elfogadja, attól kezdve teljes mellszélességgel kiáll mellette. Később, valósággal a háborús helytállás szimbóluma lesz Tisza. Ha egyszer felvállalta, megértette, hogy a háborút el kell kezdeni, akkor nincs apelláta, a végsőkig ki kell tartani.

 

A maga módján maximalista politikus volt…

 

A végén igen merevvé is vált. Ahogy később, 1918 őszén Szarajevóban tárgyalt a nemzetiségiekkel, mutatja azt, mennyire nem volt tisztába a valós helyzettel. Az, hogy a Monarchia, Magyarország kitartott 1918-ig, abban jelentős szerepe volt Tiszának. Egyébként keményen kiállt a magyar állam érdekeiért, akár a hadsereg ellenében is. Lényegében 1914-tól 1917-ig, amíg ő hatalmon volt, egy egész sor probléma miatt egészen az uralkodóig kész volt elmenni, hogy megvédje a magyarság érdekeit a hadsereggel szemben.

 

Közben német részről született egy, a hadviseléshez nem közvetlenül kötődő javaslat, az úgynevezett Naumann-terv, egyféle korai Lebensraum (élettér) elképzelés. Annak mi volt a lényege?

 

Ez a Naumann egy német közgazdász professzor volt, aki egy közép-európai gazdasági térség tervét vázolta fel, melynek a középpontjában Németország állt. Voltaképpen a német gazdasági érdekeknek lett volna hivatott alárendelni Közép-Európát. Viszont a magyar belpolitikában sokan pontosan látták, hogy a Monarchia szempontjából majdnem akkora veszedelmet jelentene Németország győzelme, mint Németország veresége. Egy győztes Németország Európa közepén, a Monarchia érdekében semmiképpen nem, de Magyarország érdekében is csak korlátozottan, a saját érdekeinek alárendelve irányítaná ezt a gazdasági térséget. Itt olyan változások következnének be, hogyha Németország győzne, amelyek az új hatalmi viszonyoknak megfelelően gyökeresen átformálnák az évszázados gazdasági kapcsolatokat. És Németország gazdasági ereje még nyomasztóbb lenne, mint korábban volt.

 

Mielőtt az Egyesült Államok belépett volna a háborúba, történt két fontos esemény, ami kedvezően hatott a Központi Hatalmak számára. Egyrészt Románia térdre kényszerült, kénytelen volt békét kötni, másrészt a cári Oroszország megszűnt, majd Leninék megkötötték a breszt-litovszki békét.

 

A breszt-litovszki egyezmény aláírása

 

Románia azért volt kénytelen kilépni a háborúból, mert az oroszok már nem álltak mögötte.

 

Azt várta volna az ember, hogy emiatt jelentős erők felszabadultak, nagyobb esélye lehetett volna a győzelemnek, vagy előnyösebben köthettek volna békét…

 

Békéről nem volt szó! A német vezetésen belül valóban az volt a felfogás, hogy a keleti fronton felszabaduló 40-45 hadosztályt át lehet csoportosítani nyugatra. Miután az oroszok kiválására, a keleti front felszámolására már akkor lehetett számítani, amikor Amerika hadba lépése eldőlt, de még nem történt, a német hadvezetés (már Ludendorffal az élen) úgy vélte, addig még van esély, hogy a keleten felszabadult hadakkal ki lehessen kényszeríteni Franciaország vereségét. Valójában így, utólag nem lehet megbecsülni, lett volna-e Németországnak ezzel esélye arra, hogy döntő fordulatot csikarjon ki a háború egész menetét tekintve. 1918 tavaszán még öt kísérletet tettek a németek a franciák leverésére. Márciusban egészen közel kerültek Párizshoz, ez volt a maximum. A német hadsereg is már kimerülőben volt, még azzal a plusz erővel, amit el tudtak hozni a keleti frontról, sem volt képes arra, hogy tartós sikert tudjon elérni. 1918 tavaszán-nyarán a német hadsereg a legutolsó tartalékait használta föl, amikor az amerikaiak megérkeztek Európába.

 

Az amerikai hadak Európába érkezése után még jó néhány hét telt el, amíg a Monarchiának, és azon belül Magyarországnak is hadat üzentek. Mivel magyarázható ez a késedelem?

 

Ez csak taktikázás volt a részükről. Az antant táborában még élt a reménye annak, hogy a Monarchiával lehet különbékét kötni. 1918 tavaszáig, körülbelül a Sixtus-afférig, még volt esélye annak, hogy a Monarchia titkos tárgyalásokat folytatva egyoldalúan kilépjen a háborúból. Akkor még nem mondták ki rá a halálos ítéletet az antant legfelsőbb vezetésében sem. Kétség kívül, már akkor is sokan a felosztás hívei voltak, de a hivatalos álláspont az volt, hogy a Monarchiát – leválasztva Németországról – érdemes lenne megmenteni. De 1918 tavaszán nyilvánosságra került ez a Sixtus-levél…

 

Pontosítaná, hogy ez a levél mit tartalmazott?

 

Ferenc József halála után az új uralkodó, Károly (fotó) – magyar királyként negyedik, osztrák császárként pedig első – felesége Zita, Bourbon-pármai hercegnő volt, neki két fivére harcolt a belga hadseregben. A királyné egyik bátyja közvetítésével Károly kapcsolatot próbált teremteni az antant vezetésével: egy levelet juttatott el a francia államfőnek, Poincarénak, amelyben az is szerepelt, hogy ő nem tartaná elfogadhatatlannak, ha a háborút követően Elzász-Lotaringia visszakerülne Franciaországhoz. Ez a levél botrányos körülmények között nyilvánosságra került, a francia miniszterelnök, Clemenceau leközöltette. A probléma csak az volt, hogy az ügyről az osztrák-magyar külügyminiszter, Czernin, nem tudott. Le is mondott, de az uralkodó is elég rosszul került ki ebből a szituációból. Vilmos császár természetesen tudomást szerzett a dologról, Károly vele szemben is tagadta az ellenséggel való kapcsolatfelvétel tényét. Hogy bizonyítsa a németekhez való rendíthetetlen hűségét, feltétlen támogatásáról biztosította Vilmost. Ezzel IV. Károly minden korábbi fenntartását feladva, a Monarchiát Németország csatlósává süllyesztette. Teátrálisan azt mondta, majd az ágyúi szava fogja megadni a méltó választ a hazug vádakra, hogy ő kész lett volna elárulni Németországot. Ezt bizonyítandó hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia egy utolsó, kétségbeesett akcióval, a Piavénál indított támadással támogassa a nyugati fronton harcoló németeket. A piavei támadás értelmetlen volt már, csak kudarccal végződhetett.

 

Mutatis mutandis, már akkor megjelent az „utolsó csatlós” motívum…

 

A piavei támadás a Monarchia részéről értelmetlen volt

 

Sajnos, úgy tűnik, igen, bár akkor még Bulgária és Törökország is harcolt a németek oldalán, így csak 1918 októberében vált igazzá a Monarchiára. Különben meg a fogalom „foglalt”: a második világháborúban Hitler mellett a végsőkig kitartó Magyarországra szokás alkalmazni.

 

Most csak a magyarokra utalva, amikor minden leállt, a fegyverszünet pillanatában az aktív haderő mekkora lehetett?

 

Erre nézve elég jó támpontjaink vannak, mert ugye, ezeket a csapatokat haza kellett hozni, le kellett szerelni. A Károlyi kormány egyik legsikeresebb akciója volt ez. Októberben a Monarchiának papíron még 66 gyalog- és 12 lovashadosztálya volt. Ebből a fegyverszünet életbe lépésének felemás értelmezése miatt 15 gyalog- és 3 lovashadosztály fogságba esett. Magyarországra tehát tekintélyes létszámú katona érkezett haza: november végéig 700 ezer, december közepéig összesen 1 millió 200 ezer katonát szerelt le a Károlyi-kormány.

 

A román benyomulást Erdélybe nem lehetett volna legalább jobban lefékezni?

 

Amennyiben politikai szándék lett volna rá, akkor legalább azokat a hadosztályokat, amelyeket az antant engedélyezett számunkra, ütőképes egységekké lehetett volna alakítani. Kétség kívül, ezek legalább lassíthatták volna a megszállási folyamatot. A polgári demokratikus forradalom magyar hadseregének ügye belpolitikai játszmák, belső hatalmi küzdelmek ügye lett, a honvédelem ügye a háttérbe szorult. Minden politikai erő óvakodott attól, hogy ellenfelei kezébe is fegyvert adjon: a felállítandó haderőbe lehetőleg csak olyanokra kívánt számítani, akikben megbízott. A Károlyi-kormányzat katonai puccstól rettegett, a baloldal a szervezett munkásokat fegyverezte volna fel, jobboldali katonatiszti csoportok szervezkedtek. Egy forradalom végletesen megosztott társadalmának még az elemi önvédelmi reflexe is mintha rosszul funkcionált volna. A proletárdiktatúra uralomra jutását követően egy rövid időre a külső veszély végletes fokozódása megoldani látszott – legalább átmenetileg – ezt a problémát. A radikális pártállam viszonyai között azonban ez aligha lehetett tartós. A Tanácsköztársaság bukása után a rendszer politikai irányultsága gyökeresen megváltozott, a társadalom megosztottsága azonban nem. Ilyen körülmények között a hadsereg kiegészítésénél a megbízhatósági szempontok kerülnek előtérbe: a szűk tömegbázisú hatalom számára a fegyverhez jutók kiválasztása nem egyszerű feladat.

 

Az első világháború kitörésének századik évfordulóján egy konferencián a magyar történészek találkoztak a szlovák kollegáikkal. Elképzelhető, hogy mondjuk, egy európai szuperkonferenciát tartsanak a történészek, ahol mindenki elmondaná a magáét?

 

A gondolat nagyon szép, és valóban jó volna ilyet összehozni, de éppen a tavalyi év eseményei mutatták azt, hogy erre a jelen pillanatban kevés a jószándék. A szarajevói konferenciára például a szerbek nem mentek el. Ők párhuzamosan szerveztek Belgrádban egy konferenciát. A háttérben a mai napig olyan feszültségek húzódnak meg, még most, száz év után is, hogy a szerbek éles jegyzékekben reagálnak minden olyan felvetésre, amely arra utal, hogy Szerbiának is felelőssége lehet a világháború kirobbantásában. Minden olyan felfogásra, amelyik esetleg szakítani próbál a szerbek áldozatszerepének a hangsúlyozásával.

 

Erre nagyon jó példa, ugye Kusturicának is az esete. A nagy filmrendező se tudja túltenni magát ezen…

 

Kusturica nagy művész, de politikusnak, meg propagandistának kevésbé jó. A nagy dérrel-dúrral beharangozott leleplezéseket illetően pedig azt állították, hogy a levéltárak tele vannak olyan dokumentumokkal, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogy a világ eddig rosszul tudta, a történészek meghamisították a tényeket, mert Szerbia más szerepet töltött be az egészben, és nem volt köze a háború kirobbantásához.

 

Tehát a háború ilyen viták formájában a mai napig „folyatódik”?

 

Igen, folytatódik, de azért rengeteg dokumentum került elő a centenárium kapcsán, rengeteg közlés, sok könyv látott napvilágot, ami jó dolog. Konszenzusról azonban aligha beszélhetünk…

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!