A Monarchia nem akart világháborút 1.
2015. 11. 05. 08:56Dr. Pollmann Ferenc hadtörténész az első nagy világégés 100. évfordulójára társszerzőként nagymonográfiát írt A régi Magyarország utolsó háborúja címmel. Szilágyi Aladár a történetírásban szorgalmazott új személetről, a világméretű konfliktus felelősségének kérdéséről beszélgetett a kutatóval.
Dr. Pollmann Ferenc hadtörténész, A régi Magyarország utolsó háborúja társszerzője Fotó: Szűcs László
Ön az ELTE történelem-filozófia szakán végzett. Hogyan kerül egy frissen végzett történész a Lapkiadó Vállalat Sajtódokumentáció osztályára lapszemlézőnek?
Éppen abban az évben volt létszám-stop, ahova készültem volna, az a Filozófiai Intézet. Gecse Gusztáv körül szerveződött egy vallástörténeti csoport, s én akkoriban antik vallástörténettel kívántam volna foglalkozni. De a stop miatt várni kellett, és jobb híján bedugtak ebbe a sajtódokumentációba. Ez afféle „lúzerpihentető” hely volt, leendő értelmiségieknek, újságíróknak. Nyilván, nem volt életem fő célja, hogy ide kerüljek, de hát élni kellett. Egyébként nem volt haszontalan munka. Olyan lapokat szemléztünk, amikhez máskülönben nem volt könnyű hozzáférni akkoriban. Én például nyugat-német lapokat kaptam, igazából élveztem ezt a tevékenységet.
Miután ifjú történészként már volt lehetősége ösztöndíjjal külföldre menni, kutatni, látom, a lajstromán többször szerepel Pristina, Koszovó. Egyáltalán mi köze volt, lett az albánokhoz?
Mint látható, nem lett belőlem vallástörténész, fel kellett adnom ilyen irányú terveimet. Nem volt mögöttem intézményi háttér. A Közgázon működött egy Akadémiai Közép- és Kelet-Európai Kutatási Központ, Berend T. Iván intézménye, ott kaptam állást. Mindenféle segédmunkákat végeztem, és akkor kerültem kapcsolatba különböző albán dokumentummal is, amik Berend T. Iván egyik könyvéhez kellettek. Valahogy megálmodtam magamnak Albániát… Hogy én Albánia iránt fogok érdeklődni, de miután az albán történelemnek Magyarországon kevés forrása van, azt találtam ki, hogy felmegyek a Hadtörténelmi Levéltárba, mert az I. világháborúban elég sok magyar katona harcolt Albánia területén. Feltételeztem, hogy azok a dokumentumok, amik akkor keletkeztek, esetleg segítenek támpontokat találni. Komolyan vettem a dolgot, elkezdtem albánul tanulni. Találtam egy embert, aki jól beszélte a nyelvet, Schütz István, aki a román tanszéken tanított, többek között albánt is. Megengedte, hogy bejárjak az óráira. Ő akkor már kapcsolatba került a koszovói albánokkal. Ez az az időszak, amikor még Albániával tart az „örök harag”, mert kivonultak a szocialista táborból. 88-ban és 89-ben kikerültem Koszovóba.
Végül hogyan boldogult az albán nyelvvel?
A világ minden részéről voltak ott tanulni szándékozó fiatalemberek. Különben az albánban rengeteg dialektus van. A diaszpórában élők nyelve jelentősen különbözik az anyaországbeli fő dialektustól. Éppen Schütz mesélte nekem, hogy létezik egy olyan könyvkiadó, amelyik a világ minden nyelvén kiadja a Bibliát. Állítólag albánul ötöt kellett megjelentetni. Mert másképp beszélnek a dél-itáliai albánok, másképp a koszovóiak, az anyaország két fő nyelvjárását, a geget és a toszkot használók, külön dialektusa alakult ki a Kanadában, illetve az Ausztráliában élőknek.
Ezt követően került a Hadtörténeti Intézetbe?
Igen, 1992-ben, mint első világháborús referens. Elsősorban éppen Albánia révén, de hát Albániát nem lehet a Balkán nélkül kutatni. Az első világháborúban is főként a balkáni események érdekeltek. Ez azóta így van, immár huszonöt éve.
Nemde, kollégáival együtt már korábban elkezdték a készülődést a mostani százéves, kerek évfordulóra?
Igazság szerint nem sokat gondolkodtunk ilyesmin. Persze, a terveimben szerepelt, hogy majd 2014-ben leszek 59 éves, erőm teljében akkor fogom megírni életem főműveit… Úgy gondoltam, akkorra be fogok érni, mint hadtörténész. Ebből csak néhány dolog valósult meg…
De hát elkészült Hajdu Tiborral a közös, nagy mű: A régi Magyarország utolsó háborúja!
Kétségkívül, de hát az közös munka, én úgy gondoltam, majd fogok írni egy önállót. Nem mintha megbántam volna, hogy Tiborral összeszövetkeztem. Végül is ennek számos előnye volt, de egészében véve azt gondoltam, hogy „egy szerző több lenne”.
George Frost Kennan amerikai diplomata és történész a 20. század őskatasztrófájának nevezte az első világháborút. Ami nem 14-ben kezdődött el, és nem fejeződött be 18-ban, hiszen azt megelőzően a Balkánon egy év sem telt el fegyveres konfliktusok nélkül, utána pedig Törökország folytatta a maga harcát, évekig…
A háború az olyan, mint a fizikában a kisülés, amikor a feszültségek kirobbannak. Így halmozódtak fel azok a feszültségek, amelyek aztán 14-ben kirobbantak. Kirobbanhattak volna akár 12-ben, 13-ban is, több lehetőség lett volna rá. Hogy éppen 1914-ben következett be, az bizonyos szempontból a véletlen műve. Nem is zárult le a folyamat 1918-ban, 19-ben, hanem fájdalmas módon elhúzódott. Egyébként van egy olyan felfogás is, amely a két világháborút egy egésznek tekinti, bár sok igazság van benne, én magam nem osztom ezt a nézetet.
Az önök munkája alapmű a téma tekintetében. Ha jól ítélem meg, első sorban azáltal, hogy több diszciplínát fogtak össze.
A történettudomány állandóan változik, de a szemlélet is. Ez különösen igaz a hadtörténet-írásra. Nem akarok álszerény lenni, sokat próbáltam annak érdekében tenni én is, hogy Magyarországon meghonosodjék egy újfajta megközelítése, felfogása a történetírásnak. Ne kizárólag a hadi eseményekre koncentrálódjék a vizsgálatoknak a tárgya. Én úgy próbáltam felfogni a hadtörténet szemszögéből a háborút, mint alapvető társadalmi létállapotot. Nyilván, másik állapot a béke. Tehát a történelmet úgy lehet felfogni, mint a háború és béke folytonos váltakozásait. Ez a szemlélet azt igényelné, hogy egyrészt a hadtörténészek is jöjjenek ki az elefántcsonttoronyból, próbálják meg globálisabban szemlélni a történéseket. Ne csak a hadi cselekményekkel, a hadsereggel közvetlenül összefüggő problémákra koncentráljanak, hanem lássák mindazt, ami e mögött van. Az olyan totális háborúban, mint az első világháború, az állam a társadalom valamennyi erőforrását átkanalizálja egy fontos cél: a hadviselés érdekében. Olyan folyamatok zajlanak a társadalmon belül, amelyek eltérnek a békeidőben zajlóktól. A tudománynak az lenne a feladata, hogy megmutassa: miben térnek el. Hogy ezáltal olyan tudományos eredményeket lehessen produkálni, amelyeket nem csak a fix kérdésben lehessen felhasználni, hanem a társadalomtudományok széles spektrumában is. Hogy mennyiben sikerült ezt a szemléletet meghonosítani, még kérdéses. Azt gondolom, az effajta megközelítés csapatmunkát igényel. Olyan kutatásokat kellene folytatni, amelyek révén összeállna egy komplex kép, amely plasztikusabban írná le mindazt, ami a háború folyamán történik az emberekkel.
Ennek a hozadéka, hogy ezeknek az időknek a kisembereivel, a kisemberek hétköznapjaival is foglalkozzanak…
Erről szól a történelem, hogy mi történik az emberekkel. Békeidőben senki nem kérdi meg, hogy „ebben mi a vicc”, amikor történelmet csinálunk békeidőben. De mi van háborúban? És mennyire más a háborús hétköznapok története, mint a békeidőszaké? Mit tesz a társadalom és az egyes ember másképp a háborúban? Vagy megszállás alatt. Magyarországnak 1914-18 között – néhány hét kivételével – sikerült a megszállást elkerülnie. A háború akkor is „ott volt”, a háború akkor is rányomta a bélyegét a társadalom minden rétegére. Azokra is, akik nem voltak közvetlen kapcsolatban a fronttal. Másképpen voltak kénytelenek gondolkodni. Sok szempontból megváltozott a szavak jelentése is, a viszonyokat átalakította a háború. Egyszer azzal a sportmetaforával éltem, hogy a fociban bizonyos döntetlenre álló meccseken, amikor döntésre kell jutni, van egy hosszabbítás. Egy ideig alkalmazták az úgynevezett „aranygól” szabályát, ami azt jelentette, hogy az első gólig tart a mérkőzés. Ez a szabály teljesen átformálta a játékosok gondolkodását. Egészen másképp kell futballozni akkor, ha tudom, hogy maximum harminc perc van hátra, de mi a jobb: ha arra törekszem, hogy gólt lőjek, vagy ha el akarom kerülni, hogy gólt kapjak? A háború bizonyos szempontból olyan, mintha egy új szabály lépne érvénybe, az emberek másképpen kénytelenek gondolkodni mindenről.
Azt lehet egyértelműsíteni, mi a magyarázata annak, hogy amikor kitört a háború – néhány Ady-szerű személyiséget kivéve –, miért vált szinte általánossá a lelkesedés?
Korábban az volt a felfogás, hogy valóban elsöprő volt a lelkesedés, de újabban vannak, akik már kételkednek ebben. Azt gondolom, ez a kép, ami korábban kialakult az általános lelkesedésről, jobbára a korabeli propaganda terméke volt. Mindent alá kellett rendelni a hadviselés sikerének. A harckészséget fenntartani egy hadseregen belül, a propaganda számára hatalmas feladat. Mert nem elég a katonát kiképezni, ruházni, kezébe adni a fegyvert, rá is kell venni, hogy harcoljon. És fenn is kell tartani benne ezt az akaratot, hosszú időn keresztül. Ebből a szempontból fontos volt, hogy a háború kezdetben „pozitív élmény” legyen az emberek számára, szívesen menjenek a zászlók alá. Viszont a korabeli beszámolókból kiderül, nem mindenütt lelkesedtek egyértelműen az ország különböző vidékein. Egy tiszt – Bánlaky József, a későbbi jeles hadtörténész – leírja, hogy amikor a Délvidékre vonultak a dandárjával, a magyarlakta falvakban valóban volt éljenzés, a menyecskék kimentek az állomásra, és dobálták a virágesőt, amikor a szerb településekre értek, ott halálos csend fogadta őket.
Ha már szóba került a „doberdói” előnévvel illetett bánsági földink, a lugosi születésű Bánlaky József (képünkön), kérem, ejtsünk róla is néhány szót, hiszen az ő élete is felér egy regénnyel…
Tavaly egy életrajzi monográfiát írtam róla… Az, hogy valaki huszonkét kötetet ír a magyar hadtörténetből, egymagában megírja a honfoglalástól 1914-ig – ez hatalmas teljesítmény. Rendkívül sokoldalú tudós volt, ami ma nem szokás hadtörténészi körökben. Tanított a katonai akadémián, ő írta meg a tankönyveket is. Nagyon tehetséges ember volt, a saját erejéből emelkedett fel a tábornoki rangig.
Javaslom, térjünk rá az úgynevezett casus belli kérdésére. Ma már egyértelműnek tűnik, hogy a szarajevói merénylet nélkül is előbb-utóbb kitört volna a világháború… Általános ez a nézet ma?
Általánosnak általános, hiszen sok feszültség gyűlt fel, több helyen is voltak tűzfészkek. Problémák voltak nemcsak a szerbek állandó nyugtalansága miatt, hanem Olaszország és a Monarchia között, hasonlóképpen Erdély és Bukovina ügyében Románia és Magyarország között, és még Európa több pontján, ami megnövelte annak a veszélyét, hogy kirobbanjon a háború. A múlt év elején a szerbek nagy diadallal jelentették be, hogy találtak egy új dokumentumot, Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia-Hercegovina osztrák katonai kormányzója 1913. május 28-án írt levelét, ami szerintük azt bizonyítja, hogy a Monarchia tudatosan készült a háborúra Szerbia ellen. Nyilván, az a szerb hivatalos álláspont, hogy a szarajevói merénylet csak ürügynek kellett a Monarchia részére, hogy kirobbanthassa a háborút.
Osztrák gyalogos egység Boszniában
A levélben vannak erre konkrét utalások?
Csak annyiban hogy Potiorek azt írja, készülnünk kell arra a nagy, kontinentális háborúra, amelyre mindenki készül Európában – többek közt Szerbia is.
Tehát nem mondta ki tételesen, hogy „készüljünk Szerbia ellen”?
Kétségtelen, hogy a Monarchiában voltak olyan katonai vezetők, mint Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök (képünkön), és ide sorolható Potiorek is, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy a szerb problémát nem lehet tartósan megoldani másképpen, csak fegyveres erővel. Conrad 1906 óta, amikor vezérkari főnök lett, évente megismételte azt a javaslatát, hogy a Monarchia indítson preventív háborút Szerbia ellen, mert ezzel lehet megelőzni azt, hogy később megerősödve, olyan szövetségessel az oldalán, mint Oroszország, sokkal súlyosabb problémát jelentsen a Monarchia számára. Így volt ez 1908-ban, 1909-ben, javasolta 1912-ben is, amikor az első balkáni háborúban, 1913-ban, amikor a második Balkán-háború után alakult ki konfliktus Albánia kérdésében Szerbiával. Azonban mindegyik alkalommal megoldódott a probléma a zöldasztal mellett, Szerbia mindig engedett a Monarchia követeléseinek. Miért? Mert Oroszország nem volt még fölkészülve a háborúra, leintette balkáni protezsáltját. 1914 nyarán viszont másképpen alakult, ekkor a Monarchia döntőhozói többségének – leszámítva kezdetben Tiszát – valóban az volt az álláspontja, hogy ki kell használni ezt a lehetőséget, elfogadtatni a háború gondolatát, emiatt az alávaló merénylet miatt, ami bosszúért kiált. Tehát Szerbiát minden módon háborúra kell kényszeríteni. Hogyan lehet háborúra kényszeríteni? Először is, ha megtámadjuk. De Tisza ellenkezése miatt ezt nem lehet azonnal megcsinálni, mert ő ragaszkodott hozzá, hogy meg kell fogalmazni a követeléseket Szerbiával szemben, és ha azokat nem teljesíti, akkor lehet vele szemben fellépni fegyveres erővel.
Németország hozzáállása is sokat nyomhatott a latba. Mert ez nem úgy történt, hogy Ausztria-Magyarország fogta magát, és beleugrott ebbe a háborúba, hanem – gondolom – nemcsak erős inspiráció, hanem nyomás is volt a németek részéről.
Szerintem ez a dolog bonyolultabb ennél. Egyfelől az első világháborúban győztes antanthatalmak bele is foglalták a Versailles-i békeszerződésbe Németország és szövetségesei felelősségét. Itt van aztán a német történész, Fritz Fischer munkásságának az eredménye, aki a 60-as évek elejétől alakította ki azt az álláspontot, hogy Németország tudatosan világuralomra tört. Ez a folyamat szerinte 1871-ben, tehát a Német Császárság kikiáltásával kezdődött. A vilmosi Németország folyamatosan erősítette a hadseregét, hogy a világ legerősebb birodalmává váljék. Ennek érdekében használta fel a Monarchiát. A Monarchia problémája Szerbiával 1914 nyarán arra tette alkalmassá ezt a helyzetet, hogy Ausztria-Magyarország provokálja ki Oroszország belépését, hogy Németország beindíthassa régről tervezett támadását Franciaország és Oroszország ellen. S ezzel kibontakozhat egy olyan konfliktus, amelynek a végeredményeként Németország a világ ura lehet. Ez a felfogás manapság már nem tartható. A háborús felelősség kérdését árnyaltabban közelíti meg a nemzetközi tudományos közösség. Egy maroknyi tudóst nem számítva ma már senki nem vallja a németek kizárólagos felelősségét.
Végül is nem a Monarchián száradt a „békebontó” kétes szerepe?
A Monarchia megtette azt a „szívességet”, hogy vállalkozott a békebontásra, de hangsúlyozni kell azt is, hogy a Monarchia döntéshozói nem világháborút akartak kirobbantani. Egyrészt semmiképpen nem azért akartak háborút Szerbiával, hogy abból majd egy nagy háború lehessen, és azt majd Németország megnyerhesse. Ezt szamárság lenne feltételezni, erről nem volt szó. A probléma épp az, hogy a Monarchia vezetői gyakorlatilag bedugták a fejüket a homokba. Úgy tettek, mintha reális esélye lenne annak, hogy egy korlátozott háborúban legyőzzék Szerbiát. Olyan háborúban, melyben Oroszország nem segíti Szerbiát, vagy nem azonnal támogatja. Ennek az esélye csekély volt, de a bécsi döntéshozók elhitették magukkal, hogy az esély reális.
A beszélgetés második részét november 7-től, szombattól olvashatják
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
