A mieinknek marad a tanulság

A Szatmár megyei Önkormányzati Fejlesztési Szövetség (ADI) fejlesztési igazgatója műépítész, több település arculatának formálója, éveken át a helyi önkormányzat képviselője, majd a megyei tanács alelnöke, egy cikluson át az RMDSZ szenátora Günthner Tibor, akit új minőségében Sike Lajos kérdezett.

Ez az Önkormányzati Fejlesztési Szövetség nem túl ismeret a közvélemény előtt. Mi célból hozták létre?

Valóban annyira új, hogy intézményként még nem ülhetett be az emberek fülébe, de nem is nagyon szükséges, csak az önkormányzati vezetőknél és az adott terület szakembereinél. Brüsszel igényelte, hogy az önkormányzati fejlesztések összehangolása, a tevékenység gyorsítása és az uniós pénzek hatékonyabb felhasználása céljából hozzunk létre egy ilyen koordinációs, felügyeleti szervet. Tudva, hogy Romániában milyen alacsony az ilyen pénzek lehívásának és felhasználásának a mutatója, akkor több mint indokolt. Korábban az volt a gyakorlat, hogy az önkormányzatok ötletszerűen és egymástól függetlenül végezték a fejlesztéseket. Ebből adódott, hogy nem csak az árak, de a kivitelezés minősége is eltért. Nem egyszer megtörtént és történik, hogy egyik-másik községben a rossz kivitelezés miatt többször meghibásodik, télen lefagy a vízhálózat, miközben máshol a legnagyobb fagyban is működik.

Mindjárt a mélyvízbe kerültek, mert a néhány munkatárssal dolgozó ADI-ra Szatmár megye messze legnagyobb uniós projektjének, a 102 millió eurós ivóvíz és szennyvíz-csatornahálózat bővítésének felügyeletét bízták. Sok a teendőjük, mivel hírek szerint a hatalmas terv megvalósítása nagy késésben van, ami nem kis részt az esztendeje felállt új megyei önkormányzati vezetésnek a nagyobb feladatokra való nehéz ráhangoltságával, kevésbé fontos munkák előretolásával is magyarázható. S az Unió nem kegyelmez, az időben fel nem használt pénzeket visszaveszi.

Nem kommentálnám a sajtó értesüléseit, de tény, hogy jó féléves késésben vagyunk. Ennek egyik oka, hogy ilyen nagyméretű, az egész megyét átfogó beruházás eddig még nem volt mifelénk. A munkálatok befejeztével, aminek a határideje 2015 vége, a megye lakosságának 95 százaléka kap kiváló minőségű vezetékes ivóvizet, 91 százalékának otthona pedig rá lesz kötve a szennyvízelvezető hálózatra. Ez hatalmas lépés a civilizáltabb életviszonyok felé, hisz ilyen szolgáltatásokban eddig a lakosság 65, illetve 50 százaléka részesült. Ami a munkálatok lemaradásának okait illeti, jobbára kimutatható. Első helyen a tenderezés, a kivitelezési pályázatok elbírálása, még inkább véglegesítése körüli hercehurca áll. Egy-egy pályázat elbírálása után rendszerint bírósági tárgyalások következnek, mert a vesztesek fellebbeznek, igazuk bizonyítására újabb és újabb érveket rángatnak elő, nyújtják az időt, mint a rétestésztát. Néha az az érzésünk, hogy szándékosan betartanak a győztesnek. Ha nekik nem sikerült, akkor vegyék el tőlük is a pénzt, bukjanak egy nagyot. Ennek következménye, hogy a 19 pályázat közül ez ideig mindössze 6 zárult le véglegesen, jutott a kivitelezés fázisába. De még jó két év van a teljes projekt befejezéséig, sok mindent be lehet hozni.

Feltéve, ha a bíróságok is így akarják, és gyorsított eljárásban tárgyalják a hasonló ügyeket. Mégiscsak százmillió euróról van szó, és nem mindegy, hogy a magunk hasznára fordítjuk vagy könnyelműen visszaadjuk Brüsszelnek!

Mi ebbe nem szólhatunk bele, ehhez csak a kormánynak és a parlamentnek van kompetenciája. Ha egyáltalán van. Tény viszont, hogy végre tenni kellene valamit, mert a harmatgyenge hatékonyságú uniós pénzlehívások mellett országosan milliárd fel nem használt eurót kell visszaküldeni, megyénkből is több tízmilliót. Már látható, hogy a mostani százmilliós projektből is szép summát fogunk visszautalni Brüsszelnek. Főként amiatt, hogy a kivitelezésre pályázó cégek nem merik az adott tenderben szereplő egész összeget igényelni. Az elhúzódó gazdasági válság okán továbbra is kevés a munka és sok a pályázó, ezért a cégek egymás alá licitálnak. Az említett hat lezárt pályázat közt van olyan, ahol a nyertes csak a kiirt összeg mindössze 40 százalékát igényelte, abbeli félelmében, nehogy mások még kevesebbet kérjenek. Ez esetben a pénz 60 százaléka az Uniót illeti. Igaz, más projekteknél újra lehívható lesz. Mi viszont nem szólhatunk bele a tenderezésbe, bár tapasztalataink nyomán volnának hasznos észrevételeink. Az is gond, hogy a kiírás szerint csak nagyobb szakmai tapasztalattal rendelkező cégek pályázhatnak, márpedig nálunk kevesen ütik meg a kívánt mércét, ezért legtöbben keresnek egy külföldi partnert, amely könnyebben nyerő lehet. Az esetek többségében társultként vagy alvállalkozóként mégis az itteni, „nem megfelelő” cég a kivitelező, a külföldi csak a hasznot fölözi le. A mieinknek marad a tanulság, hogy a tandíjat meg kell fizetni.

Pedig nem egy esetben ráfáztunk már a külföldi partnerségre, főleg azért, mert nem néztük jól meg, kivel társulunk, hisz arrafelé is vannak ám szélhámosok, nem is kevés. Szatmár megyében talán a legriasztóbb példa erre az avasi Luna-forráshoz tervezett felvonós sípálya, amelynek kivitelezését jó évtizede egy olyan görög cég nyerte, melynek másfél évig a címét sem találták! Lesz még belőle valami?

Mint kitudódott, az a cég már akkor a padlón volt. Ám akik a pályázatot elbírálták, valami oknál fogva nem néztek alaposan utána. A melléfogásért csak a bukaresti illetékesek tehetnek, hisz a pályázat győzteséről ott döntöttek. Mi csak a tetemes kárral maradtunk. Lám, a túlzott centralizáció ezúttal is megbosszulta magát! Végül is kapirgált az Avasban valamit a görög vállalat egyik hazai megbízottja, de a pályázat lejárta miatt a pénz nagyobb részét vissza kellett utalni az uniónak, hisz a kivitelezés még a felénél sem tartott. Azóta más források bevonásával próbáltuk befejezni a megye első felvonós sípályáját, több minden megépült, talán mégis lesz belőle valami. Ha nem az idén, akkor jövőre vagy azután. Nem mernék határidőt mondani.

Térjünk vissza a vízhez. Az előbb kiváló ivóvizet említett, hogy azt kap az egész megye. A szatmári ivóvíz mindenképpen ilyen, az évek folyamán magam is többször írtam „titkáról”, ami nem más, mint az, hogy a vízművet a Szamos-mentén fúrt mély kutak látják el. Tartalma, a lenti kavicsos szűrőknek köszönhetően nem csak mentes mindenféle szennyeződéstől, s ezért a hálózatba engedés előtt keveset kell kezelni, de a legnagyobb kánikulában is kellemesen hideg. Nem így a felszíni gyűjtőtavakból táplált vízművek klórozott, langyos vize, amilyet még a hegyvidéki Nagybánya is kénytelen adni lakosságának.

Csakugyan az ország, sőt az egész nagy régió egyik legjobb, legkellemesebb, s mindenféle mellékízektől mentes ivóvize nálunk található. Egy korábbi, több tízmillió eurós pályázat nyomán, Ilyés Gyula polgármestersége idején, nem csak az egész vízművet, de a várost behálózó régi vezetékrendszert és a Szamos-parti szennyvíztisztítót is korszerűsítettük. A vízmű ma az egész megyét minden kritériumnak megfelelő vízzel tudja ellátni, az említett fejlesztésnek köszönhetően a következő évtizedekben is. Kapacitása meghaladja nem csak a mostani, de a várható szükségletet is. Vannak pontos adataim is erre nézve. Teljesítőképessége 3240 köbméter, amiből jelenleg 1241 köbmétert fogyasztunk, vagyis 2000 kiadható a megye többi településeinek. A környék számos községében, falvában jelenleg is szatmári vizet fogyaszt a lakosság.

Tegyük hozzá, egyre drágább vizet, mint a számlákon városon-falun havonta tapasztaljuk. Ami eszünkbe juttatja a régi „szép időket”. Úgy harminc éve, egyik este Németországba szakadt szatmári házaspár látogatott meg. Éppen fürödtem, s a kádból csak a fejem látszott ki. Mire Péter barátom így szólt feleségének: „Ha látnád a színültig teli kádat! Bezzeg, én mikor otthon bokáig engedem, már kiabálsz, hogy megint nagy lesz a vízszámla!”

Akkor nem volt piacgazdaság, nem valós értéket, csak jelképes árat kellett fizetni. Most benyújtják, s ha tetszik, ha nem, ez így van rendjén. A németek egyebek mellett azért gazdagok, mert semmit nem pazarolnak, mindennel takarékosan bánnak. A vízből is annyit fogyasztanak, amennyi éppen szükséges. Ez a szemlélet nálunk is kezd meghonosodni. Mindenki felszereltette a vízórát, hogy mérhesse, s bármikor ellenőrizhesse a fogyasztást. Az alapvető élelmiszereken nem lehet spórolni, de az ivóvízen lehet. Pláne, ha nem használjuk kocsimosásra, a kert locsolására és ipari tevékenységre is, mint a rendszerváltás előtt. Meg jól zárnak a csapok és nem felejtjük nyitva! A szatmáriak, némi sváb beütéssel, a takarékosságot is megtanulják. Még mennyire! Tizenkét év alatt 264-ről 80 literre csökkent az egy lakosra számított napi vízfogyasztás, s ez már a nyugati normákkal vetekszik. Amúgy a napi 80 liter is sok, legyünk őszinték, ebbe egy családban még a nagymosás is belefér, s nem mosunk mindennap.

Bár nem tartozik közvetlenül hatáskörébe: mi van országhatár két oldalán lévő községeket összekötő utak felújításával? Mert hát Schengen, ha lassan is, de közelebb kerül Romániához. Csehi Árpád megyei elnöksége alatt nagy lendülettel folyt a munka, utána viszont leállt.

Ha beintenek, hogy jön Schengen, a hátramaradt munka pár hónap alatt befejezhető. Tudomásom szerint a magyarországi részeken sem állnak jobban. Egy-egy rövidebb határszakaszt leszámítva, az utak járhatók, csak Börvelynél van egy több kilométeres rész, ami nagyobb munkát és több pénzt igényel. Ígéret van rá, hogy megkapjuk. Csak aztán használjuk majd ki ezeket az utakat, átkelőket, hogy valóban közelebb kerüljünk egymáshoz, s az eddigieknél gyorsabban és kevesebb kerülővel. Utóbbival kapcsolatban még szenátorként javasoltam, hogy Csanálosnál nyissuk meg a határt az áruszállító kocsik számára is, hogy Nagykárolyból, Tasnádról és környékéről ne kerüljenek Szatmárnémeti felé. Kiváncsi vagyok, mi lesz belőle.