A megtörtént múlttal párhuzamos múlt

A Babeº-Bolyai Tudományegyetem udvarhelyi tagozatának tanára, HERMANN GUSZTÁV MIHÁLY történész A székelység eredete és jogállása címmel tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár a székelyeknek a történelem folyamán változó jogi státuszáról, autonómiájáról kérdezte a kutatót.

A doktori disszertációja A székely rendi öntudat a 18. században és a 19. század elején címet kapta. Egyrészt megkérném, hogy ejtsünk szót erről az, úgymond, székely rendi öntudatról, másrészt rákérdezek: miért éppen ezt a periódust választotta kutatása tárgyául? Ez volt hozzáférhető?

Nem, nem. Nyilvánvaló, a vizsgálat során időben visszamentem egészen a korai időszakig, tehát a székelyek letelepedését követő széki intézményrendszer kikristályosodását jelentő időszakhoz, mert az határozza meg ezt az identitást, az egész székely kérdést. Azért 18. század, illetve a 19. század eleje, mert ez az az időszak, amikor a székelység, a székely rendek tudatosítani kezdik önmagukban az identitásuk kettős jellegét. „Székely nemzet”-ről beszélnek, „natio siculica”-ról, de párhuzamosan ebben az időszakban elkezdenek más értelemben is nemzetről beszélni: nyelvi, kulturális alapon. Nem nevezik meg még önmagukat világosan a „magyar nemzet” részeként, de amikor „székely” jelző nélkül használják azt a fogalmat, hogy „nemzet” – és ebbe a nemzetbe önmagukat is beleértik –, az már az összmagyarságra vonatkozik. Rádöbbennek arra, hogy létezik a rendi értelemben vett „székely nemzet”, a székelyek szabad közössége, miközben más, modern értelemben formálódik egy másik nemzet éppen abban az időben: a magyarul beszélők közössége.

Számomra érdekes olvasmány volt az Areopolisz évkönyv 2003-as száma, amelyben ön közölte a Mária Terézia reformjainak hatása Udvarhelyszéken (1762-1780) című tanulmányát, a határkatonaság felállításáról. Ez volt az a korszak, amelyik a székely rendiségben, egyáltalán a székely életmódban gyökeres változásokat hozott?

A 18. század mindenképpen gyökeres változásokat eredményezett a „mérték alá esett” székelységben. Ezen azt értették, hogy a sorozáskor, amikor létrehozták a határőr ezredeket, az lett besorozva, akit „megmértek”. Az elején egyfajta avatásnak, rettegett műveletnek volt tekinthető, hogy akinek a magasságát megmérték, az be van sorozva az ezredbe. Nem csak azokon a vidékeken, ahol az ezredek létrejöttek, tehát Csík, Gyergyó, Kászon, illetve Háromszékben, tehát a határsávon, hanem Udvarhelyszéken is próbálkoztak a katonaállítással Bucow generális vezényletével.

Hadd pontosítsuk néhány szóban: ámbár a székely katonanemzet volt, mik voltak azok a tényezők, amelyek miatt ekkora ellenállást fejtettek ki a határkatonaság intézményével szemben? Mi változott meg az egész struktúrában a hagyományos székely jogrendhez képest?

Hát ez hosszú történet… Valóban, a székelység a középkorban fontos tényezője volt a magyar királyi katonai rendszernek, mind a határvédő, mind a hadba vonuló csapatai révén. Megvolt ennek a pontos előírása. Ezt szépen rögzíti II. Ulászló 1499-ben kiadott oklevele, amelyik szabályozza, hogy a székelyeknek miképpen kell hadba vonulniuk, azon kívül, hogyan védik a határokat. Ez úgy működött, hogy volt mindegyik székely széknek egy hadnagya vagy kapitánya – így is, úgy is találkozunk a megnevezéssel –, és ő irányította az illető szék haderejét, ezt a kapitányt pedig a helyi közösség jelölte-választotta, régi szokásjog szerint. Ez jól működött egészen a fejedelemség koráig. A fejedelemség korában egyrészt változott a haditechnika, változott a katonáskodásnak, hadviselésnek a stratégiai háttere is, már más volt az elvárás a katonával szemben, mint kétszáz esztendővel korábban. Ebben az időben a székelység kezdi elveszíteni a hadászati „csereértékét”. A félprofi, otthon fegyvert tartó, mozgósítható, hadakozásra alkalmas lovat tartó, de egyébként nem folyamatos „edzésben” lévő, nem hivatásos zsoldos katonaság már nem annyira alkalmas, nem annyira bevethető az új elvárások szerint, mint amennyire hasznos volt a korábbi időszakban. Különösen hasznos volt a királyság korában keletről támadó sztyeppei népek ellen, akikkel hasonló modorban tudta felvenni a harcot. Ezért már a fejedelemség korában devalválódik a székelység hadászati jelentősége. Megváltozik a térség geopolitikai képe is: a Kárpátokon túli román vajdák ugyanannak a török szultánnak adóznak, mint – noha összehasonlíthatatlanul kisebb mértékben és alávetettségben – az erdélyi fejedelmek…

Kortárs történészek Erdélyről

Hermann Gusztáv Mihály nagyváradi előadása előtt mutatták be az Ady Líceum dísztermében (fotó) Szilágyi Aladár korábbi, történészekkel készített interjúiból válogatott kötetét – a sorozat harmadik darabjaként –, amely Nem Tündérkert, vagy nagyon is az címmel a 2013 évi előadások alapján Erdély történetét követi nyomon a kezdetektől a jelenkorig. A lapunkban rövidített formában közölt beszélgetések teljes változatait kínáló kötet kiadónktól is megrendelhető a riportkiado@gmail.com címen vagy telefonon a 0259/419924 számon

Kolumbán Zsuzsával együtt szerkesztették a Történelmi autonómiák a Kárpát-medencében című kiadványt. Milyen anyagokat tartalmaz ez a kötet?

Könyvtáros korszakom alatt gondolkoztunk azon, hogy kéne egy jól tematizált konferenciát szervezni. Hogy olyan kérdésről beszéljünk, ami foglalkoztatja a társadalmat, így jutottunk el a történelmi autonómiákhoz. Ez is egy érdekes dolog, mert ha ez a szó kiejtődik, hogy „autonómia” a kortárs romániai közéleti közegben, akkor mindenki a székelyekre gondol. Hogy a székelyek megint hőzöngenek, megint autonómiásdit játszanak. Az viszont teljesen fátyol alá került a román köztudatban – bár a történészek beszélnek, írnak róla –, hogy Erdélyben és a Bánságban megvoltak azok a székelyekéhez rendkívül hasonló, sok pontban azonos autonóm szerveződések, amelyek az ott élő románság életterét szervezték.

2007-ben jelent meg, már címében is sokat mondó kötete,Az eltérített múlt – Oklevél és krónikahamisítványok a székelység történetéből. Hallhatnánk erről valami bővebbet?

Ez talán a legkedvesebb számomra a könyveim közül. Vitás kérdéseket feszeget, két hamis vagy nagy valószínűséggel hamisnak tekinthető oklevélre vonatkozóan, ami a székelyföldi románokhoz kötődik. Az egyik az udvarhelyszéki Oláhfalunak az 1301-re keltezett kiváltságlevele, a másik pedig a háromszéki Berecknek az 1426-ból való kiváltságlevele. Több jel mutat arra, hogy ezek hamisítványok volnának, a bennük szereplő állítások sem illeszkednek az akkori székelyföldi történelmi kontextusba. Mind a kettő „kenézségről” beszél, holott nincs semmi más forrásból tudomásunk a székelység sajátos közigazgatásába beékelődő más szervezetekről, kivéve Fehér vármegye egykori székelyföldi „foltjait”, amelyek egy régebbi szerveződés maradványai. Belefoglaltam a kötetbe a Csíki Székely Krónikának a történetét is, a felbukkanásától követve azt, ahogy a szakirodalom és nem kevésbé a köztudat vitatja, egészen a legújabb korig. És hát ott van egy érdekes családtörténet, a báró Orbán családnak az egyik tagja által generált csúsztatások a következményeivel. Erről szól Az eltérített múlt. Hogy van egy olyan múlt, ami párhuzamos a valós múlttal, a ténylegesen megtörténttel, és esetenként oly régóta együtt él az emberekkel, olyan mélyen benne van az emberek tudatában, hogy ez is múlttá vált, csak egy kicsit „más”, mint a valós múlt. Azzal a hasonlattal éltem a bevezető szövegben, hogy az eltérített repülőjárat is része a légi közlekedésnek, csak kicsit másképpen…

Nagy sajtóvisszhangja volt – a román médiában talán ma is hullámzik – a 2012-ben megjelent A Székelység története című tankönyvnek-kézikönyvnek, melynek nem csak főszerkesztője, hanem egyik fő szerzője is volt. Meghökkentő – bár várható – reakciója volt a román körökben, a szakmán belül is, még inkább a szakmán kívüli médiában. Gondolom, a román lapokkal nem hadakoztak a tankönyv szerzői. Mennyire vették fel a kesztyűt olyan történészek támadásai ellen, mint Ioan Aurel Pop, a BBTE rektora vagy Marius Diaconescu, a Bukaresti Egyetem oktatója?

Valamennyire fel kellett vennünk, bár nekem egyáltalán nem volt ínyemre. Lehet, hogy naivság volt részemről, de nem gondoltam, hogy egy ennyire nagy és népes darázsfészekbe ülünk bele csupasz üleppel, amikor belevágunk ebbe a vállalkozásba. Az, hogy lesznek ellenhangok, az várható volt, de hogy szakmai körökben is ennyire vehemensen, hisztérikusan zúdítsanak ránk össztüzet, azt nem gondoltuk volna. Sőt, Diaconescu részéről, – akiről addig azt hittük, hogy egy toleráns, européer figura, a román történetírás markánsan nemzeti vonulatával szembemenő kolléga – jött a legvehemensebb támadás. A kolozsvári egyetem jelenlegi rektorának – aki kollégám volt az egyetemen – az állásfoglalása is meglepett. Nyilván, lehetetlen, hogy könyvünk mindenben megfeleljen olyanok szája ízének, akik mást gondolnak a történelemről. Arra döbbentem rá – a Korunkban meg is írtam egy jegyzetben –, hogy az állításokkal, tények értelmezésével is van gond, de nem ez a fő problémájuk, hanem az: miként veszi magának a bátorságot egy közösség, hogy saját maga írja meg a saját történetét, egy nemzetállamon belül? Tehát, lehet-e egy közösségnek saját története, saját történelmi narratívája – nevezzük így. Mert az volt a felhang, hogy üljön le nyugodtan ez a szerzői gárda, és várja meg, míg a Román Tudományos Akadémia állást foglal a kérdésben, ők majd megmondják, hogyan kell értelmezni a dolgokat. Ez az alapállás – akárhogy is számolom, 2012-őt írtunk – meglepett engem, mert azt hittem, ezen a szinten már túlléptünk. Úgy gondolom, lehetnek közöttünk – kell is legyenek – vitás kérdések, de elvitatni a jogát egy közösségnek, hogy saját szakemberei által megalkossa a saját történeti narratíváját, és ennek alapján vitázzon, vagy ne vitázzon azokkal, akik ezt kétségbe vonják, ez a megközelítés meglepett, még mindig próbálok magamhoz térni a sokkból. Persze válaszoltam Diaconescu vádpontjaira, meg is jelent az Adevãrulban – korrekt volt a szerkesztőség, hogy lehozta teljes részletességében a válaszomat.

A Korunkban közölte a Székelységtudat – mítoszokkal és mítosztalanul című írását. Gondolom, a mítoszkedvelők, mítoszokból táplálkozók emiatt is haragudhatnak önre, önökre, hiszen ez nagyon fontos kérdése nem csak a magyar történelemnek, hanem akár a napi politikának is…

Azon kaptam magam, hogy Szegedről Ilia Mihály kedves figyelmességgel küldözgeti nekem, bizonyos rendszerességgel mindazt, ami mítoszlebontás kérdésben megjelenik. Megkérdeztem: úgy ismer ő engem, mint egy mítoszdöntögetőt? Igen – válaszolta – ez a szakmai köztudatban immár így van, és ezzel nincs semmi baj… Szerintem annyi „baj” azért van, hogy én nem döntögetni próbálom a mítoszokat, hanem a helyükre tenni. Nemrégiben egy Eliade szövegre figyeltem fel ebben a témakörben, hogy a mitikus gondolkodás és a történelmi gondolkodás, az két teljesen külön dolog. Ugyanaz a közösség vagy akár egyén gyönyörködhet a saját népe vagy kisebb közössége mítoszaiban, miközben tudomásul veszi a történelmi valót. Ebben nincsen semmi ellentmondás. Én is ezt vallom. Tehát nem azt mondom, hogy neki kell rontani a mítoszoknak, és eltüntetni Csaba királyfit, kitörölni a székely himnuszból, mert ő egy ködfigura. Nem erről van szó, hanem arról, hogy a mítoszainkat és a történelmünket a helyükön kezelni.

A Szacsvay Akadémián előadásának a címe: A székelyek eredete és jogállása. A székelyek jogállásáról már beszéltünk. Kialakult-e valamiféle konszenzus szakmai, akadémiai körökben a székelyek eredetére nézvést, vagy még mindig többféle elmélet fut párhuzamosan?

Romsics Ignác professzor úr azért gondolhatott rám ebben a kérdésben – bár a logika azt mondaná, hogy célszerűbb volna egy, a korai középkorral foglakozó szakembert, régészt vagy történészt felkérni –, hogy a jelenlegi szakmai élvonalban nincs konszenzus ebben a kérdésben. Márpedig a korszak szakembere nyilván valamely változatot adná elő hangsúlyosan, sajátjaként. Jelenleg én két elméletet látok vitában, az egyik valamelyik ótörök, türk néptől való származtatás (ami összekapcsolható volna – a köztudatot kibékítendő –, nagyon szegről végre a hun eredet tanával, hiszen ők is e hatalmas népcsoportba sorolhatók), a másik, ami jelenleg a nyelvészek és régészek erőteljes hátszelével él az akadémiai körökben, az a magyar eredet elmélete. Magyarán szólva: a székelység nem választható el etnikai szempontból sem nyelve, sem származása tekintetében a magyarságtól, hanem ők azok a magyarok, akik oda lettek „vezényelve” a határok őrzésére, és határőr tevékenységükből adódóan specifikus adminisztratív szerveződéssé váltak. Aztán ott van még a László Gyula-féle kettős honfoglalás-elmélet is: az Akadémia háza táján ezt a teóriát nem utasítják el eleve, de nem is veszik egyenrangú vitatényezőként a magyar és a türk elmélettel. A kortárs tudós-vitába azért még belefér.

A székelyek öntudatában mi dominál?

Ajaj… Természetesen a szkíta-hun eredet. A szkíta összetevő, az nagyjából feledésbe merült, nem érthető a mai közember számára, a madéfalvi János bácsi számára, mi az, hogy szittya, szkíta, de a hun, Attila, Csaba, az igen. Én végeztem jó két esztendeje egy felmérést a mesterképző évfolyamunk hallgatóival. Nagy részük tanítóként dolgozott, az ő segítségükkel végeztem egész székelyföldi szórásban egy vizsgálatot, hogy mi él erre nézvést a köztudatban. Városi környezetben egy kicsit nagyobb azoknak a szelete, akik úgy gondolják, nem a hun eredet az „igazi”, de itt is egyértelműen az dominál. Falvakon viszont alig-alig tévedt be a kérdőívet kitöltők közé néhány, aki azt mondaná, más eredet is elképzelhető. Egyértelműen a hun eredetre esküsznek, Csaba királyfinak, mint a nemzetet nemző ősnek a toposza általánosan elfogadott..