Ahol a hagyományt nem őrzik, hanem élik

Másfél évtizede alakult a kolozsvári egyetemistákat verbuváló Ördögtérgye Néptáncegyüttes, amely nem a naftalinszagú hagyományőrzésre rendezkedett be, hanem az örökös megújulásra, arra, hogy a kultúrába újra és újra életet leheljen. Kustán Magyari Attila riportja.

Az együttes egyik tagjával este fél tizenegyre beszélünk meg találkát, ekkor ér véget a próbájuk. Korábban érkezem, látni szeretném, hogyan zajlik egy ilyen találkozó, kik ropják, hogyan viszonyulnak egymáshoz, a zenéhez, a gyakran fárasztó esti gyakorlásokhoz. A lányok többsége alkalomhoz öltözött, ők a közvetlenebbek is: egy-egy forgás után partnert váltanak, és úgy néznek az új legény szemébe, mintha szerelmet vallanának neki. Egyikük a fiú ölébe ugrik, másik végigsimít egy derékon, mintha az udvarlóját érintené meg – pedig csak együtt táncolnak, igaz, évek óta, színpadon, táncházban, táborokban.
A próba véget ért, a laptopon megállítják a zenét. A csizmák azonban nem hallgatnak el, míg a legtöbben öltöznek, néhányan visszatérnek a terem közepére, és folytatják a mulatságot, kis kört alakítva ki. Aztán mindenki elhagyja a termet, csak a vezetőség marad, hogy megvitassa a közelgő fellépés részleteit.

Mindig megújulni Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes 1999-ben alakult Kolozsváron, a városban tanuló magyar diákokból. Kevés állandó tagról beszélhetünk, hiszen a legtöbben néhány éven belül megkapják a diplomát, és hazaköltöznek, a létszám azonban mindig hatvan körül mozog. Az eddigi összes ördögtérgyés száma ennek egyébként a tízszerese, az utóbbi időben pedig már meghirdetniük sem kell a toborzót, érkeznek az új emberek, egymásnak adják a kilincset.
A táncegyüttes neve is ezt az örökös megújulást jelzi: az ördögtérgye a felkelő nap szimbóluma, a gyimesi hímestojás-motívumok őrzik, de ismert hímzésminta a székely varrottasok között is.
Ahogyan arról a honlapjukon is vallanak, nem céljuk a versenytáncosok kinevelése, sokkal inkább örülnek azoknak az eseményeknek – kosaras bálnak, juhmérés utáni mulatságnak, szüreti bálnak –, amelyek során közvetlenül az élő hagyományt ápoló vidéki emberekkel találkozhatnak.
Erről Both József művészeti vezetővel is beszélgetünk, aki csíkszeredaiként még a líceumi évek alatt lépett a táncparkettre, majd friss kolozsváriként a műszaki egyetem padjaiból addig kacsintgatott a néptánc irányába, amíg a tanult szakma helyett végleg azt választotta. Feleségével, Zsuzsával kipróbálták magukat profi együttesnél is, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél azonban csak két évig dolgoztak, Kolozsvárra visszatérve az Ördögtérgye művészeti vezetői lettek.
Mint elmondja, az érdeklődők első lépésben Miklós Sándor barátjához kerülnek, aki az Ördögtérgye Egyesület elnöki teendői mellett az utánpótlással is foglalkozik. Az együttesbe való felvételi vizsga csak azt követően esedékes, hogy nála már kipróbálták magukat, a siker pedig csak akkor garantált, ha a művészeti vezető szigorú elvárásainak eleget tesznek.
– Nem csak a táncismeret, az anyagismeret számít, hanem az, hogy ki mennyire csapatember – mondja, és hozzáteszi,

nem lehet előre tudni, ki mikor üti meg a mércét, mert vannak, akik rendkívül tehetségesek, de kevesebb jutott nekik kitartásból, mások hosszú idő után esnek túl a holtponton, és kezdenek el fejlődni.

Miklós egyszerűen összegzi, hogy ki lesz ördögtérgyés: az az ember, aki az éjszaka közepén felkel, és valamilyen népdal jár egyből az eszében. Elmagyarázza, kár áltatni magunkat azzal, hogy a néptánc mindenkié kell legyen, ahogyan a rapperek vagy rockerek szubkultúrája kis közösségekben népszerűek, úgy a néptáncosok is.

Kinek táncol a táncos? A táncegyüttes honlapján az áll, nem a közönségnek táncolnak és énekelnek, természetes szórakozási formaként élik meg azt a kultúrát, amit elsajátítottak. Both Józseffel erről is beszélgetünk. Elmondja, természetesen fontos számukra a fellépés, de a színpadra csak megélt dolgokat lehet feltenni hitelesen, ha a táncos nem érzi, hogy jót bulizott, csak üres forma lesz a produkciója. Ha két mozdulatsor között kell választania, akkor azt fogja előnyben részesíteni, amelyik természetesebbnek tűnik számára. A vidéki emberek egész élete benne van abban, ahogyan táncolnak, mondja, és ezt próbálja megtanítani. Szerencsére van akiktől ellesni a mozdulatokat:
– Kolozsvár környékén, a Mezőségen főleg nagyon sokan táncolnak még, félreesőbb, polgárosodás szempontjából elmaradottabb helyeken. A táborainkat is elsősorban ilyen falvakban szervezzük, így válik a szakmailag jó tánc mellett még fontosabbá a közös kiszállások, a bulik élménye.
Elmeséli, volt olyan fiatal, aki elkerült Kolozsvárról, és csak két hónappal később jelentkezett, a levelét pedig úgy kezdte, hogy mostanáig azért nem írt, mert az első sor után mindig könnybe lábadtak a szemei. Az együtt eltöltött kiszállások sok esetben házassághoz vezetnek, ördögtérgyések gyerekei is megszülettek már. A néptáncegyüttes azonban nem csak a párválasztás dolgát könnyíti meg, az életérzést, a hagyomány felélesztését Erdély-szerte beindítja: vannak, akik szülőfalujukba, városukba hazatérve maguk is toboroznak, tanítanak, táncolnak.

Táncosból nem lesz hegylakó Gyakran mondják, hogy a hagyományok ápolása – akár tánc formájában – a régi korok értékeinek őrzéséről szól. Lehet vitatkozni azon, hogy mi volt jó és mit feledhetünk el az elődeink hagyatékából, de még érdekesebb kérdés talán, hogy mit kezdhet mindezzel, a gyimesiek temperamentumával, életérzésével az Erdély fővárosának tekintett Kolozsváron élő fiatal?
A művészeti vezető erre is választ tud adni: a gyimesi hegyvidéken nehéz az élet, egymásra utaltak a kis közösségek, tudni kell segíteni a szomszédon, az emberek közvetlenebbek is egymással. Ez az állapot keményebb szabályokat alakít ki, amelyeket akkora alázattal és nyugalommal fogadnak, hogy azt József szerint tanítani kellene.
– Én rengeteget tanultam öregektől azzal, hogy leültem, s beszélgettünk, vagy csak ott voltam velük. Az a kultúra, ami ott él, termelte ki a mozgást, a táncot is, amit mi tanulunk. Persze a tánc által az értékrend nem hat vissza feltétlenül a mi kolozsvári közösségünkre, de ha ezzel foglalkozunk magunk is, azt gondolom, hogy értéket teremtünk – magyarázza, plasztikusabban is megfogalmazva a gondolatot:

– Attól, hogy gyimesi táncot járunk, még nem leszünk hegylakók, de ugyanúgy alkalmazkodnunk kell egymáshoz, be kell tartanunk a szabályokat, mint a kis közösségek esetén.

Önkéntesek és autodidakták Miklós Sándorral, az egyesület elnökével beszélgetve betekintést nyerhetünk abba a gépezetbe, amely biztosítja, hogy a táncosok és a közönség időről-időre kikapcsolódhassanak. Fontos, hogy nem munkakönyves állások működtetik az Ördögtérgyét, az önkéntes, bérmentes munka mellett autodidakták is, lassan tanulják meg, hogyan és honnan lehet előteremteni a szükséges anyagi forrásokat. Akivel lehet, együttműködnek, ahol lehet, megjelennek:
– Igyekszünk állandóan nyitni a kolozsvári és más erdélyi városok néptáncot kedvelői felé – magyarázza Miklós. – Emellett előadássorozatokat szervezünk profi együttesek számára, akiknek másképp nincs lehetőségük arra, hogy a drága terembérek miatt megmutatkozhassanak Kolozsváron, gyűjtőkörutakra járunk, jövőre pedig előadássorozatot tervezek a Kolozs megyei falvakban.
Az egyesület egyik leghangosabb jelenlétét a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóval biztosítja, de az őszi rendezvény mellett sem tétlenkednek: táborokat szerveznek, nemzetközi táncoktatói tanfolyamot, emellett pedig, ahogyan az elnök fogalmaz, „meg kell tanulni a munkajogot, az adózási rendszert, boldogulni a papírügyekkel, kell érteni a színpadi világításhoz, hangosításhoz”. Az élet minden területén megújulnak, amikor szükséges.