A másikban próbáljuk önmagunk tükrét látni

2015. 10. 23. 19:49

A menekültválság folyamatosan változik, a társadalmi feszültség azonban állandósul. Hogyan alakulunk át mi, európaiak a konfliktusaink révén? Újrateremthető-e az otthon, a haza biztonságérzete? Csepeli György szociológussal beszélgettünk erről. Parászka Boróka interjúja.

 

Csepeli György szociológus   Fotó: szociologia.hu

 

Mit jelent ma Európában az idegen, az idegenérzet?

 

Ha ezzel valaki behatóbban akar foglalkozni, akkor a Korunk idegenséggel, idegen érzettel foglalkozó lapszámát tudom ajánlani. Ennek a tanulmányai segíthetnek az alaphelyzet megértésében. Bennünk emberekben, függetlenül, hogy a Föld melyik pontján élünk, van egy alapvető idegenség érzet. A születés és a halál közötti időben ismeretlenként nézünk egymásra. Az, hogy képesek vagyunk elhessenteni az idegenség érzetet, és meg tudjuk teremteni az ismerősség tapasztalatát, nagyon nagy teljesítmény. Az ismerősség körein belül vannak szűkebb körök: a család, a párkapcsolatok, és vannak a tágabb körök, az elképzelt közösségek körei. A modern társadalomban ezek az elképzelt közösségek (fajok, vallások, területi típusú hovatartozások, politikai csoportok) fontos funkciót látnak el. Általuk tudjuk önmagunkat elhelyezni a világban. A szörnyű bizonytalanság tengerében meg tudjuk találni a bizonyosság pontjait. Nevezhetjük ezeket Tamási Áron nyomán hazának is. Vagy olyan pontnak, amelyen megvethetjük a lábunkat. Azok a változások, amelyek a világban az utóbbi időben felgyorsultak (s amelyek korábban is megvoltak, csak nem változtak ilyen mértékben) kikezdték a bizonyosság érzetet. Nem csak itt Közép-Kelet Európában. Hanem a világ minden pontján emberek kérdőjelekkel szembesülnek: kik ők, hol vannak, hova tartoznak? A Földnek azon pontjain, ahol ezek a változások az életben maradást veszélyeztették beindultak az Európában most láthatóvá váló folyamatok. A háborúktól sújtott övezetekben az emberek a lábukkal szavaznak a háború ellen, és olyan területeket, olyan pontokat keresnek a világban, ahol újra tudják teremteni az elveszett, a szétrombolt biztonságérzetüket. Nyilván ebben a helyzetben azok, akik az érkezőket fogadják nem feltétlenül, nem spontán módon éreznek örömet. Hiszen ők maguk is szoronganak, ők maguk is szorongásban élnek. Nem csak globális, de lokális okok miatt is bizonytalanságban lehet élni. A mi társadalmaink itt Közép- és Kelet-Európában kétszeresen is hátrányos helyzetben vannak. Rajtunk van a globális állapotok általános szorongást keltő hatása. És itt vannak mindennapi apró-cseprő ügyekből fakadó egzisztenciális bizonytalanságok. Szorongunk attól, hogy elveszítjük a munkahelyünket, vagy attól, hogy kórházba kerülünk, és nem lehetünk biztosak abban, hogy élve kikerülünk onnan, a közlekedési viszonyok kiszámíthatatlanok, magas a balesetek száma. Szeretteink sincsenek biztonságban. Számtalan oka van annak, hogy nem érezzük magunkat jól a bőrünket. Ilyen helyzetben, amikor megjelennek az idegenek, akkor nem az elfogadás, hanem az elutasítás lesz erős. De azt is látni kell, hogy jelentős az együttérzés és a segítőkészség is. Most ez a dolog lecsillapodni látszik. Magyarországon megszülettek a kerítések, létrejött a magyar gettó, de ez az alapvető problémát, a népvándorlás okozta gondokat, és a befogadó társadalmak vizsgahelyzetét nem fogja megszűntetni. Magyarország csak ideiglenesen maradhat ki ebből, tartósan nem.

 

Kezelhető-e az idegenségérzet? Ismerőssé válhat-e idővel az idegen az elutasított? És jó-e ez?

 

Abszolút kell kezelni. Magának is vannak gyerekei, nekem is vannak gyerekeim, sokunknak vannak gyerekeink. Jól tudjuk, hogy az élet első évei arról szólnak, hogy meg kell teremteni a biztonságérzetet. Ki kell terjeszteni azokat a köröket, amelyeken belül a saját énjét át tudja definiálni az ember a „mi” személyes névmásnak megfelelően. Az a fajta természetes szorongás, ami a gyerekben az idegenekkel szemben fejlődés-lélektani okokból szemben keletkezeik, azt nevelés útján, a közösségi nevelés útján nagyon is kezelhető és kezelendő. Erre vannak mindenféle programok. Nincs ez másképp a társadalom egészében sem. Vannak olyan mentálhigiénés terápiák, amelyek közösségeket tanítanak az ismeretlennel való együttélésre, a konfliktusok kezelésére, a tolerancia növelésére, az előítéletek csökkentésére. Ha mindez nincs meg, akkor a spontán tendenciák inkább a regressziót, a gyerekkori élménybe való visszaesést teszik lehetővé. A nyugat-európai társadalmak annyiban járnak talán előttünk, hogy az ilyen típusú közösségi-nevelési programok előrehaladottabbak. Ráadásul ott a civil társadalom is úgy van konstruálva, hogy inkább a segítségnyújtásra, az együttérzésre, a toleranciára hangolódik, semmint a spontán elutasításra.

 

Itt Kelet-Közép-Európában tragikus alapja van az intoleranciának. Valószínűleg a térségben élők zöme attól fél, ha leküzdi az idegenségérzetét, kiszolgáltatja magát. Ezt a félelmet hogy lehet oldani?

 

Ez a térség, például Erdély, a toleranciának is történelmi műhelye. Amikor Tordán vagyok, eszembe jut az országgyűlés, amelyen a vallási egyenjogúságot kihirdették. Ez az egész együttélési program a 19. században a nemzetek elzárkózásával és a nemzeti túlhatalmak kibontakozásával romlott meg, torzult el. Ekkor vált a Közép-Kelet-Európa a tolerancia fészkéből az intolerancia kígyófészkévé. Nyilván itt egy történeti háttérről van szó. Mindez persze nem válasz az eredeti kérdésre. A helyzetet akkor kell kezelni, amikor van, és nem amikor volt. Mit tehetünk azért, hogy ne érezzük magunkat lefegyverezve, elárulva, becsapva? Ennek egyetlen módja van. Ha megpróbáljuk önmagunkban felfedezni azt a fajta idegenséget, amelyről korábban beszéltem. A másikban pedig megpróbáljuk önmagunk tükrét látni. Amikor közösségi nevelésről beszéltem, arra is utaltam, hogy kettőn áll a vásár. Az, aki jön, annak is részt kell vennie a folyamatban, amely révén megismer bennünket. És amely révén megismerhetjük őt. Így alakulhat ki egy olyan helyzet, amelyben mindenki megtalálhatja a maga számítását. Ha ez spontán módon megy végbe, akkor inkább a konfliktus, a félreértés és az agresszió erősödik. Ezért

fontos, hogy legyen egy befogadásra felkészült társadalom.

És nem pusztán pszichológiai felkészültségről beszélek. Hanem arról, hogy a társadalom rájön: az új erők befogadása a gazdasági prosperitás egyik esélye. Az Egyesült Államok prosperitását az újabb és újabb bevándorlók befogadása biztosította. Európa is fel kell készüljön erre.

Csepeli: „A befogadás programja nem fog működni társadalmi támogatás nélkül”

 

Biztosan van olyan olvasónk, aki erre azt válaszolná: az USA is kerítésekkel, határfalakkal védi a határait. Milyen intézményekre, szakemberekre lenne szükség ahhoz, hogy ne alakuljanak ki az idén nyáron tapasztalt konfliktusok? Hogy hosszú távon is biztosítható legyen a társadalmi béke?

 

Az Egyesült Államok valóban nem azt gyakorolja, hogy fűt-fát beenged, hanem alaposan megnézi, kikre lehet építeni, kik vesznek részt a társadalmi javak bővített újratermelésében. Erre adnak nagyon jó példát a kubai bevándorlók: ők virágoztatták fel Floridát és Miamit. Mi szükséges ehhez: lehetővé kell tenni a találkozási alkalmakat, képzéseket kell indítani, hozzáférhetővé kell tenni a tőkéket. A programok nyelvén ezt úgy mondják: proaktívnak kell lenni.

 

Mondjunk praktikus és konkrét tanácsokat a változó társadalom számára. Milyen egyetemi tanszékeket kellene létrehozni, bővíteni, intézményeket újraalakítani?

 

A kérdés implikálja a választ. Minden szakpolitikai ágon belül ki kellene dolgozni a bevándorlókra vonatkozó lehetőségeket, amelyek az integrációt segítik és gyorsítják. Ez egy globalizációs feszültség, amelynek az okai messze a gyarmatosításra mennek vissza, Európának fokozott felelősséget kell vállalnia. Nem itt Közép- és Kelet-Európában, mert ebben nekünk semmifajta részünk nem volt.

A franciáknak, a hollandoknak, a németeknek, a belgáknak bőven van okuk elgondolkodni, mi vezetett oda, hogy milliók várjanak Európa kapuinál befogadásra.

Európa számára most létkérdés, hogy létrejöjjön egy egységes politika, határpolitika, informatikai rendszer, amely képet ad arról, hogy kik jönnek. És lehetőséget nyújt arra, hogy szimulálják, mik fognak még létrejönni. Ha nem jön létre egy határ menti adatbázis, amely révén modellálni lehetne a bevándorlási folyamatokat, akkor Európa hánykódó hajóvá válik a migrációs tengeren. A kvótarendszer infantilis megoldás. A befogadás programjait kell kidolgozni, amely nem fog működni alulról jövő, társadalmi támogatás nélkül.

 

Miért infantilis a kvótarendszer?

 

Az Európai Unió alapszabálya a mobilitás, a szabad piac. A munkaerő, az eszmék, a tőke szabad mozgása. Ennek ellentmond a kvóta. Hiába telepítek le hatszázezer kurdot egy országba, ha az oda érkezőknek az az ország éppen nem tetszik. Minden országnak rendelkeznie kell olyan befogadói kapacitással, amely oda vonzza és nem oda kényszeríti az embereket.

 

A széleskörű társadalmi támogatás itt, Kelet-Közép-Európában most nem lehetséges. Jelentős részben a feszültség miatt, amelyet politikai kampányokkal keltettek, erősítettek és tartanak fenn. Itt most düh, rettegés és agresszió van. Ezzel a nagy kásaheggyel mit lehet kezdeni?

 

Ha nincs olyan társadalmi elit, amely szembefordul a spontán xenofóbiával, hanem beleáll annak a kiszolgálásába, akkor a helyzet valóban reménytelen lesz. Ha a szakpolitikák szintjén megvalósul a proaktivitás, és az emberek a hétköznapokban érzik, hogy a bevándorlók nem a saját tortájuk felzabálására, hanem a közös torta növelésére érkeztek, akkor a helyzet megfordítható. Ehhez befogadást hirdető egyházakra, európai kultúrát oktató iskolapolitikára van szükség. Egy olyan felsőoktatásra, amely messzemenően és érzékenyen reagál az ide érkező fiatalok szükségleteire, kiképezi őket, és jelentős gazdasági-kulturális erőforrást biztosít így. Minden vizsgálat, amely a bevándorlásra vonatkozik, rákérdez arra, hogy fél-e a válaszadó az ideérkezőktől, attól, hogy elveszik tőle a munkát. A kérdéseknek azonban van egy olyan eleme is, amely arra vonatkozik: látjuk-e, hogy gyarapodik a kultúra, a gazdaság, oszlanak a nyugdíjterhek, biztonságosabbá válik a jövő a bevándorlók révén. A kutatások azt mutatják, az ilyen dilemmák megosztják a társadalmat, de megfelelő tömegkommunikációs eszközökkel, politikai támogatás révén befolyásolni lehet az embereket a racionális idegenbarátság és az irracionális idegenellenesség tekintetében.

 

Azok a hátrányos csoportok, akik a menekültválságtól függetlenül maguk is hátrányt szenvednek el, maguk is agresszíven és elutasítóan reagáltak. Például számos roma közéleti szereplő. Hogy hat a meglévő nacionalizmusokra, cigányellenességre, antiszemitizmusra a jelenlegi krízis?

 

Az ilyen típusú konfliktusok, amelyek az idegenellenesség megerősödése előtt jellemzőek voltak, tompulhatnak, szőnyeg alá kerülhetnek. Megmaradnak, de tompítja ezeket a nagyobb xenofób nyomás. A megfosztott csoportok érezhetik úgy, hogy hátrányba kerülnek. De itt maga a felfogás a hibás: a megfosztottságnak nem az az ellenszere, hogy segélyt nyújtunk, hanem belső hatalmat adok az adott csoportok számára, hogy kiemelkedjenek. Fokozott mértékben segítem őket a kiemelkedéshez. Lehet, hogy egy ilyen megközelítés esetében a régebbi és újabban megjelent deprimált csoportok felfedezhetik egymásban a hasonlóságot. A közös nyomorúság enyhítheti az egymásközti feszültségeket. Politikailag kétségtelenül rá lehet játszani arra, hogy a hagyományosan hátrányos helyzetben lévőket uszítsák a most érkezők ellen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!