A Lech mezei vérveszteség tanulságai
2016. 02. 19. 12:31Dr. Veszprémy László hadtörténésszel folytatott beszélgetése utolsó részében Szilágyi Aladár az augsburgi csatavesztés utáni időkről, a kalandozások korának utolsó éveiről, eseményeiről kérdezte a Hadtörténeti Intézet vezetőjét.
Augsburg után Ottónak volt annyi magához való esze, hogy pokollá tegye a visszavonuló magyarok életét. Bulcsú vezért elfogták, aztán Lél és Súr is fogságba esett. Henrik elé vezették, a király nem volt szívbajos, és kivégeztette őket. Az augsburgi csatát a nyugat-európaiak is fordulópontnak tekintették: megállítottak egy „barbár” népet, a kalandozások megszűntek nyugat felé, a magyarok megváltoztatták az életmódjukat, stb., stb. Ottó egész Itáliáig nyomult, és elzárta a magyarokat nyugattól, ugye?
Igen. Ennek már voltak előjelei, s a nyugati hatalmakkal való kapcsolattartás ellenséges jellege jelentős mértékben csökkent. Annyi tapasztalatot halmoztak fel a magyar törzsszövetség vezetői, amit aztán hasznosítani tudtak, hogy amikor már a békésebb együttélésnek a formáit keresték, meg is találták azokat.
Mennyire mérhető fel ennek a vereségnek a súlyos volta, hiszen hasonló – ha nem is ekkora méretű – kudarc máskor is előfordult?
Igen, de ilyen nagy létszámban, ennyire népes sereggel kevés hadjáratra indultak el a magyarok. Pontosan nem lehet tudni, hányan lehettek, sok számadat maradt fenn, nagy eltéréssel. Annyi biztosnak tűnik, hogy nagyságrendileg hasonló német és magyar erők ütköztek a Lech mezején. Ha arra gondolunk, hogy a nagyon jelentős német birodalmi seregnek mekkora erőfeszítésébe került, hogy megfutamítsa ezt a magyar hadat, nyilván, a magyar sereg is nagyon jelentős lehetett. Másfelől az az ütközet utáni fejlemény példa nélküli volt, hogy a fogságba esett magyar vezéreket ne sikerüljön valamiféle alku, váltságdíj révén kiszabadítani. Mindez éppen azt jelzi, hogy ott valóban egy végső leszámolás történhetett, Ami annak az ismeretében is furcsa, hogy a korábbi években, mind 931-ben, mind 954-ben fölmerült a gyanúja annak, hogy Ottó szóba állt a magyarokkal, sőt, időnként le is paktált velük, ő is igénybe vette őket, juttatott nekik bizonyos összegeket, fölhasználta őket a hatalmi játszmáiban. És ehhez képest radikális váltást, szakítást jelent ez az eljárás, amennyire a foglyul ejtett magyar vezérekkel kíméletlenül bántak.
Gondolom, a történtek korabeli nyugati megítéléséhez az is hozzájárult, hogy Ottó megerősödött, és úgymond, propagandisztikus célkora is kihasználták ezt a győzelmet…
Igen, maximálisan kihasználták, főleg azt, hogy bár nem egymaga döntötte el az ütközet kimenetelét, de személyesen megjelent a csatamezőn. Meg hát a történelmet mindig a győztesek írják, a korabeli és a későbbi Ottó-párti krónikások, történészek mindent elkövettek, hogy ebből a győzelemből minél nagyobb sikert kovácsoljanak, hogy az uralkodó érdemeit, dicsőségét propagálják.
Arról nem is szólva, hogy hihetetlenül felfújták a magyarok létszámát, valamelyik német krónikás 120 ezer fős magyar sereget emlegetett.
Igen, a német győzelem nagyságát akarták az ilyen számokkal fokozni, de valószínűleg ők se gondolták komolyan.
Tudjuk, kik voltak a magyarok vezérei, azt is, milyen szállásterületekről indultak. Ugye, ez az összmagyar haderőnek nem lehetett több mint negyede-harmada?
Igen, egészen biztos, hogy nem a teljes magyar haderő vonult fel, ilyenre soha nem volt példa a koraárpád-kori történelemben.
Arra van-e adatunk, hogy megközelítőleg mekkora veszteséget jelenthetett az augsburgi vereség demográfiai szempontból?
Igazából nem tudjuk. Én csak utalnék arra, hogy a legkiválóbb magyar történészek, Györffy György, Kristó Gyula, a legkülönbözőbb fejtegetésekkel, egymástól meglehetősen eltérő adatokkal próbálták valószínűsíteni már a honfoglaló magyarság létszámát is. Még mindig a különböző hipotézisek időszakát éljük.
De – gondolom – az se véletlen, hogy Ottó saját tapasztalatai alapján is tisztában volt azzal, hogy nagyon a történtek után sem lehet nekiugrani Magyarországnak, hiszen akkor a Lech mezeinél sokkal nagyobb erővel kellett volna szembesülnie. Ekkoriban erősödtek meg nyugaton a szélesebb gyepűsávok is?
Igen, bár ezek megvoltak előtte is. A határvédelmi rendszer kialakulása a 907-es pozsonyi magyar győzelemhez kapcsolható. Létrejön ez a bizonyos Óperencia, a magyar fennhatóság az Enns folyóig, ami a Lech mezei vereség után is a Bécsi erdő magasságában megállapodik. Tehát azt követően is még mindig egy jelentős, széles biztonsági zónával rendelkeznek a magyarok.
Talán Taksony volt a magyar fejedelmek között az első, aki rájött arra, hogy – mivel egyre kevesebb az esély a nyugati portyázásokra – az anyagi forrásoknak van egy, nem is akármilyen lehetősége is: a távlati kereskedelem, a besenyők. a „böszörmények” hálózatán keresztül. Erről tudunk-e többet?
Nem sokat, de a régészetnek köszönhetően egyre többet fogunk tudni. Nyilván, a kereskedelemben is hasznosították a zsákmányolt árucikkek jelentős részét. S hogy ez a kereskedelmi tevékenység kelet, Bizánc felé virágzott, az egészen biztos. Az is, hogy nyugat felől az arab kereskedők a normannok által felkínált árucikkekkel jelentek meg Magyarországon. Tehát mind kelet felől, mind nyugat felől fellendülhetett a kereskedelem. Azt hiszem, ahhoz, hogy valóban felmérhessük ennek a gazdasági tevékenységnek a jelentőségét és arányait, még várnunk kell a régészet eredményeire.
Az utolsó nagy passzus, amelyik ezt az egész kérdéskört befejezi és lezárja, Bizáncra vonatkozik. Ezekben az évtizedekben már csak Bizánccal kerültek hadi állapotba, azt követően, hogy hosszú ideig jónak mondható viszony volt közöttük, 953-ban az első térítő püspök is tőlük érkezik. De közben volt egy olyan fejlemény, miszerint a felbátorodott Bíborbanszületett Konstantin követeket küld a megerősödött Ottóhoz, és egy évvel Aubsurg után megtagadja a további adófizetést Magyarország javára.
A Botond monda a Képes krónikában
Valóban így történt, Konstantin (ábrázolása a Szent Koronán) az öt esztendőre kötött szerződés utolsó évében beszünteti az adófizetést, s az ezt követő megtorláshoz kötődik a bizánci kalandozások legnépszerűbb epizódja, amit a Képes Krónikában is gyönyörű miniatúra örökített meg, Botondnak a bizánci aranykaput betörő bárdjának a története. Minden bizonnyal, ez a történet egy ősi magyar hagyományra utal, egy ősi magyar mondából ered, ami aztán tovább élt a középkorban. A nagyon kevés pogánykori elbeszélésünk közé tartozik, amelyik túlélte a kereszténység megjelenését, és bekerült a latin nyelvű krónikába
Ez a 958-as Apor vezette hadjárathoz kötődik…
Igen, az is egy szép történet, a kis magyar birkózása a bizánci óriással, aminek érdekes módon megvannak a mondai párhuzamai, például az óorosz krónikában is leírnak egy hasonló történetet.
Azzal, hogy ilyen fordulat történt, Taksony alatt kezdődik el az a folyamat, az a törekvés, hogy Róma felé forduljanak a kereszténység felvételét illetően. Gondolom, a pápa is örült annak, hogy Ottó megkerülésével közvetlenül tőle kértek püspököt?
Ez a próbálkozás végül nem valósulhatott meg, mert a pápaság XII. János alatt rettentő gyenge volt akkoriban. Nem képviselt önálló politikai vonalat. Ottó, német-római király – később immár császár – rendkívül erős befolyással volt Rómára, és ez így maradt egészen III. Ottó koráig, aki István koronázása alkalmával még teljes mértékben befolyásolta az akkor egyházfőt. Az Ottók nem véletlenül törekedtek arra, hogy a magyarok ne Rómán, hanem rajtuk keresztül vegyék fel a kereszténységet. Nem is lehetett a siker reményében megkerülni őket. És pontosan ebben az időszakban bizánci oldalról a térítéseknek a háttere megváltozott. Az intenzitása, a komolysága messze elmaradt a Nyugat felől érkező térítéseknek. A törekvés ugyan megmaradt, az esély megvolt, de nem állt mögötte valós politikai erő.
A 960-as évek második felében még volt egy délkelet felé irányuló „löket”, mikor az al-dunai szláv népekkel és a besenyőkkel megindultak Bizánc ellen, amikor az új császár, Tzimiszkesz a bolgár Szvjatoszlávval háborúzott.
Igen. Végül is a császár győzedelmeskedett, s ez volt az utolsó alkalom, amikor a magyarok – más népek oldalán – ilyen kalandba bocsátkoztak. És ez megint csak azt példázza, hogy a magyar vezérek remekül tájékozódtak a korabeli diplomáciai viszonyok, feszültségek világában, tisztában voltak, a bizánci-orosz-bolgár-besenyő viszonyokkal, ellentétekkel, és lehetőséget láttak a Bizánccal ellentétes oldal megsegítésével arra, hogy tovább folyathassák ezeket az adóbehajtó kalandozásokat. – De hát nem sikerült…
Taksonnyal (ábrázolása a Képes krónikából) befejeződtek a kalandozások, a magyarok meggyőződhettek arról, hogy azok már „nem kifizetődők”, ugye?
Nyilvánvalóvá vált, hogy gyökeresen át kell alakítani a törzsszövetségnek a szerkezetét, gazdasági-társadalmi életét, a külpolitikáját. Ehhez a Lech mezei vérveszteség is hozzájárult, az Árpádok körein belüli frakciók, erőviszonyok és célkitűzések jelentős mértékben megváltoztak.
És Gézával – bár az utókor fia, Szent István javára elhalványította őt – egy új korszak kezdődött a kereszténység felvétele, az ország stabilitásának kialakítása terén…
Gézának valóban nagy történelmi érdemei voltak, amiket a krónikások nem nagyon jegyeztek fel, talán azért sem, mert az eredményeket – egyértelműen és tendenciózusan – kizárólag Istvánnak tulajdonították.
Befejezésül hadd kérdezzem meg: Ön milyen fő kutatási témakörökkel foglalkozik mostanában?
Elsősorban a középkori írott források valóságtartalma érdekel, a hitelességük boncolása, a minták megtalálása, és ennek tükrében annak megállapítása, hogy mit, mennyiben hasznosíthatunk egy adott kor rekonstruálása érdekében.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
