A keresztes szolidaritás alkonya
2015. 05. 24. 11:11DR. FODOR PÁL történész, turkológus, az MTA Történettudományi Intézetének főigazgatója Várnától Mohácsig. Az Oszmán Birodalom felemelkedése és a Magyar Királyság bukása címmel tartott előadást. A közel két évszádnyi korszak történéseinek, folyamatainak felvázolása érdekében az interjút készítő Szilágyi Aladár javasolta, hogy beszélgetésük során kronológiailag haladjanak párhuzamosan a két ország históriájának legfontosabb eseményeit illetően.
Dr. Fodor Pál turkológus Fotó: médiaklikk.hu
|
Timur Lenk késleltette az oszmánok „nyugati nyitását” – II. Murád, a legtehetségesebb szultán – Ál(szultán)testvérek bukkannak fel az ankarai csata után – Zsigmond halála után hódítani akar a török elit – Lazarevics despota, a megbízhatatlan vazallus |
Luxemburgi Zsigmond utódja, Habsburg Albert rövid ideig, 1437–1439 között volt Magyarország királya. Bár Szendrő eleste miatt hadjáratot tervezett a török ellen, seregét járvány tizedelte, ő maga is elhalálozott. Két esztendei országlása egybeesik II. Murád harminc éves uralkodásával. Olvastam, hogy a szultánt bizonyos belpolitikai körülmények szinte kényszerítették arra, hogy újabb és újabb hódításokat kezdeményezzen. Ez valóban így volt?
Részben igen. Murád zavaros körülmények között lépett trónra 1421-ben, ugyanis az előző évtizedekben az Oszmán Birodalom válságos időszakot élt át. Egy nagy erővel végrehajtott birodalomépítésnek vetett véget egy, a törökök számára tragikus kimenetelű ütközet: 1402-ben Timur Lenk, a nagy keleti hódító, aki akkorra már az iszlám világ felét letarolta és meghódította, szemet vetett az Oszmán Birodalomra is. Az Ankara mellett vívott ütközetben I. Bajezid szultán megsemmisítő vereséget szenvedett. A csatavesztés a túl gyorsan és túl vehemensen beindított birodalomépítés folyamatát akasztotta meg. Káosz tört ki az Oszmán Birodalomban, több mint tíz éven keresztül harcoltak egymással a hercegek, a különböző okokból mögéjük fölsorakozó társadalmi csoportok. Csak 1413-ra sikerült úgy-ahogy rendezni a helyzetet, ekkor lépett trónra Bajezid Mehmednek nevezett fia, aki Cselebi Mehmed néven vonult be az oszmán történelembe. Egész időszaka – 1421-ig uralkodott – a birodalom konszolidációjával telt el, de nem tudott mindent megoldani. Amikor fia, II. Murád elfoglalta a trónt – aki az egyik legtehetségesebb oszmán uralkodó volt államférfiként, katonaként és entellektüelként egyaránt –, még mindig azzal a problémahalmazzal küszködött, amit az előző két évtized hagyott rá. Uralkodásának első éveiben nagy felkelések törtek ki. Áltestvérek bukkantak elő, akik azt állították, hogy nem haltak meg az ankarai csatában, csak eddig rejtőzködtek, és most bejelentették a trónigényüket. A későbbi történetírás „ál-Musztafák”-nak nevezte el őket, hiszen – egy trónkövetelő kivételével – nem az Oszmán-ház vére csörgedezett az ereikben. Az 1420-as évek úgy teltek el, hogy Murád nem akart, és nem mert nagyobb méretű hódító háborúkba bocsátkozni, minden erejét a birodalmon belüli rendteremtésre fordította. S aztán, amikor 1430-ban Szaloniki elfoglalásával sikerült végre győzelmet aratnia, nevezetesen Velence ellen, ő maga is, meg a körülötte lévő, a hódításokat hiányoló establishment – sajátos vezetői rétegről, rabszolga eredetű „káderek” tömegéről van szó –igen-igen sürgette már a hódítások felújítását. Ezek rabszolgákból kinevelt államférfiak voltak, úgynevezett kul-devsirme származékok. A „kul” jelentése „rabszolga”, a „devsirme” pedig az a módszer, amellyel ezt a rabszolga eredetű uralkodó elitet pótolták. Az utóbbi szó azt jelenti: „begyűjtés”. A törökök az 1380-as évektől a rabszolgákból kiképzett hadsereg, illetve államapparátus utánpótlását úgy oldották meg, hogy a keresztény, főleg az ortodox népesség köréből szedtek össze gyerekeket, elvitték őket a szultáni udvarba vagy a nagyobb urak udvaraiba, és kinevelték a dinasztia szolgálatára, elszakítva őket régi környezetüktől, ami persze sose sikerült teljesen. Hiszen általában tudták, honnan származnak, kik a rokonaik, később próbálták is őket a hatalomba segíteni. Egy mesterséges elitet hoztak létre, amelyik minden idegszálával, ambíciójával a dinasztiához kötődött, az volt az érdeke, hogy a dinasztia egyre hatalmasabbá váljék, egyre nagyobb birodalmat alakítson ki, hiszen mindez az ő helyzetének a megerősödését is jelentette. Amikor Zsigmond királyunk meghalt, egyre sűrűbben „ostromolták” a szultánt és a hadvezéreket, hogy indítsanak hódító háborúkat. Zsigmond sokat tett a török invázió megállításáért, a Magyar Királyság határainak megvédéséért; tartottak is tőle a törökök, mert többször odacsapott nekik az előző évtizedekben. Magyarországnak még hihetetlen nagy tekintélye volt ekkoriban, s a következő időszakban, Hunyadi felemelkedése idején – átmenetileg – még nagyobb. Amíg Zsigmond élt, úgy érezték, nem sok keresnivalójuk van Magyarországon. De ahogy Albert halála után értesültek a trónutódlási problémákról, ismét naprendre került a kérdés. Úgy érezték, eljött az ideje, hogy felújítsák azt a nagyszabású hódító programot, amelyet Bajezid szultán kezdett és valósított meg 1402-es bukásáig. Így került sor arra, hogy összekülönböztek Magyarországgal az al-dunai befolyási övezeteken. Ugyanis Szerbia helyzete abban az időben fele részben Magyarországtól, fele részben az Oszmán Birodalomtól függött. Lazarevics István szerb despota még Zsigmondnak fogadott hűséget, tehát magyar vazallus lett. Cserébe rengeteg adományt kapott Zsigmond királytól, ezek fejében nagy szolgálatokat tett azzal, hogy a törököket távol tartotta az ország határaitól.
Tehát jól töltötte be az ütköző ország funkcióját…
Ez tudatos politikája volt a korabeli Magyarországnak; a déli, délkeleti övezetekben mindenütt ütközőzónákat igyekezett létrehozni, hogy azok fogják fel a török csapásokat, az ország területét ne érje közvetlen török támadás. Török nyomásra a szerb elit egy része úgy döntött, nem tartja be az úgynevezett tatai egyezményt, amelyet Lazarevics István és Luxemburgi Zsigmond kötött egymással, és se Nándorfehérvárt, se Galambócot nem a magyaroknak adja át. 1427-ben Galambócot Murád szultánnak játszották át; ez volt a „nyitány”, és várni lehetett, hogy a törökök ismét aktívabbá válnak. Zsigmond 1428-ban megpróbálta visszafoglalni Galambócot, de nem járt sikerrel. Óriási kudarc volt az ostrom. Nándorfehérvárat is már-már fegyverrel kellett bevennie, de aztán a szerbek belátták, hogy ez Magyarországot illeti, mert csak így tudja összefogni az egész régió védelmét.
Nándorfehérvár első ostroma
| 1443: felcsillan a remény a török kiűzésére a Balkánról – Színlelik a magyarok a drinápolyi békét, átejtik a török követeket – A rászedett Murád fiát félretolva visszatér a nyugdíjból a trónra |
A törökök 1434-ben újból megindultak…
Nándorfehérvár első ostromára végül 1440-ben került sor. Murád szultán (kép) vezetésével indult meg az oszmán sereg, de végül nem sikerült bevennie a várat, mert akkorára beértek az eredményei annak a hatalmas szervező munkának, amelyet még Zsigmond indított el. Uralkodása alatt alakult ki az a jelentős délvidéki védelmi rendszer, amely Mohács előttig, 1520-24-ig föl tudta tartóztatni a török támadásokat. A törökök Galambóc után 1439-ben elfoglalták Szendrőt, a szerb királyság fővárosát, ezt követően logikus lépés volt Nándorfehérvár megostromlása. Mindenki tudta, hogy ez Magyarország kapuja, aki ezt bírja, annak szabad bejárása van az országba. Ekkor több szempontból új periódus kezdődött: Nikápoly után ugyan háttérbe szorult a keresztes összefogás gondolata, de az 1440-es évek elején a pápa és Giuliano Cesarini bíboros ismét felelevenítette a keresztes eszmét. Megjelent a színen Hunyadi János, aki már 1439-ben szörényi kapitány volt, és a bel- és külpolitikai változások eredőjeként a keresztény világ rövid időre megpróbált Magyarországgal közösen fellépni az Oszmán Birodalom ellen és visszavetni a terjeszkedését.
Ami a Hunyadi vezette, úgynevezett hosszú hadjáratot illeti, abban a magyarokon kívül kik vettek részt? Volt-e az akciónak „keresztes háború” jellege?
Nyugatról kevesen jöttek, de az éppen Ulászló révén megvalósuló magyar-lengyel perszonálunió eredményeként a hadjáratban, majd a várnai csatában jelentős számban vettek részt lengyelek. A várnai csatát nem véletlenül nevezik a népek csatájának.
1443 sikeres éve volt a Magyar Királyságnak a török elleni küzdelemben.
Felcsillant annak reménye, hogy nemcsak megvédik az országot, hanem ki is űzik a törököket a Balkánról.
Még 1444 januárjában is békét akart a meggyengült Murád, később a békekötés meg is történt…
Megtörtént, csakhogy ezzel kapcsolatban becsapták a szultánt.
Annak mi lehetett az oka, hogy miután végre nyugalom volt, megkötötték a magyarság, a kereszténység számára előnyös drinápolyi békét, alig egy-két hónap elmúltával mégis megindultak a török ellen. Mi motiválhatta ezt a végül is meggondolatlannak bizonyuló lépést?
1442-43-ban a betörő törökök fölött aratott győzelmek azt az illúziót keltették a pápai udvarban és Magyarországon, érdemes volna aktívabban fellépni, megpróbálkozni végleges kiűzésükkel. Ezt szolgálta az úgynevezett hosszú hadjárat 1443 októberétől 1444 januárjáig. Ennek hallatlan sikerei és a közben szerzett tapasztalatok Hunyadiban azt a gondolatot erősítették meg, hogy van mit keresnie a nagy ellenféllel szemben, mert a magyarok hatékonyabbnak tűntek, és a szultáni sereget csak a természeti körülmények mentették meg attól, hogy végül alaposan megverjék, és a keresztények akár Drinápolyig, az oszmán birodalom európai fővárosáig vonuljanak. Az 1444-es hadjárat logikus folytatása lett volna e hosszú hadjáratnak nevezett vállalkozásnak. Ezért 1444 tavaszán teljes egyetértésben a pápai követtel, Giuliano Cesarini bíborossal megesküdtek, hogy folytatják a háborút. Ezzel nem is lett volna semmi baj, mert az ország nagyon lelkes volt; ráadásul mindenfelől jöttek a harcosok: lengyelek, bosnyákok stb., az albánok is részt akartak venni a háborúban, és sikerült a havasalföldi vajdát is együttműködésre bírni. Korábban nem látott széles koalíció készült fölállni. Közbeszólt viszont két ember személyes érdeke: Brankovics György szerb fejedelemé és Hunyadi Jánosé. Mindketten az ország legnagyobb birtokosai közé tartoztak. Brankovics elődje, Lazarevics István birtokainak, pozícióinak megöröklésével Magyarország egyik leghatalmasabb főura, földbirtokosa lett. Akinek nem tetszett Hunyadi elgondolása, úgy érezte, hogy neki ebből csak baja lehet. Végül összeszűrte a levet Murád szultánnal, és közösen próbálták megakadályozni a háború kitörését. Ebben fontos szerepet játszott Brankovics leánya, aki Murád felesége lett Mara szultána néven. A török uralkodó rajta keresztül üzenetet küldött Brankovicsnak: ha el tudná érni, hogy a kereszténység békét kössön az Oszmán Birodalommal, visszaadná neki az 1439-ben elfoglalt Szerbiát. Murád a hosszú hadjárat tapasztalatai alapján, meg a Kis-Ázsiában támadt kellemetlenségei miatt nagyon nem akarta ezt a háborút. Brankovicsnak tetszett az ötlet, hogy a törökök elhagyják az országát, ő pedig visszakapja a szerb királyságot, és ehhez csak a készülő háborút kell megakadályoznia. Brankovics a legjobb megoldást választotta: megkörnyékezte Hunyadit. Hunyadi János pedig megzsarolta Brankovicsot: magyarországi birtokainak átengedése fejében megígérte neki, hogy támogatja a békekötést. Ám Hunyadi a maga részéről ezt nem gondolta komolyan, ami később tragikus következményekkel járt. 1444. június 12-én Drinápolyban Murád aláírta a békét. Ebben vállalta, hogy visszaadja Szerbiát, százezer aranyat fizet a magyaroknak, és kérés esetén jelentős segéderőt biztosít Magyarországnak bárki ellen; a béke tíz évre szólt volna. Hunyadi ebbe színleg belement, és így sodorta kellemetlen helyzetbe az egész magyar vezérkart Cesarinivel egyetemben. Ulászló király és Cesarini persze hallani sem akart a hadjárat elhalasztásáról. Így aztán amikor a szegedi táborba megérkezett a török követ, a következő színjátékot adták elő: Cesarini megeskette a királyt, hogy a törökökkel a közeljövőben megkötendő minden béke eleve érvénytelen, de hogy a törökök ezt véletlenül se tudják meg, a követet áthozták Váradra. A király Szegeden maradt, csak Hunyadi és Brankovics embereinek a jelenlétében írták alá a szerződést és esküdtek meg a békére augusztus 15-én, majd hazabocsátották a török követet. Bár az utóbbi és kísérete sejtette, hogy valami nincs rendben, nem merte jelenteni az uralkodójának, aki abban a hiszemben, hogy megköttetett a béke és végre nyugalom van, megtette, amit már régóta szeretett volna: lemondott a trónról, átadta fiának az uralmat, majd elvonult kedvelt kis-ázsiai városába, Maniszába, hogy kedvenc költőivel italozzék és verseket írjon… Amikor azonban Murád értesült arról, hogy a magyarok megindultak a birodalom ellen, és az udvar hangadói visszahívták, villámgyorsan újra kezébe vette az irányítást. Energikus szervezéssel – ekkor mutatta meg ismét, hogy milyen tehetséges uralkodó – pillanatok alatt összeszedte a török sereget mind a két oldalról. Már kezdetben megzavarta a keresztény szövetséget abban, hogy annak flottája – a haditerv fontos részeként – a tengerszorosokat elzárhassa. A keresztény hajók nem is az ígért számban érkeztek, ráadásul szétszóródtak, és nem tudták megakadályozni, hogy a törökök a Boszporusznál és a Helleszpontosznál át tudjanak kelni Európába.
A várnai katasztrófa
| Ulászló tragikus tévedése – véres vereség Várnában – Hunyadi János a várnai fiaskó után is harcolni akar – A kétnapos ütközet: lemásolva a várnai katasztrófa |
A történtekre visszatekintve, úgy tűnik: Ulászló, illetve Hunyadi nem okult Luxemburgi Zsigmond 1396-os nikápolyi vereségéből…
A két török sereg Edirnénél (Drinápoly) egyesült, majd északnak indult. Szeptember 9-én szinte észrevétlenül sikerült a magyar-keresztes sereg hátába kerülnie. Ulászló, Hunyadi és Cesarini csak ekkor döbbent rá, mekkora bajban vannak. Eredeti elgondolásuk az volt, hogy a Duna vonalát követve hatolnak be az Oszmán Birodalomba. Nem akartak az 1443-as útvonalon menni, túl kockázatosnak találták a balkáni hágókon való átkelést; úgy döntöttek, hogy – akárcsak a nikápolyi hadjárat alkalmával – az Al-Duna mentén vonulnak, s Bulgárián keresztül törnek előre Drinápoly irányába. A török sereg feltűnésével azonban csapdába estek, amiből csak az ütközet vállalásával próbálhattak kitörni. A csata szeptember 10-én zajlott le Várna mellett, és a keresztény hadak katasztrofális vereségével végződött (a fenti festményen a várnai csata ábrázolása).
Az is sokat nyomhatott a latba, hogy a török sereg létszáma nagyobb volt az ellenfeleinél?
Igen, és ahogy mondtam, a legfőbb baj az volt, hogy a keresztény sereg beszorult Várna közelébe, a tengerpartra, ahonnan nem volt hová menekülni vagy elvonulni.
Egyéb súlyos taktikai hibák is hozzájárultak a kudarchoz, például Ulászló meggondolatlan rohama.
Jóvátehetetlen hiba volt, ami az uralkodó életébe került. Ulászló a csata egy pillanatában úgy ítélte meg, hogy a törökök minden oldalon futnak, itt az alkalom a személyes beavatkozásra. Óriási tévedés volt, a török taktika visszatérő félreértése. A törökök szokásos módszerüket vetették be: a színlelt futást, ami arra ment ki, hogy a könnyűlovasság magára vonja az ellenfél lovasságát és becsalja a janicsárok sorai közé. Ezek a gyalogosok rendszerint egy sánctábor vagy pajzsokból emelt védfal mögött várakoztak, ám amikor feltűnt a rohamozó ellenséges lovasság, hirtelen szétnyíltak, majd összezártak, és csatabárdokkal meg alabárdokkal elvágták a lovak inait, a földre zuhanó páncélosokat meg kézitusában leöldösték. Ulászló Hunyadi tiltakozása ellenére döntött úgy, hogy megrohamozza a janicsárokat. Hunyadi becsületére legyen mondva, jobb meggyőződése ellenére az uralkodóval tartott, de nem tudta megvédeni. Egy janicsár elvágta Ulászló lovának lábát, az uralkodó a földre esett, a fejét levágták, póznára tűzték, körbehordozták a csatatéren, erre kitört a pánik. A maradék magyaroknak nem volt más választása, mint visszavonulni a szekértáborba, de a törökök azt is szétverték.
A király halála után interregnum állt be Magyarországon. Nem telik bele négy év, Hunyadi megpróbálja megtorolni a vereséget, és bekövetkezik a második rigómezei csata. Ennek mik voltak az előzményei, illetve a következményei?
Az ország komoly válságba került. Meghalt a király, kezdődött elölről a trónutódlási viszály. Adott volt az a gyermek László, akit az ország egyik fele elfogadott, a másik nem, így Hunyadiból kormányzó lett, hogy kézben tartsa az ország ügyeit. Hunyadi Várna után sem adta föl a török elleni harcot, hiába szenvedett iszonyatos vereséget. Nem tudjuk, mennyien maradtak a csatatéren, sokan azt feltételezik, hogy a magyar és a szövetséges had fele odaveszett. Úgy vélem, hogy ha Hunyadi néhány év múltán vállalkozott egy ilyen nagy hadjáratra, akkor a magyar sereg jó része megmenekülhetett, hiszen ennyi katonát nem lehet egyik napról a másikra előteremteni. A lényeg, hogy ő a várnai vereség ellenére is úgy ítélte meg: van remény, csak okosabban kell cselekedni. Ehhez kapóra jött Kasztrióta György mozgolódása Albániában, aki évek óta gyötörte a törököket. Létrejött a kapcsolat az albán felkelők és Magyarország között. Pontosan nem tudjuk, milyen előzményei voltak, mert nem maradtak fenn az erre vonatkozó források, de a hadjárat irányából nyilvánvaló, hogy Hunyadi az albánokkal együtt akart elérni valamit. Ám Hunyadi megint elkövette azt a hibát, amit Várna után nem lett volna szabad elkövetnie: most sem volt tisztában azzal, hogy a törökök mit csinálnak, hol vannak, és Murádnak ismét sikerült a hátába kerülnie. (Murád szultán, miután 1444-ben megnyerte a várnai csatát, megint visszavonult és lemondott fia javára, de két év múltán janicsárlázadás tört ki, ezért ismét visszahívták, és haláláig, 1451-ig már nem engedte ki kezéből az uralmat.) Hunyadi ennek ellenére vállalta a csatát, anélkül, hogy az albánokkal egyesülhetett volna. Így került sor 1448 októberében a kétnapos ütközetre, amely ijesztően hasonló módon zajlott le, mint a várnai csata. Eleinte úgy nézett ki, hogy a magyar sereg rohama elsöpri a törököket, ám a gyalogság soraiba csalva a magyar lovasokat a törökök megint sikeresen alkalmazták szokásos taktikájukat. Iszonyatos vérengzés lett a vége, rengeteg ember esett el.
Konstantinápoly eleste
| Konstantin városa, haldokló sziget az oszmán tengerben – Mehmed szultán: életcél a sikeres ostrom – A következő török célpont: Nándorfehérvár |
Murád fia, Mehmed harminc évig folyamatosan uralkodott. Gondolom, a legnagyobb történelmi sikert akkor érte el, amikor újabb trónra lépését követően, 1453-ban a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt elfoglalta. Hallhatnánk néhány szót erről a nagyon fontos eseményről?
Ez tényleg sorsfordító, világtörténelmi jelentőségű esemény volt, az ezer éves Bizánci Birodalom végét jelentette. A muszlim-török ellenes keresztény szövetség egy olyan fontos láncszemének a kiesését hozta magával, ami rettenetes következményekkel járt. Bizáncnak sokféle: politikai, kulturális, kereskedelmi és szimbolikus jelentősége volt. Napóleon mondta róla: „alkalmas arra, hogy a világ fővárosa legyen”. Valóban, Ázsia és Európa találkozásánál fekszik, hosszú ideig a Kelet-római Birodalom fővárosa volt, a kelettel folytatott kereskedelem egyik legfontosabb állomása. Nem véletlen, hogy Velence és Genova állandóan azon marakodott, melyikük szerez nagyobb befolyást a Bizánci Birodalomban. Az oszmánoknak kezdettől fogva az volt egyik fő céljuk, hogy elfoglalják ezt a csodálatos várost, Konstantin városát, és a saját vezetésükkel helyreállítsák a régi Római Birodalmat. Miközben módszeresen foglalták el a Bizánci Birodalom területeit, egyszer-egyszer megpróbálkoztak magának a városnak a lerohanásával is. I. Bajezid, aki nagyon türelmetlen hódító volt, már 1394-ben nekiesett, hét éven keresztül tartotta ostrom alatt, de nem tudta elfoglalni. 1422-ben II. Murád ostromolta meg, de neki sem sikerült bevennie. Viszont az idő haladtával sikeresen „kihúzták” a város alól a talajt. Bizánc balkáni területeinek nagyobb részét elfoglalták, csak a Peloponnészosz egy része maradt Bizánc fennhatósága alatt (ezt II. Mehmed foglalja el 1463-ban). 1461-ig állt fenn a Fekete-tenger partján az apró Trapezunti Császárság, amely 1204 után jött létre, miután a velencei keresztes had elfoglalta Bizáncot. A többi bizánci terület, egy-két várost leszámítva, a törökök kezére került, Konstantinápoly lényegében szigetként, magára hagyatva állt az oszmán tengerben. Ennek a haldoklóként is fantasztikus (fő)városnak a falai között ekkoriban már csak 8-10 ezer ember élt, jóllehet egykor több százezres lakossággal rendelkezett. Amint trónra lépett, Mehmed szultán (kép) úgy döntött, ő lesz az, aki az ősi város elfoglalását végre fogja hajtani. Miután 1444-ben és 1446-ban szégyent vallott, ezzel akarta bizonyítani, hogy valóban érett és alkalmas uralkodó, és ő lesz a legnagyobb oszmán hódító. Hatalomra kerülése pillanatától mindent ennek a célnak rendelt alá, két éves, kemény szervező munkával készítette elő a város ostromát. Ez magába foglalt külpolitikai lépéseket, így szövetségkötéseket is, hogy semlegesítsen mindenkit, aki veszélyt jelenthetne, vagy segítséget nyújthatna Bizáncnak. Jelentett belső építkezést is: rendbe szedte a hadseregét, erőteljes központosításba kezdett, a janicsárokat megrendszabályozta, hogy többé ne lázadozzanak, átalakította a vezetési rendszerüket, és elkezdte fölhalmozni a hadianyagot, és előkészíteni az ilyen hatalmas város elfoglalásához szükséges technikát. A várostól északra, a Boszporusz mindkét partján egy-egy várat emelt, amellyel gyakorlatilag lezárta a szorost, megfosztva Bizáncot az utánpótlástól. 1453 elején megindultak csapatai, és két hónapos ostrom után, május 29-én el is foglalták a várost, amelyet a maradék bizánci haderő, meg pár száz, többnyire genovai katona védett. A sikernek fontos összetevője volt, hogy nagy kiterjedésű városról volt szó, hatalmas, hosszan elhúzódó falakkal. Nem jutott mindenhová őrség, másrészt Mehmed rendkívül fejlett technikát vonultatott fel. Iszonyatos tűzerejű ágyúparkkal rendelkezett; hatalmas monstrumlövegek törték a masszív, több rétegből álló falrendszert, és nagy újításképpen már ütegekbe szervezték az ágyúkat. A korabeli világ egyik legkorszerűbb hadseregét mondhatta magáénak. Már csak azért is, mert ez már állandó hadsereg volt, miközben az európaiak még csak az első lépéseket tették az ilyen típusú hadseregek létrehozása felé (csak a 17. század végére sikerül erre a szintre eljutniuk). A Konstantinápoly elfoglalásával aratott diadal és a belőle származó önbizalom ösztönözte Mehmedet arra, hogy megpróbálkozzék azzal, ami Murádnak nem sikerült: Magyarország elfoglalásával. Azt tervezte, hogy első lépésként megszerzi a déli végvárrendszer legfontosabb pontját, Nándorfehérvárt.
A nándorfehérvári győzelem
| Hunyadi ötlete: kívülről is, belülről is védekezni – Európa mozgósított, s elindultak, mire véget ért az ostrom – Magyar naszádok törik át a török blokádot – Győzelmet hoz Kapisztrán félreértett integetése |
A Bizánc eleste és Nándorfehérvár ostroma közötti időszakban Magyarországon egy gyermekkirály uralkodott, V. László személyében, de – haláláig – Hunyadi maradt az ország tényleges vezetője.
A védelem a mindenkori erdélyi vajda, a szörényi bán, a temesi bán, a horvát-szlavón-dalmát bán, a macsói bán és a végvidéki bárók kezében volt. Közöttük nem volt mindig teljes egyetértés, de Hunyadi (kép) volt a legtekintélyesebb, neki volt a legnagyobb hatalma.
Valójában – a várvédők hősiességén túl – mivel magyarázható, hogy 1456 nyarán annyira fényes győzelmet arattak a török ellen?
Nagyjából arra vállalkoztak, amire képesek voltak. Hunyadiról többször megírták, hogy hajlamos volt lenézni az ellenfeleit; hiába kapott ki Murádtól minden fontos mezei ütközetében, valójában lebecsülte őt, Rigómezőn is ez lehetett a veresége egyik oka. Itt viszont annyira vállalkozott, amennyit a magyar védelemtől ténylegesen el lehetett várni. A védelmet alaposan megszervezték. Először is, Nándorfehérvár hihetetlenül jó helyen feküdt. Természeti környezete, a Duna és a Száva folyók önmagukban olyan lehetőségeket nyújtottak, hogy a védelem jó megszervezése esetén nagyon nehéz volt azt bárkinek áttörnie. 1521-ben sikerült, de akkor már egészen más volt a felállás. 1456-ban fontos volt, hogy bölcsen nem úgy tervezték meg az ellenállást, hogy az összes mozgósított magyar erőt bezsúfolják a várba (bár a vár, meg a város elég nagy volt, rengeteg embert be tudott fogadni), hanem úgy döntöttek, kívülről is, meg belülről is védekeznek. Hunyadi a mozgó sereggel kint maradt, megpróbálta a török felvonulást fékezni; le is vonult az Al-Dunáig, majd amikor az oszmán had a Duna mentén közeledett Nándorfehérvárhoz, ő is a környékre vonult vissza a folyam északi partján. Szalánkemén és Fehérvár között szervezte a maga mozgó csapatait, s a környező kisebb váraknak is fontos szerep jutott. Igen hasznos volt a többség által elfogadott és tisztelt Kapisztrán János tevékenysége, meg Juan Carvajalé, aki pápai legátusként tartózkodott Magyarországon. Az ő segítségükkel számos önkéntest, keresztest tudtak mozgósítani. Mindez a szokásosnál nagyobb sereget eredményezett. Egyébként európai mozgósításról volt szó, mert Németországban, Ausztriában és Csehországban is kihirdették a keresztes háborút. Össze is gyűlt Regensburg környékén vagy ezer ember, de mire elindultak volna, az ostrom már véget is ért. Tehát lényegében Magyarország erőire tudtak támaszkodni, meg azokra a szerbekre, akik nem a törökökkel tartottak. Brankovicsra például, bár vele kapcsolatban eleinte problémák adódtak, mert Kapisztrán rögtön meg akarta téríteni, amin összevesztek, de végül kibékültek egymással. Tízezernél is több keresztest tudtak összeszedni, akik Hunyadi seregéhez hasonlóan nem mentek be a várba, hanem a Száva túlpartján foglaltak állást. Tehát a vár védelme több lábon állt. A védősereget Szilágyi Mihály vezetésével igen nagy létszámra duzzasztották fel, aztán ott voltak a szerb városlakók, akik szintén szívvel-lélekkel védték otthonukat; ott volt Hunyadi mozgó serege, a keresztes sereg, és nem mellesleg ott volt a flotta. Döntőnek bizonyult, ahogy a folyami flotillát, a naszádosokat megszervezték. De azért szerencsére is szükségük volt, hiszen nem tudtak akkora erőket fölvonultatni, mint a törökök. Utóbbiak jól tudták, a várat csak akkor lesznek képesek bevenni, ha a magyarok nem tudnak a védőkhöz utánpótlást eljuttatni, ezért flottájukkal Zimonynál lezárták a Dunát. Magyar részről döntő jelentőségű, rendkívül merész vállalkozás volt az, amikor június 14-én a magyar naszádokat nekieresztették a Dunát elzáró török hajóknak, és iszonyatos kézitusában, kemény harcban áttörték a blokádot, szabad bejárást biztosítva a várba. Így amikor válságosra fordult helyzet, Hunyadi is be tudott vonulni seregével a várba. Azt a nagy, döntő török rohamot, amely július 21-én éjjel kezdődött és 22-én folytatódott, azért tudták megállítani, mert Hunyadi a páncélosaival legalább háromszor a törökökre rontott, és visszaverte őket. Ugyanakkor valószínűleg nem született volna meg ez a nagy győzelem, ha a keresztesek táborában nem történik egy nagy félreértés – erre céloztam a szerencse emlegetésével. Ugyanis amikor a keresztesek látták, hogy milyen nagy bajban vannak a védők, Kapisztrán bement a várba, és miután tájékozódott, onnan kiabált és integetett embereinek. A csatazajban azonban senki se értette a szavát, és az önkéntesek azt gondolták, harcba szólítja őket, holott épp azt akarta tudtukra adni, hogy semmiképpen se jöjjenek ki a táborból. Így aztán a cséphadarókkal, kaszákkal felszerelt, gyülevész keresztes had váratlanul megtámadta az ellenséges tábort, elfoglalta az ágyúkat, és a törökök ellen fordította őket. Az utóbbiak minden erejüket mozgósítva megpróbálták visszaszerezni tüzérségüket, de ekkor Hunyadi is kitört a seregével, és oldalba kapta őket. A több oldalról érkező magyar támadás összezavarta a törököket, akik végül elmenekültek. Az efféle félreértések, mint Kapisztráné, általában végzetes következményekkel szoktak járni. Ugyanis többnyire pánikhoz, az „elkövetők” seregének felbomlásához vezettek. Valami isteni szerencse folytán itt a ballépést elkövetők javára ütött ki a dolog. Ha nem így történik, lehet, hogy minden erőfeszítés dacára másféle eredménnyel végződik ez a rendkívüli összecsapás.
Mátyás és a Fekete Sereg
| Az ifjú Mátyás nem kér a nagybácsi irányításából – Fekete Sereg: 28 ezres létszám a reális – Jajca, a legtovább kitartó magyar végvár – Amikor egybeesett Magyarország és Velence érdeke |
Pár év elteltével Mátyás került a trónra. Már uralkodása elején sok gondja-baja támadt, hiszen sokan többször ellene fordultak, így a nagybátyja, Szilágyi Mihály is, aki azelőtt egyik mentora volt. Megromlott köztük a viszony, annyira, hogy összeesküvést szervezett Mátyás ellen, aki bezáratta Világos várába, majd – talán nem feledve Nándorfehérvárnál szerzett érdemeit – rehabilitálta. Szilágyi sokadszorra hadakozni ment Szerbiába, de rajtavesztett. Tulajdonképpen mi rontotta meg újból és újból a kapcsolatukat?
Szilágyi úgy gondolta, hogy a teljesítménye, a Hunyadi Jánoshoz fűződő kapcsolatai, a rokonság és a tapasztalatai alapján neki kellene irányítania az ifjú uralkodót. Aki mindennek az ellenkezőjét gondolta, azt, hogy elboldogul rokoni irányítás nélkül is. Mátyás már ekkor is elég határozott volt, úgy érezte, tud ő egyedül is uralkodni.
Szilágyi végül tragikus véget ért…
Igen, Szerbia elbukása után elkapták a törökök, és a szultán kivégeztette, mert őt tekintették az egyik legveszélyesebb ellenséges hadúrnak. Nem sok adat maradt fenn ezekről az eseményről, bizonyára jó nagy parádét rendeztek a lefejezése alkalmával.
Már beszéltünk arról, hogy a szultán állandó seregének milyen óriási ereje volt. Ennek egyfajta megfelelője lehetett Mátyás Fekete Serege (kép)?
Igen. Ez a folyamat, az állandó seregek kialakulása, a 15. század második felében indult meg, de alig egy-két uralkodó akadt, aki megengedhette magának, hogy ilyen sereget tartson fegyverben anélkül, hogy rendszeresen használná. Iszonyatosan sok pénzbe került ugyanis. Ez szorosan összekapcsolódott az államok megerősödésével, az adóztatás kiterjesztésével. Azért alakult ki a modern állam, mert új intézmények sora jött létre, egyre nőttek a seregek, s ezeket el kellett tartani. Mátyás idején a kezdetek kezdetén vagyunk. Alig egy-két uralkodó rendelkezett állandó sereggel; például a francia király előbb egy nyolcezer fős svájci gárdával, majd a 15. század végén egy húsz-huszonötezres hivatásos hadsereggel (compagnie d’ordonnance). Mátyás ebből a szempontból rendkívül korszerű volt, sőt kissé a kora előtt járt. Ha az ember az ő hadseregének méretét nézi, akkor csak bámul.
Reálisnak tűnik-e a velencei követ jelentésébe foglalt 160 ezres létszám?
Nem, egyáltalán nem. Vannak pontosabb adatok. Miután elfoglalta Bécset, nagy seregszemlét tartott Bécsújhelyen, s ezen körülbelül 28 ezer katona és 9000 szekér vonult fel. Egyébként mindenki ötven-, meg százezres seregekkel dobálózik a 15. században, de még a törökök hadereje sem volt ekkora, a 16. században is csak ritkán. Mátyás általában 10 ezer katonát tartott fegyverben uralkodása második szakaszában, de a kortársak szemében ez is hatalmas seregnek számított. A 16. század első felében V. Károly (egy világbirodalom uralkodója), illetve I. Ferenc (aki legelöl járt az állandó hadsereg szervezésében) csak kivételes esetekben tudott kiállítani 20 ezresnél nagyobb seregeket. Mátyás Fekete Seregének fenntartásába roppant bele az ország. Mert Mátyásnak ahhoz, hogy ezt a sereget ellássa, legalább egymillió forintra lett volna szüksége évente. Ezt az országból kellett volna kipréselnie, de mivel erre képtelen volt, a legfejlettebb területeken, Sziléziában, Csehországban, a lengyel határon állomásoztatta, háborúztatta őket, mert ott volt mit rekvirálniuk.
Közben Mehmed Havasalföldön, Boszniában aratta hadi sikereit. Nagyon érdekes volt Jajca várának, az ottani bánság legfőbb erősségének a sorsa. A 15. század második felétől a 16. század elejéig hat ostromot kellett kiállnia, hol Mátyás, hol a török kezén volt.
1464-től 1527-es elestéig magyar kézen maradt, a legtovább kitartó magyar végvár lett. Ahhoz az első végvári vonalhoz tartozott, amely Szörénytől indult, és az Al-Dunától Dalmáciáig húzódott. A törökök csak 1527-ben tudták elfoglalni, addigra az első végvári vonal összes többi erősségét – beleértve Nándorfehérvárt is – bevették. Évtizedeken keresztül szigetként állt a török tengerben, úgy tudták megtartani, hogy évről-évre több száz vagy ezer katonából álló szekeres-lovas konvojok vittek ellátmányt az őrségnek.
Mátyás uralkodásának vége felé délen kevesebb volt a konfliktus a törökökkel. Bár voltak kivételek, Váradot például 1474-ben súlyos támadás érte, Ali, a szendrői bég csapatai pusztították. Ezek a váratlan török portyák nem azzal magyarázhatók, hogy Mátyás északon a csehekkel volt elfoglalva?
Minden török lépést nagyon nehéz nyomon követni. Nincsenek mindig források arról, hogy adott évben miért indulnak el. A történészek ilyenkor elkezdenek kombinálni, hogy a történtek mivel lehetnek összefüggésben. Az egyik fontos dolog, hogy 1463-ban Mehmed, miután Konstantinápolyt már elfoglalta, szemet vetett a megmaradt bizánci területekre is, amelyek a Kelet-római Birodalom részét alkották. A Helleszpontosz bejáratánál felépített két várat, és megtámadta a Moreai-félszigetet, hogy az itt fennálló kis görög fejedelemséget elfoglalja. A támadás Velence ottani érdekeltségeit is veszélyeztette. Ezért nemzetközi koalíció szerveződött ellene – ami ritkán történt már a 15. század második felében. Velence és Magyarország érdekei ekkor nagyjából egybeestek, mert Mehmed nemcsak Moreát, hanem Boszniát is megtámadta. Kitört a velencei-török háború, amelyik 16 éven át, egészen 1479-ig tartott. Nos, az ön által említett betörések és ellencsapások gyakran azzal voltak kapcsolatban, hogy miképpen alakult a velencei-török összecsapás. Például azzal, hogy a velenceiek meg a „latin” Európa megpróbálta az Oszmán Birodalmat azzal is megszorongatni, hogy a hátában keleti szövetségeseket keresett. Ilyennek kínálkozott egy türkmén uralkodó, Uzun Haszán, aki Irán nyugati részét, meg Kelet-Anatóliát bírta. Velence és Uzun Haszán közös haditerve értelmében az utóbbi megpróbálta keletről lerohanni Mehmed birodalmát – de 1473-ban megsemmisítő vereséget szenvedett. Az 1474-es magyarországi török betörés – és részben az 1479-es, amely a kenyérmezei ütközettel végződött – talán azzal magyarázható, hogy a törökök bosszút akartak állni a magyarok és más latin hatalmak ellenük irányuló szervezkedései miatt. Az ilyen betöréseknek volt egy visszatérő másik oka is: sem a határvidéken, sem a birodalom belső területein, Ruméliában élő hivatásos oszmán katonák nem voltak mindig rendesen fizetve. Számukra az egyik legfontosabb megélhetési forrás az volt, hogy eljártak Magyarországra, Ausztriába, meg Isztriába rabokat szedni, mert azokból lehetett a legnagyobb pénzt csinálni. Vannak adatok a 15. század elejéről, Murád idejéből, amelyek azt mutatják, hogy görögországi török várőrségek tagjai évről-évre Magyarországra jártak foglyokat szerezni.
A szendrői bég, miután végigpusztította a Temesközt, szinte akadálytalanul ért el Váradig. A várat ugyan nem tudta bevenni, de a várost és a környékét pusztította, emberek százait, köztük negyvenkét pálos rendi szerzetes hurcolt el. Az utóbbiak közül csak ketten tértek vissza a rabszolgaságból.
Az ilyen rajtaütésszerű támadások gyakran fordultak elő. Egyébként már 1438-ban beszáguldozták egész Erdélyt, ami már a szerbiai invázió előkészítését szolgálta. Ekkor fogták el Szászsebesnél azt a Magyarországi Györgyöt (Georgius de Hungariát), aki húsz évig raboskodott az Oszmán Birodalomban. Miután hazajutott, Rómába költözött, és kis könyvet írt a törökök „gonoszságáról”. Valójában ez a mű az egyik legjobb leírása a korabeli török birodalomnak.
Az aktív védelem időszaka
| Mátyás király felismeri: nincs értelme a Balkánon támadni – Mit jelent az aktív védelem? – Szabad átjárás a töröknek, ha Ausztriát támadják |
1480-ban végül Mátyás többirányú támadást indított el, egyrészt szövetkezve a moldvai és a havasalföldi vajdával, Boszniába és Szerbiába indult. A hadműveletek sikeresek voltak. Mit eredményeztek ezek a kisebb sikerek?
Mindez az 1483-as békéhez vezetett, ami egészen Mátyás haláláig kitartott. Már amennyire a határvidéken lehet békéről beszélni, hiszen a kisebb-nagyobb ki- és beütések tovább zajlottak. Mátyás törökellenes politikájáról azért érdemes egy-két általános megállapítást tennünk. Ő az apjához, Hunyadi Jánoshoz képest egészen eltérő politikát folytatott. Rájött, hogy a kitámadásnak nincs semmi értelme, a támadó háború a Balkánon nem vezethet többé eredményre. Ezért olyan politikát folytatott, amit úgy lehetne nevezni: „aktív védelem”. Ennek központi eleme a déli kettős végvári rendszer vagy védelmi vonal fenntartása volt. Az 1470-es években átszervezte, megerősítette ezt a rendszert, például egyesítette a horvát, a dalmát és a szlavón bánságot. 1479-ben létrehozta az alsó részek főkapitányságát, amelynek a temesi ispánság lett a központja, élén Kinizsi Pállal (kép). A rendszer középpontjában pedig Nándorfehérvár állott a macsói bánsággal. Itt azonban elkövetett egy nagy hibát, mégpedig személyes okokból: a bánság és a vár irányítását Cillei eltávolítása érdekében szétválasztotta, amivel meggyengítette a vár hátországát. Többi döntése viszont hasznosnak bizonyult. A végvárrendszer magyar-szerb katonasága vitézül ellátta feladatát. Mátyás nem akart háborút vívni a határokon túl, összesen négyszer hadakozott a törökökkel, de egyik hadjárata sem azt célozta, hogy mélyen betörjön török területre, hanem hogy visszavegyen vagy megtartson valamit. Úgy vélte, a török elleni védelmet saját erőből megoldani nem lehet, ahhoz az ország erőforrásai nem elegendők. Hiába fokozza a belső adóprést – amit egyébként megtett –, az a török elleni védekezéshez nem elég. Arra gondolt, hogy az ország erőforrásait úgy tudja érdemben gyarapítani, ha növeli a területét. De nem a törökök elleni támadással, mert hiába foglalná el például Szerbiát, ott nem sok használhatót találna, hiszen az elmúlt száz év harcai kimerítették ezt az országot. Ám ha Sziléziát, Ausztriát sikerülne elfoglalnia, akár német-római király is lehetne, és akkor olyan erőforrások birtokába jutna, amelyekkel érdemben tudná a török problémát kezelni. Magyarán: ő a nyugati, illetve északi expanziót választotta annak érdekében, hogy a török kérdést megoldhassa. A mából visszanézve ez elhibázott politikának tűnik, mert kizsigerelte az országot, és a hódítások nem hoztak kézzelfogható eredményt. Alighogy meghalt, minden odaveszett. És nem véletlen, hogy Ulászló alatt, a Jagelló-kor kezdetén az ország vezetőinek egyik legfontosabb teendője az volt, hogy szétverjék a Fekete Sereget, mert nem tudták és akarták eltartani. Magyarországot krónikus pénzhiány jellemezte, a 15. századon végighúzódó török háborúk óriási összegeket emésztettek fel. Amikor Tomori Pál hadvezér, kalocsai érsek valamikor a mohácsi csata előtt katonai felszerelést akart venni és ennek érdekében törökökkel kényszerült üzletelni, nem pénzben, hanem áruban kereskedett velük, mert egyszerűen nem volt mozdítható készpénze.
Hadd időzzünk még Mátyás uralkodásánál. Olvastam, hogy a törökkel titkos egyezséget kötött, mely szerint, ha nem Magyarország területén akarnak portyázni, átengedi őket. Valóban így történt?
Ezt konkrét adatok bizonyítják. Mindezt III. Frigyes bosszantására találta ki, aki annak idején a gyermek V. Lászlót a kezében tartotta és manipulálta, aki a Szent korona birtokába jutott, és csak súlyos feltételekkel adta vissza Mátyásnak. Az egyik feltétel az volt, hogy ha Mátyás utód nélkül halna meg, akkor rá száll a korona, a másik pedig az, hogy hatalmas pénzösszeget kap a korona átadásáért. Mátyás persze mindenáron vissza akarta szerezni a koronát, mert tudta, hogy Magyarországon csak az számít legitim uralkodónak, akinek fejére Szent István koronáját helyezik. Uralkodása második felében háborút indított Frigyes ellen, Ausztria elfoglalása volt a célja. És hát hogyan lehet gyengíteni egy ellenfelet? Ha a nyakára hozunk egy másikat… Úgyhogy az aktív védelem magába foglalta azt is, hogy a törököket átengedi a magyar területeken azzal a feltétellel, hogy Magyarországon semmi „rosszat” nem csinálnak. A baj csak az volt, hogy a törökök gyakran nem tartották be az egyezséget, és hazatérőben magyar településeken is rajtaütöttek és számos rabot ejtettek. Ezért az egyik török háborúja Mátyásnak a 80-as évek elején éppen azért indult, hogy az Ausztriából visszatérő török vezér táborát megtámadja, és kiszabadítsa a magyar foglyokat. Egyébként a Mohács előtti időszakban a törökök visszatérően kérték a magyar udvartól, hogy biztosítson szabad átvonulást Ausztria területére. Ezt aztán Lajos meg a magyar vezetés fegyverként forgatta a nyugatiakkal szemben: ha nem nyújtanak segítséget, kénytelenek a török portyázókat átengedni. De a zsarolás nem járt eredménnyel.
Magyarország elszigetelődése. Mohács
| Színre lép Szulejmán, elesik Nándorfehérvár – Káosz a nyugat-európai politikában, a kelet elfelejtve – Velence hasznosabbnak tartja a török szövetséget – Mohács: 60 ezer törökkel szemben 27 ezer keresztény – Nem kellett volna vállalni a csatát |
Ulászlót a kortársai – az utókor is – gyenge uralkodónak tartotta, de az ő ideje alatt a török nem sok agresszivitást tanúsított Magyarország ellen. Keleten több gondja támadt akkoriban?
Ulászló uralkodásának megítélése az utóbbi időben pozitív irányban változott a magyar történetírásban. Eddig az ő uralmát a „magyar romlás” időszakaként tartottuk számon. A kortársak is rossz véleménnyel voltak róla. Az ilyesminek mindig vannak politikai-dinasztikus okai: a bukás, 1526 felől nézve könnyen rá lehetett hárítani az összes felelősséget. Valójában a korabeli magyar állam semmivel nem volt „rosszabb”, mint a többi. A legnagyobb baj az volt, hogy az akkori magyar állam már nem volt képes a török expanziót föltartóztatni. Annyira eltolódtak az erőviszonyok a két ország között, hogy egy frontális támadás esetén Magyarország már ekkor sem tudta volna megvédeni magát. De Magyarország és a Jagellók szerencséjére a szultánnak szembe kellett néznie egy „keleti kérdéssel” a 16. század elején, s ez a szembenézés majd húsz évet vett igénybe. A probléma a következő volt: Iránban a századfordulón új hatalom született a Szafavida-dinasztia vezetésével. Az Oszmán Birodalomra nézve ez a hatalmi átalakulás súlyos vallási és politikai fenyegetést hozott. A síitának mondott, valójában egy sajátos népi iszlámot képviselő Szafavida-ház expanzív politikába kezdett a Közel-Keleten, és fennállt a veszélye, hogy vallási vonzerejével megingatja az oszmánok kis-ázsiai uralmát. Az 1512-ben trónra lépett I. Szelim szultán különösen gyűlölte a Szafavidákat és vallásukat, egész életét annak szentelte, hogy megsemmisítse őket. 1514-ben szétverte a sah seregét, de magát az országot nem sikerült elfoglalnia. 1520-ban meghalt, és fia, Szulejmán szultán (kép) követte a trónon.
A „Törvényhozó”, aki hamar megindult Nándorfehérvár irányába…
Így van, Szulejmán szakított elmúlt húsz év politikájával, és visszatért a 15. századi nagy európai hódítások politikájához. Az iráni probléma a továbbiakban nem okozott neki nagy fejfájást. A hadsereg és az iszlámhívő lakosság egyre jelentősebb része pedig úgy gondolta, be kell fejezni végre a muszlim testvérek elleni háborúkat. Ugyanis közben – nem mellesleg – az oszmánok meghódították Palesztinát és Egyiptomot, s ezzel sikerült egyesíteniük a közel-keleti szunnita iszlám területeket. A ruméliai hadseregnek, vagy ahogy magam szeretem nevezni: a „ruméliai lobbi”-nak már nagyon viszketett a tenyere, hiszen a kisebb csetepatéktól, betörésektől eltekintve az 1460-as évek közepe óta nem indult komolyabb birodalmi hadjárat Magyarország vagy Közép-Európa ellen. A ruméliaiak hódítani akartak, mert új, gazdagabb területekre vágytak, és ebbéli óhajuknak sűrűn hangot is adtak a szultáni udvarban. E tényezők összhatására az oszmán vezetők 1520-ban eldöntötték, nyugati offenzívába kezdenek. Ez lett Magyarország veszte.
Valójában már Mohács előtt, Nándorfehérvárnál eldőlt az ország sorsa…
Igen. Szulejmánnak első hadjáratával sikerült nemcsak Nándorfehérvárt, hanem Szabácsot is bevennie. Ezzel „betörték az ajtót” – hogy így fejezzem ki magam. 1524-re a külső végvárvonalat szétverték, minden számottevő erősségét (Jajcát kivéve) elfoglalták a törökök.
A király még tapasztalatlan ifjú volt, de a főurak, a hadvezérek és maga a Nyugat, nagyon jól tudták, hogy Nándorfehérvár mennyire fontos. Hogy mennyire nem vették komolyan a támadást, azt az is bizonyítja, hogy késedelmesen próbáltak megindulni a védelmére. Így volt?
Magyarország ekkorra teljesen elszigetelődött. Az a fajta gondolkodás, amely a 15. században még időről-időre felszínre tört, és gyakorlati eredményekkel is járt, a következő század elejére kimúlt, a keresztes szolidaritás eszméje meghalt. Európát egészen más kérdés foglalkoztatta: az itáliai háború. VIII. Károly 1494-ben partra szállt Nápolyban, elkezdte azt a hadjáratot, amely fölbolygatta egész Itáliát. A pápaság, Velence, Genova és Firenze részvételével a legkülönbözőbb koalíciók alakultak, és gyorsan változtak. Aki egyik évben barát volt, a következőben ellenséggé vált. Teljes káosz uralkodott a nyugati politika színterén, és a kelettel szinte senki sem foglalkozott érdemben. A 16. század elején ehhez járult a Habsburg–Valois dinasztikus küzdelem. Miután V. Károly spanyol királyt megválasztották német-római császárnak, a franciák úgy érezték, harapófogóba szorítja őket a kialakuló Habsburg világbirodalom. A következő fél évszázadban Európát ez a Habsburg-Valois dinasztikus vetélkedés foglalta le – egészen 1559-ig, amíg II. Fülöp spanyol és II. Henrik francia király meg nem kötötte a cateau-cambrésis-i békét. De ebben az öt évtizedben semmi egyéb nem számított, csak a birodalmi és a dinasztikus érdek. V. Károly eleinte nem értette a török problémát, főleg a maga spanyoljaival, illetve a protestantizmussal bajlódott. A spanyolok azért elégedetlenkedtek, mert a Földközi-tengeren nem védték meg őket a kalózok és az oszmánok ellen. Merthogy ott is megindult a háború, és globális összecsapás bontakozott ki az iszlám és az európai keresztény világ között, miközben a keresztény világ legfőbb szereplői egymást aprították. Velence, amely korábban aktív törökellenes politikát folytatott, a 16. század elején úgy döntött, abbahagyja a törökök elleni háborúskodást. Tudniillik úgy járt, mint Magyarország: évtizedeken át teljes erejével küzdött az oszmán expanzió ellen, rengeteg pénzt ölt a védelembe, de többnyire magára maradt, ráadásul gyakorta hátba támadták. Velence ezért új útra lépett: 1507–10 táján kiegyezett a törökökkel, és attól kezdve kerülte a közös keresztény akciókban való részvételt. Sőt, hamarosan a törökökkel együtt lépett fel más keresztény hatalmak, például V. Károly ellen. Velence gyakran került azonos platformra Franciaországgal is, hiszen mindkét hatalom úgy érezte, hogy V. Károly és I. Ferdinánd uralma a létérdekeiket fenyegeti. Az 1520-as évek közepén Velence lényegében ösztönözni kezdte a törökök közép-európai terjeszkedését, azt remélte, legyőzik a Habsburgokat. A Mohács előtti években ide jutott a keresztény szolidaritás, a keresztes eszme. Velence 1516-tól megszüntette Magyarország pénzbeli támogatását is. Földközi-tengeri kereskedelmi érdekeit követve arra a következtetésre jutott, hogy a török szövetség hasznosabb számára. Más kérdés, hogy a városállam erre a politikára hosszú távon ráfizetett, mert a törökök minden döntő pillanatban mégis ellene léptek fel, és nagyban hozzájárultak Velence tönkretételéhez a 16–17. század folyamán.
Nándorfehérvár védőinek viszont 66 napig sikerült ellenállniuk.
Ez csak azért volt lehetséges, mert a törökök megosztották seregüket, és elég rosszul irányították. Ha a Hunyadi-kori hatékonyságból maradt volna még valami, akkor a törökök nagyon megégethették volna magukat, de hát annak már nyoma sem volt ekkor.
Mohácsnál immár abszolút számbeli fölényben voltak a törökök…
Körülbelül 25–27 ezer emberből állt a magyar-keresztény sereg (sok cseh, lengyel és német katona vett részt a csatában). A törökök nagyjából 60 ezren lehettek, közülük 50 ezerre tehető a harcosok és 10 ezerre a kisegítő alakulatok létszáma. Tehát legalább kétszeres túlerővel érkeztek Mohács alá. Ez magyar szempontból eleve reménytelenné tette a küzdelmet. Magyarország területe ekkor – ha Horvátországot is ide számítjuk – 325 ezer négyzetkilométert tett ki, az Oszmán Birodalomé közel másfél milliót.
Ossza meg másokkal is!
Szóljon hozzá!
