A kalapácsos ember Magyarországa

Fennállásának 140. évfordulóját ünnepli a legrégebbi magyar napilap, a Népszava. A közel másfél évszázad alatt szerkesztői, publicistái között olyan nevekkel találkozunk, mint Ady Endre, József Attila, Fejtő Ferenc, Faludy György, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Kafka Margit, Kosztolányi Dezső. Németh Péter főszerkesztővel Gál Mária beszélgetett.

Tényleg a legrégebbi magyar napilap a Népszava, vagy csak a ma is létezők között a legöregebb?

Valóban a legrégebbi magyar hírlap, akkoriban még nem létezett ilyen típusú újság Magyarországon. Igaz, hogy 1873-ban hetilapként indult, Munkásújság volt a neve, s csak 1878-ban lett Népszava és vált napilappá.

Kész matuzsálem. A 140 éves múlt után van-e jövője egy múltú napilapnak ebben a folyamatosan változó, egyre inkább digitalizálódó világban?

Olyan kérdés ez, amire nagyon nagy bátorság válaszolni, legalábbis optimistán. De ha az ember főszerkesztő, akkor legyen optimista. Kétségtelen, hogy minden a nyomtatott sajtó ellen szól. A gazdasági helyzetet említeném elsősorban. Amikor az emberek szegényednek, először azt mondják le, ami nem létszükséglet. A másik nagy ellensége az újságnak a jelenlegi magyar kormányzat, amely mindent megtesz azért, hogy kiszorítsa teljesen az olyan lapokat, amelyek nem tartoznak az ő fennhatósága alá, ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy éljenek és virágozzanak azok, amelyek hozzá közeliek. Mondok egy példát – van olyan magántulajdonú, de állami megrendelésekből élő építőipari cég, amellyel már egy éve tárgyalunk, hogy valamiféle reklámszerződést tudjunk kötni. Egy év után kaptunk is egy 6 millió forintos szerződést. Ugyanezt a szerződést a Magyar Nemzettel 200 millió forintra kötötte meg ugyanez a cég. És könnyedén. A Népszava az elmúlt három évben kétszer egy kolumna állami hirdetésben részesült, az egyik a rezsicsökkentésről szólt, a másik az IMF szapulásáról. Én úgy tudom, hogy kifejezett tiltás van érvényben önkormányzatoknál és állami cégeknél, hogy nálunk hirdethessenek. A harmadik, ami világjelenség, s a nyomtatott sajtó halálát okozhatja hosszabb távon, az az, hogy az on-line világa megöli a printet, a fiatalok ma már nem hajlandók nyomtatott lapokat olvasni, ez már nem az ő világuk. Ha egymás mellé teszem mindezt, akkor ki kellene nyitnom az ablakot és ki kellene ugranom, mondván, semmi esély arra, hogy a Népszava megmaradjon. Mégis valami azt mondatja velem, hogy egy olyan újság, amely 140 éve folyamatosan létezik, annak fönn kell maradnia, és fönn is fog maradni, mert az politikai, kulturális, társadalmi érték. Épp ezért, én is azt remélem, hogy a Népszava még pár évtizedig meg tud maradni.

A lap kapcsán, minden hozzá közel álló büszkén emlegeti József Attilát, Fejtő Ferencet és a kalapácsos embert. A lap ideológiai irányvonala 140 éve alapvetően nem változott, ma is fejlécén hirdeti, hogy szociáldemokrata napilap. Romániában a forradalom után a kisebbségi magyar sajtóban is minden újság megváltoztatta a nevét, egyik sem tartotta vállalhatónak korábbi időszakát. A Népszava nemcsak nevet nem változtatott, hanem a kalapácsos embert is vállalja jelképként. Egész múltjára büszke lehet?

Hazugság volna azt mondani, hogy minden korszakára büszke lehet. Nyilván vannak olyan írások, periódusok, amelyek ma számunkra vállalhatatlanok. A pártállami időkről nem lehet azt állítani, hogy a Népszava egy, demokráciáért harcosa küzdő lap lett volna, amely ki akart és ki tudott volna lógni az egypártrendszer keretei közül. Erre nem kell büszkének lennünk, arra viszont büszkék lehetünk, – és ez indokolja, hogy nem változtatott nevet –, hogy ez mindig egy baloldali újság volt és a baloldaliság nem szemétre dobandó ideológia. Ha mi saját baloldaliságunkat nem akarjuk vállalni, hanem elkezdjük szégyellni, mint ahogy azt el akarja érni a mai magyar jobboldal, akkor megérdemelné a sorsát a Népszava. Mi a nevünket, baloldaliságunkat vállaljuk. Ez az újság is része volt egy elfogadhatatlan, nem emberhez méltó rendszernek, ezt kár lenne tagadni, de amint már említettem, összességében politikai, kulturális, társadalmi érték.

Mit jelent a szerkesztőség számára a Fejtő-örökség? Fejtő Ferenc óriás portréja itt van a falon, létezik Fejtő-díj is. Miért beszélünk kevesebbet József Attiláról?

Mert rábíztuk Fejtő Ferencre, hogy beszéljen ő József Attiláról. Mert Fejtő Ferenc maga volt számunkra az élő legenda, akit még volt szerencsénk ismerni, és ő autentikusan tudott beszélni József Attiláról. Fejtő barátja, munkatársa volt József Attilának, majd párizsi tudósítója a Népszavának. Õ volt az utolsó élő szerkesztőségi tag, aki népszavásként találkozhatott a költővel. Van még valaki, aki ismerte József Attilát, mellesleg javasolta, hogy Fejtő Ferenc legyen a Népszava tiszteletbeli főszerkesztője. Õ Mérai Tibor, aki ugyancsak párizsi emigrációra kényszerült, s ma 89 éves. Egyébként beszélhetnénk Ady Endréről is, aki 1909-ben a Népszava számára írta a Küldöm a frigyládát című versét. Ady többek között itt publikálta 1914. május 1-én AMájus: szabad című lázító versét is. Melyik élő lap mondhatja még el ezt magáról? Ilyeneket ne vállaljon a múltjából a Népszava?

Mellettük ott van a kalapácsos ember is, a munkásmozgalmi, antifasiszta jelkép. Az utóbbi időben a lap tartalmát tekintve az antifasiszta vonal egyre hangsúlyosabban jelentkezik. Szükség van erre? Nem abszurd ez a 21. század Magyarországán?

Mindnyájan tudjuk, hogy álkérdés ez, ezért is fogalmazódott meg. Ez a munkásembert ábrázoló figura Bíró Mihály munkája, az 1910-es években készült szociáldemokrata jelképként, s fokozatosan az antifasiszta gondolkodás része is lett. Sajnos, szükség van rá, bár a rendszerváltáskor nem gondoltuk volna, hogy a kalapácsos embernek még valaha újjá kell élednie. Ma Magyarországon újra megerősödtek a fasiszta ideológia elemei, megjelentek az utcán olyan figurák, akik ezt a neonáci gondolatot képviselik. És nemcsak az utcán jelentek meg, hanem a sajtóban is. Ma újra virágzik a rasszizmus, a cigány- és zsidógyűlölet. Csak egy példát említenék. Április 21-én lesz az Élet Menete hagyományos rendezvénye, ami egyfajta szolidaritás a holokauszt áldozatai mellett. Nos, ugyanazon a napon, nem véletlenül, a magukat nemzeti motorosoknak nevező egylet a zsinagóga környékén felvonulást tart, Adj gázt! címmel.

Jaj…

Minden normális ember tényleg feljajdul ezt hallva. A magyar rendőrség viszont engedélyezte ezt a felvonulást. És nem látom azt, hogy tömegek kimennének az utcára és azt mondanák, hogy ebből elég. Kell lennie olyannak, aki harcol ez ellen. A Népszava harcolni fog.

Ezen a területen volt egy apró személyes sikere, ha azt annak lehet nevezni, amikor március 15-én a Táncsics-díj visszaadását kezdeményezte azért, mert egy nyíltan fasiszta elveket hangoztató újságírót tüntettek ki. Végül is, nem vonták vissza a díjat Szaniszló Ferenctől, mert jogilag nem lehet, de a miniszter felkérte, hogy adja vissza. És visszaadta. Nem tekinthető győzelemnek ez?

Sajnos egyáltalán nem, sikernek sem tekintem. Egyrészt kötelességemnek tartottam, hogy visszaadjam a díjat, kértem a minisztert, hogy töröljön a Táncsics-díjasok sorából. Végül is, abban, hogy a miniszter belekényszerült abban, hogy fölkérje Szaniszló Ferencet a díj visszaadására és a felszólított ezt meg is tette, egy apró kis kövecske volt az, hogy elsőként tiltakoztam. De az igazi ok, hogy a kormányzat belátta, bűnt követett el, nem ez volt, hanem az, hogy olyan nemzetközi felháborodás követte ezt a kitüntetést, amit az amerikai és az izraeli nagykövet megszólalása fémjelzett, hogy a kormány kénytelen volt reagálni ezekre. Nem tehetett mást, hiszen a nagykövetek nyilvánvalóan saját kormányaik utasítására és jóváhagyásával cselekszenek.

Mindenképpen köze van hozzá, mégiscsak siker...

A helyzet gyalázatosabb annál, mint hogy sikerként tudjuk értékelni a díj visszaadását. Ezt igazolja az a mondat, amit a parlamentben egy szélsőjobboldali képviselő méltatlankodására válaszolt Balogh Zoltán miniszter. Arra a kérdésre, hogy „miért kellett Magyarországnak meghátrálnia?” azzal zárta válaszát, hogy nem is baj, hogy ezek az emberek – tizennégyen voltunk – visszaadták a díjukat, mert legalább tisztul a Táncsics díjasok névsora. Ha itt tart a mai magyar kormány, ezek alapján lehet elképzelésünk arról, hogyan gondolkodik a rasszistákról, cigánygyűlölőkről, zsidógyűlölőkről. Mi az igaz képe ennek a kormánynak: amikor a nemzetközi felháborodás nyomán visszakéri a díjat, vagy amikor azt mondja, hogy tisztul a Táncsics-díjasok névsora? Mikor higgyünk neki, amikor elítéli, vagy amikor összekacsint a szégyenletes eszmékkel?