Észak dél ellen...

A világ egyelőre találgat, hogy az észak-koreai rezsim harciassága, erőfitogtatása mögött valóban támadási szándék húzódik-e meg, vagy valami más. Ady András háttérelemzése a phenjani fenyegetések lehetséges következményeiről.

Kim Dzsong Un érvénytelenítette a Dél-Koreával kötött megnemtámadási egyezményt, megszakította a két Koreát összekötő diplomáciai-krízis-intervenciós telefonvonalat. A vezetés a közösen működtetett Keszong ipari park lezárását sürgeti, ami aggasztóan drasztikusnak hat, bár 2008-ban már csökkentette az ott dolgozó déliek számát, majd egy évre rá időlegesen zárolta a belépéseket. Nukleáris támadással fenyegeti Amerikát és Dél-Koreát, harckészültségbe helyezte Szöulra irányított rakétatüzérségét. Elméletileg hadiállapotban lévőnek tekinti magát a déli féllel. A Koreai Munkáspárt Központi Bizottságának legutóbbi ülésén határozatba foglalták, hogy nukleáris arzenáljukat nem bocsátják áruba még dollármilliárdnyi gazdasági segélyekért sem, és hogy egyre fejlettebb szatelliteket fognak fellőni. Magyarán folytatják a nagy hatósugarú rakéták építését. Érdekes, hogy a nukleáris fejlesztéseket addig akarják folytatni, ameddig az imperialista világ atomfegyver-mentesíti magát. A fenyegetések része, hogy újraindítják a jongbjoni reaktort is. Sokak szerint mindez egyetlen, az Észak Dél elleni háborúja óta bevett terv része, a politikai és katonapolitikai táncrend lépéssora.

Út a békétlenség felé Észak-Korea ifjú diktátora nagyapja és apja örökébe lépett abban a játszmában is, amely kissé perverznek hat nem kondukátori ésszel vizsgálva, hiszen az amúgy jelentéktelen ország katonai túlfejlesztéseivel és túlköltekezéseivel nem tesz mást, mint kierőszakolja azokat a segélyeket, amelyek megmenthetik az éhenhalástól az alattvalókat, akik tulajdonképpen kiizzadják a fegyvereket. A mostani eseményeket is vizsgálhatjuk annak a tükrében, hogy állítólag a Korea-szerte felállított nagyapa-apa-unoka szobrokból felrobbanthatnak egyet, hogy mindezt déli és amerikai provokációnak állítsák be, biztosítva a fanatizált tömegek háborúakaró hisztériáját: agyamentnek látszik egy ilyen szcenárium, de itt semmi sem elég furcsa. Ráadásul az egész szituáció felett – hadgyakorlatok kapcsán – amerikai B2-es lopakodó és B52-es nukleáris nehézbombázók járőröznek, diszkrét F22-es vadász körítéssel.
Mi minden vezetett el idáig? 2002-ben juttatta el a CIA Bush elnökhöz azt a jelentését, miszerint Phenjan urániumot dúsít hadászati céllal. Az amerikai bírálatra az északiak azzal válaszoltak, hogy visszaléptek az atomsorompó-egyezménytől, és kitessékelték a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) szakembereit. 2003 nyarán kezdődtek a hatoldalú tárgyalások (Dél- és Észak- Korea, Amerika, Kína, Oroszország és Japán), amelyek 2005 szeptemberében egy újabb egyezményt eredményeztek, miszerint Észak leállítja nukleáris programjait, visszatér az atomsorompó „keretei közé” és visszaengedi a nemzetközi ellenőröket. Csakhogy pár hétre rá Amerika szankciókkal sújtotta a makaói Banco Delta Asiát, amely a gyanú szerint észak-koreai milliókat mosott. Válaszul Phenjan nagy hatótávolságú rakéták tesztelésébe fogott, majd 2006-ban végrehajtotta első földalatti nukleáris robbantását. A hatok, főleg Kína közbenjárására 2007-ben elérték, hogy az ország visszatérjen a többoldalú egyezkedésekhez, leállítja a nukleáris fejlesztéseket, megkezdi a jongbjoni nukleáris komplexum leszerelését, több ezer fűtőelem eltávolítását IAEA felügyelet alatt. Cserébe élelmiszer-segélyt és a bankszámlák felszabadítását kapták. 2008-ban még jobban szétszerelték a jongbjongi komplexumot, és némi betekintést engedtek az amerikaiaknak nukleáris tervekikbe, erre Washington tovább enyhítette a gazdasági szankciókat, valamint törölte Észak-Koreát a terrorizmust támogató országok listájáról. A Bush-éra „béna kacsa” periódusában Phenjannak már nem volt elegendő az engedménylista, így újra provokatívan lépett, lassította, majd leállította nukleáris programjának az ellenőrizhetőségét, újraindították a hadászati atomprogramot és kiutasították az IAEA ellenőröket. Mi több, 2009 májusában ismét nukleáris tesztet hajtottak végre, ami az első Obama kormányt arra késztette, hogy az ENSZ BT keretében keményebb szankciókat szorgalmazzon.
2010-ben fokozódott a helyzet, elég, ha csak az északiak által megtorpedózott déli fregattra gondolunk, vagy egy teljesen új urániumdúsító és egy könnyűvizes reaktor beindítására Jongbjonnál, vagy a déli Jonpjong sziget elleni támadásra. 2011 utolsó fele Washington és Phenjan kétoldali egyezkedésétől volt hangos, azzal a céllal, hogy a kommunista államot visszatérítsék a hatoldalú tárgyalásokhoz. 2012 februárja: Phenjannak már új ura van, s Kim Dzsong Un engedékenységet mutat: megígéri, hogy leállítja a nukleáris teszteket, visszaengedi az IAEA ellenőröket a jongbjoni bázishoz, mindezzel valósággal elbűvölte a „hatokat”, de a Nyugatot is elismerő elemzések megírására ihlette. A nyitás, a tárgyalókészség varázsa hamar lekopott az új vezetőről, ugyanis 2012 decemberében nagy hatósugarú rakétát indított és végrehajtotta a harmadik, eddig legerősebb nukleáris robbantását, immár a még keményebb BT szankciók mellett nemzetközi elítélést is kiváltva. A hangsúly a baráti Kína és az elnéző Oroszország elítélésén van, azon, hogy az idén márciusban bevezetett bank-, utazás- és kereskedelmi szankciókban már Peking keze is könyökig benne van. Kínára figyelni kell úgy is, mint Korea patrónusára, de úgy is, mint egy lehetséges megoldás letéteményesére. Pekingnek ugyanis nem csak ideológiailag és gazdaságilag érdeke támogatni Phenjant, de érdeke megelőzni a menekültáradatot is, amely katasztrófa esetén elöntené az országot. Észak felbomlásától Moszkva is fél, nem utolsó sorban ezért nevezte ki nemrég Putyin elnök a Biztonsági Tanács alelnökségébe a távol-keleti ügyekben jártas Jurij Averjanovot.

Húzd meg, ereszd meg Ezek a tények, ám nem árt némi magyarázattal is próbálkozni, hogy mi rejlik a jelenségek mögött, miféle rituáléja van ennek az előre-hátra táncolásnak. Az északiak látszólagos politikai és hadászati kedélyhullámzása megfelel annak a képletnek, miszerint jól megfontoltan kell adagolni a gyengeség, az erő és az őrültség projektált hármasát. Korea gyenge, amikor arra vezeti rá a szemlélőit, hogy mennyire alulfejlett a gazdasága, mennyire nincs más támasza, csak vajmi kevés mezőgazdaság, ami arra sem elég, hogy életben tartsa éhező millióit. Korea erős, amikor azt akarja elhitetni, hogy kellő konvencionális és nukleáris hadereje van arra, hogy támadást intézzen Dél ellen, és ebben igaza lehet, ugyanis rakétatüzérsége könnyen eléri az ilyen támadások ellen védtelen Szöult. A húzd meg, ereszd meg titok nyitja ebben az esetben az lehet, hogy Phenjan véres csapást mérhet a déli metropoliszra, még mielőtt az országban állomásozó, vagy a guami, hawaii amerikai légierő működni kezdene. Hogy utána mi történne az északi támadással, tudva azt is, hogy Phenjan erőinek egy hónapnyi üzemanyag áll rendelkezésére motorizált tüzérségi és csapatszállító egységei mozgatásához... az más kérdés. Lehet, hogy az ottani stratégák szerint egy hónap elég a Dél lerohanására, s a műveleti előrejutást majd megoldják a déliek üzemanyagjával? Ennek megfelelően a meglepett déliek gyors lemészárlása után az északi csapatoké következne, s mivel addigra Amerika és a Koreai Köztársaság is belendülne, ez a mészárlás alapos és hosszantartó lenne. Éppen azt érné el a Kim dinasztia, amitől oly nagyon tart: a rezsim halhatatlanságának biztosítása helyett a rendszer, a Kim-ház, a politikai pubertáskorát élő ifjonc, a kommunizmus utolsó bástyájának a felszámolását.

Hol a határ? Észak-Korea harmadik „külpolitikai-személyiségi” összetevője a kellő beszámíthatatlanság, az őrület-készség, vagy őrültség-elkövetés készségének a projektálása. A hármas képletből tán ez a legerősebb összetevő, hiszen teljesen összezavaró hatású. E gulagországról alig van számottevő adata a Nyugatnak, a valós haderőről és annak bevethetőségéről még annál is kevesebb, hogy a felső vezetés motivációiról ne is beszéljünk. Az eddigi elemzések mind azt húzzák alá, hogy ez idáig arról volt szó, hogy Észak világgá kürtölte: ha kell, akkor mi mindenre képesek vagyunk, mindent egy lapra feltenni, és ez nektek nagyon fog fájni. Ugyanakkor jobbára minden eszmefuttatás ott akadt el, hogy az őrültség-stratégia meg kell álljon egy ponton: az önfelszámolás ténnyé alakulása előtt. Ez azt feltételezi, hogy Észak-Korea csak atomhatalom akar lenni, és nem öngyilkos. Egy szó mint száz: ha eddig lehetett arra építeni, hogy Észak-Korea csak hangoskodik és inkább retorika szempontjából harapós, most már komplexebb a helyzet, hisz tulajdonképpen a nagykönyv szerint hibáztak. Addig emelték a mércét a retorikai és tényleges provokációkat illetően, ameddig veszélyes zsákutcába manőverezték magukat. Innen lassan nincs hová hátrálniuk arcvesztés nélkül, arcot veszíteni pedig biztosan nem akar Kim Dzsong Un. Ugyanakkor jó jel a 2007-ben túlságosan nyugatias gazdasági reformszándékaiért kirúgott Pak Pong Ju visszahelyezése a miniszterelnöki székbe. Befelé fordulna végre a harcias diktátorfiú figyelme? Végszóként hadd idézzem Henry Kissinger ide vonatkozó szavait: a diplomácia értelme az lett, hogy eldőljön, mi is a cél: nyilvántartani Korea nukleáris arzenálját, vagy felszámolni azt. Amennyiben nem a felszámolás a cél, úgy nem létezik más, csak annak elismerése, hogy a fegyverkezés folytatódni fog.