A diktatúra utóhatását napjainkban érezzük igazán

A bencés rend főpásztora, VÁRSZEGI ASZTRIK pannonhalmi főapát a Szilágy megyei Kárásztelek római katolikus közösségében szolgált a templombúcsú alkalmával megtartott szentmise főcelebránsaként. A főapáttal Szilágyi Aladár beszélgetett.

Főapát Úr, Pannonhalma „magas hegyéről” hogyan talált rá erre a szilágysági dombok között megbúvó falura, miként alakulhatott ki az Ön érzékelhetően közvetlen kapcsolata Kárásztelekkel?

Úgy kezdődött, mint a magyar népmesében: egyszer volt, hol nem volt, élt egy kárásztelki lány, Szabó Ibolya, akit Rábai László titkárom megismert és 1997 nyarán feleségül vett. Az esküvő itt volt Kárásztelken, pannonhalmi bencés atyák és munkatársak voltunk itt és szívünk egy része is itt maradt. Azóta van élő kapcsolat a két közösség között.

Egy esztendő híján kerek fél évszázada lépett be a Szent Benedek Rendbe. Egyik Önnel készült interjúban elárulta, hogy zsenge ifjú korában számos egyéb foglalatossága mellett állatszelidítő is akart lenni… Milyen impulzusok érték, hogy végül ezt a „lélekszelidítő” hivatást válassza?

Kamaszkorban a fiatal önmagát, saját útját keresi. Sok dolog vonzott: régész, mezőgazdász, állatorvos és állatszelidítő, pedagógus akartam lenni. Tizenhét évesen egyértelmű belső, lelki élmény hatására döntöttem a bencés szerzetesség mellett. Idősödő fejjel bátran mondhatom már: Isten megtapasztalásának öröme ért és ez meghatározta életemet, további lépéseimet.

Amikor a pályára lépett, akkorára már az istentagadó, vallásellenes kommunista rendszer ugyancsak megnyirbálta az egyház(ak), a szerzetesrendek cselekvési szabadságát, korlátozta a mozgásterüket. 1945-ben a birtokaikat, 1948-ban az iskoláikat államosította, végül 1950-ben magukat a rendeket számolta fel. Mi a magyarázata annak, hogy a Benedek Rend súlyosan megtépázva ugyan, de túlélhette ezt a több évtizedes gyászos korszakot?

A pártállam (kirakat)politikájának köszönhetően maradhatott meg négy megnyirbált szerzetesrend két-két iskolával. Bencések, ferencesek, piaristák és a szegény iskolanővérek élték túl ezt az időszakot. Közösségeink részleges feloszlatás áldozatai lettek és számos iskolánk közül is csak kettőt tarthattak meg. Szerényen, állandó adminisztratív nyomás és külső felügyelet alatt álltak helyt és szolgálták a magyar egyházat. A diktatúra utóhatását napjainkban érezzük igazán, amikor teljesen megváltozott körülmények között kevesen új kihívásokkal küzdünk.

Több fontos feladatkör betöltése után 1991-ben Önt választották a rend főapátjává, s ebben a tisztségben kétszer is megerősítették. Felvázolná, kezdetben milyen állapotokat talált Pannonhalma háza táján?

Tisztelettel és hálával gondolok főapát elődeimre, közvetlen elődeimnek személyes elkötelezettje is vagyok. Magyarán szólva: nagyon szerettem őket és sokat tanulhattam tőlük. Sárközy Pál főapát úr (1947-1957) próbálta átmenteni, ami menthető volt a nagy közösségből, Legányi Norbert főapát úr (1958-1969) folytatta ezt a munkát és közel tíz évig feltartóztatta a ránk törő külső rosszat, amely aztán őt el is sodorta. Szennay András főapát úr küzdelmei pedig kiegyensúlyozottá és a lehetőségek között élhetővé tették életünket, előkészítette azt – működő iskolákat és más intézményeket, a főmonostor és környezetének rekonstrukcióját –, amit főapátként örököltem és így jó eséllyel indulhattam. A közösséget ért veszteségeket sem elődeimnek, sem nekem nem sikerült kivédenünk, ezek a küzdelmek az élettel vele járnak és változnak.

Egyik nyilatkozatában kijelentette, hogy „a rendszerváltáskor az egyház is nagy lehetőséget halasztott el”. Mire gondolt, amikor ezt az állítást megfogalmazta?

Ez akkor számomra két dolgot jelentett: közelmúltunkért, bűnbakot nem keresve, határozottan kellett volna megkövetni a magyar társadalmat, ezt követően pedig bátran megszólítani és visszahívni elveszített híveinket az egyházba. Így visszatekintve, talán túlontúl idealista elvárás volt részemről és mások részéről is.

Főapáttá választását megelőzően az a megtiszteltetés érte, hogy II. János Pál pápa kinevezze címzetes püspökké, illetve esztergomi segédpüspökké.Hogyan sikerült megemészteni, feldolgozni, ezt a súlyos örökséget?

A megtiszteltetés mellett a váratlan kinevezés számomra inkább megpróbáltatás volt. 25 év bencés életmód után elhagytam a monostort. A rendszerváltás korszakának püspöke lettem annak előnyével és hátrányával. Belsőleg szabad voltam a cselekvésre, a külső körülmények szorítását meg menet közben kellett megtanulnom.

Ebben a folyamatban, tisztázni a tisztázandókat, az állambiztonsági múlttal való szembenézés bonyolult tevékenységét intézményesen a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítványra bízták. Várszegi Asztrik négy évig volt a Kuratórium elnöke. Gondolom, feddhetetlensége mellett, történészként is kivívott tekintélyének köszönhetően kapta ezt kényes, bizonyára Önt is fájdalmas sebekkel „jutalmazó” feladatot. Meddig sikerült eljutniuk? Elárulná, hogy miért mondott le 2010-ben a Kuratórium éléről?

A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciára társadalmi nyomás nehezedett, hogy foglalkozzon a közelmúlt kérdésével, ezért létrehozta a Lénárd Ödön Alapítványt. Két vonalon léptünk: előtérbe került a hitvallók, a hűségesek, a szentek életének kutatása, de közben belefutottunk a különböző okok miatt együttműködőkbe is. Ez a népszerűtlenebb feladat hárult az általam vezetett alapítvány kuratóriumára. Voltak kiadványaink, konferenciáink, más kutatókkal is együttműködtünk mind ökumenikus, mind világi vonatkozásban. A lehetőségek között aktív és termékeny időszak volt ez a pár év.
Miért mondtam le? Pannonhalmán a bazilika rekonstrukciójának feladata előtt álltunk, minden erőmet a szerzetesközösségünk ügyeire akartam fordítani, ezért egyszerre két püspökkari feladatról is lemondtam. A másikat kevésbé emlegetik, pedig az is fontos volt, a Keresztény Zsidó Tanács elnöksége.

Kilenc évig a Püspökkari Konferencia médiaügyeinek felelőseként is tevékenykedett. Számos alkalommal tanújelét adta annak, hogy nem híve a magába zárkózó egyháznak, igen fontosnak tartja a kommunikációt, a párbeszédet. Alkati kérdés, személyes adottság ez a nyíltság, netán Szent Benedek reguláiból fakadó viszonyulás a világ dolgaihoz?

Minden bizonnyal alkati kérdés is, de szerzett lehetőség is. Úgy gondolom, hogy mindkettőnek szerepe van életemben. A kereszténység hivatás és küldetés egyszerre. Hisszük és tanítjuk, hogy Jézus Krisztus ezért a világáért, nem a jókért, hanem a bűnösökért, azaz mindannyiunkért halt meg. Alázattal és következetességgel erről a világ, azaz az emberek iránti szeretetről kell tanúskodnunk és ennek elsősorban viselkedésünkön, egyszerűségünkön és a másik ember iránti nyitottságunkon kell megmutatkoznia.

Gondolom, ez a nyitott mentalitás vezette addig, hogy – bár várhatóan nem aratott osztatlan elismerést bizonyos körökben – nem rejtette véka alá a magánvéleményét az egyházi konzervativizmus, illetve fundamentalizmus kérdésében…

Pestiesen szólva ez benne van a pakliban.

Pannonhalma vezérlése egész embert kíván. Ennek a több mint ezer éves egyházi, történelmi, kulturális örökségnek a fenntartása, gyarapítása mellett mégis van ideje, energiája arra, hogy az „apátság portáját több lábra helyezze”. Sokágú, nagyszabású fejlesztési programba kezdtek. Hallhatnánk egyet s mást erről a sikertörténetről?

Kora gyermekkortól szenvedéllyel érdekel a történelem, az összefüggések, a törvényszerűségek. Tanulmányaim, történelem szakom alapján ismerem a bencés rend hazai történetét is, ha mindent nem is, hiszen szerteágazó és gazdag. Meggyőződésem, hogy minden tekintetben korszakváltásban vagyunk. Ilyenkor a leglényegesebbre kell ügyelni, aki a keresztény hívő, így a szerzetes életében is, maga az Isten. A múlt már kicsúszott a kezünkből, ma tudjuk a jövőt építeni és formálni. A „sikertörténet” keresés, vállalkozó bátorság és sok küzdelem eredménye. Számos jó ember, jó barát segítségével történt, háttérben a magyar nép és Európa támogatásával. Ami Pannonhalmán és a Magyar Bencés Kongregáció házaiban, közösségeiben történik, az egy közösség munkája és mindenképpen a jövőbe vetett hitünk tanúságtétele.

Javasolom, térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk. Úgy vélem, a fentiek magyarázzák azt is, hogy ennek a vállalkozó kedvnek, empátiával párosuló pragmatizmusnak hála nyújtott Pannonhalma segédkezet Kárászteleknek…

Igen. Korábban a templom felújításához próbáltunk támogatást nyújtani, most pedig a Vinum Partium Szőlőbirtok és Pincészet létrehozását segítettük. Remélem, hogy mindkettő e kedves kis falu lakosainak megerősödését szolgálja.