A demokrácia szolgája, a rendszer kritikusa

Dr. Tóth Zoltán 1989 és 2004 között a hivatali hierarchia minden lépcsőfokát megjárta. Az Országos Választási Iroda vezetőjeként 12 magyarországi választás és 4 országos népszavazás során irányította az állami feladatok végrehajtását. Két kor gyermeke címmel jelenik meg a napokban az a könyv, amelyben a választási szakértő beszélgetőtársa Kőrössi P. József. Ebből közöljük az alábbi részletet.

Nyugati példa nem volt előttetek arról, hogyan kell egypártrendszerről a többpártrendszerre váltani …

Valóban nem volt erre példa. De volt példa a demokratikus választási törvényre: a német. Antall József is ezt tartotta később jónak. Ahhoz a kilenc magyar választási törvényjavaslathoz, amit 1988 szeptembere és ’89 áprilisa között kidolgoztunk, voltak szerény magyar források. Dezső Mártával, aki az alkotmányjogi tanszéken dolgozott, rendszeresen konzultálhattam. A német választási törvényt ismertük. Az egy arányos választási rendszer. Végigmentünk a kilenc változaton. Szakmailag a legegyszerűbb az egyfordulós, relatív többségi választás a többpártrendszer keretében, ami az angolszász régió választási törvénye. A brit rendszer azért működik arányosként, mert kétpólusú pártrendszer létezik. Egy forduló, realtív többség. Az úgynevezett „vegyes választási rendszer” az, amely ötvözi magában a többségi és az arányos választási rendszert is. A sokpártrendszerben az arányos és listás választási rendszer a célszerű és szakmailag indokolt: minden párt annyi mandátumot kap a parlamenti mandátumokból, mint az általa elért szavazatok aránya. Mind a többségi, mind az arányos választási rendszernek vannak társadalmi előnyei és hátrányai. A többséginek nagy társadalmi előnye, hogy számszerüsítve a többség akaratát tükrözi. Nagy előnye, hogy egyéni választókerületben egy hiteles személyt választ ki. De óriási hátránya az egyéni választókerületnek, hogy a hatalom megrendülése esetén éles társadalmi változásokra, ezzel együtt emberi veszteségekre kerül sor.

Tehát ez csak erős demokráciában tud működni, vagy nagyon hagyományos demokráciában.

És kétpárt-rendszerben… A Fidesz ezt soha nem mondja ki, pedig 2010 óta kétpárt-rendszert akar létrehozni. Elhallgatja, hogy az általa alkotott választási törvénnyel – inkorrektül – új politikai viszonyrendszert alakít ki, és az emberek tudta nélkül a sokpárt-rendszerből kétpárt-rendszerre akar váltani. Stikában csinálják.
Az arányos választási rendszert Belgiumban találták ki, ez az úgynevezett tükörképmás elméletnek a talaján áll. Nagy előnye, hogy sok párt kerülhet a parlamentbe, így a társadalom valóságos érték- és érdektagoltságát mutatja. Viszont jelentős hátránya, hogy ha szétaprózódnak a szavazatok, akkor nehéz koaliciót verbuválni, és az mindig a széteséssel fenyeget. A kormányzóképesség gyengesége káros is lehet, válságok esetén különösen. Lengyelországban harminchat párt jutott be az első parlamentbe, még a sörpárt is kapott egy mandátumot.
A vegyes rendszerek arra hivatottak, hogy megpróbálják a többségiből is, meg az arányosból is kihúzni az előnyöket és eliminálni a hátrányokat. Ez volt a kilenc választási törvény-tervezetünkben. Fél év alatt végigzongoráztuk a többségit, az arányost, a vegyest különböző formációkban, bezártuk a páncélszekrényünkbe és jeleztük, hogy a feladatot elvégeztük.

A történelmünkhöz tartozik, és a folyamatnak, amiről beszélgetünk, nagyon komolyan veendő része, amikor elkezdték visszahívni a képviselőket. Hogy került be a törvénybe egyáltalán, vagy miért csak akkor vették észre, ha régóta volt erre lehetőség?

A visszahívás intézménye már az 1949. évi XX. törvényben benne volt. Ha úgy tetszik, a visszahívás a sztálini alkotmány része. A nyugat-európai jogfejlődésben soha nem létezett a visszahívás intézménye. Így van az Európai Unióban is, rögzítve van, hogy a képviselők nem visszahívhatók.

Nálunk is így van…

Ahogy ezek a visszahívások lebonyolódtak 1989-ben, rövidesen hatályon kívül helyezték a visszahívás intézményét. A visszahívásokat a Nemzeti Kerekasztal keretében kell értelmezni. A Nemzeti Kerekasztal tárgyalások előkészítése 1989 májusával kezdődött, azzal, hogy kijelölte a három fél a saját embereit. Kijelölte az MSZMP a saját tárgyalódelegációját, a kormány is a sajátjait, és az úgynevezett Ellenzéki Kerekasztalba tömörült 9 párt vagy társadalmi szervezet is kijelölte a maga delegációját.

Akkor még nem voltak pártok, ha jól tudom…

Valójában jogilag még nem voltak pártok, de többen már így nevezték vagy tekintették magukat. A Magyar Demokrata Fórum is azzal indult, hogy „csak” egy fórum. Az SZDSZ Szabad Kezdeményezések Hálózata néven indult… Nem voltak jogilag pártok. De 1989 márciusára már kikristályosodott, hogy pártok lesznek.
Amikor összeült a Nemzeti Kerekasztalnak nevezett politikai előkészítést egyeztető megbeszélés, akkor az Ellenzéki Kerekasztal követelésére a kormányzati szakértőket eltávolították. Ez volt az első napirendi pont. Ennek az volt az oka, hogy az MSZMP politikai súlya 1989 első hónapjaiban tovább csökkent, viszont a kormányzati szakértők kemény hatalmi pozíciót jelentettek. Kinyilvánította az ellenzék, hogy a kormányalkalmazottak egyébként is mind kommunisták, és ha maradni akarnak, üljenek be az MSZMP delegációba. Az MSZMP ezt a követelést elfogadta az előkészítés lezárásakor 1989. június 10-én, ami óriási felháborodást váltott ki belőlem, meg a többi kormánytisztviselőben is, hiszen mi nem az MSZMP-t képviseltük, én konkrétan a Belügyminisztériumot. De ez ellen nem volt apelláta. Viszont cserébe azért, hogy belement ebbe az MSZMP, létrehozhatták az úgynevezett Harmadik Oldalt, amibe azok a szervezetek tartoztak, amelyek sem az ellenzékhez, sem a kormányhoz nem tartoztak. Ilyen volt a Hazafias Népfront, amelynek Pozsgay Imre volt az elnöke, a szakszervezetek, a KISZ, a DEMISZ, a Nőszövetség.

Nehéz egyik-másikra azt mondani, hogy nem a kormányoldalt vagy nem az MSZMP-t képviseli.

Valóban, hiszen Pozsgay államminiszter is volt. Így történt a mi „kommunistásításunk”. Választhattuk azt is, hogy lemondunk. Én ezt meg is fontoltam, mert felháborító eljárásnak tartottam. Azért nem mondtam le, mert láttam, hogy ennél a Kerekasztalnál fog valami érdemi változás történni, és nekem akkor ott a helyem.

Szakmai ambíció.

Igen. A Kerekasztalban a legfontosabb munkacsoport az alkotmánymódosítással foglalkozó bizottság volt. Megvolt a szereposztás, a Belügyminisztérium civil részlegének képviselőjeként vettem részt a munkában. A mi munkacsoportunkban a választási törvény előkészítése volt a feladat, a választáshoz szükséges jogi feltételrendszer megteremtése. Engem három oldalról értek politikai és szakmai hatások: a Belügyminisztérium tisztviselőjeként a kormányzat számára felelősséggel tartoztam a munkámért, az MSZMP delegációjának voltam a tagja és a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon kellett konszenzusra jutni a választási törvény tartalmával. Ahogy 1989 júniusában összeült a három tárgyalódelegáció, az első lépés az volt, hogy mindenki rögzítette az álláspontját. Az MSZMP azzal nyitott – Tóth András volt ennek a csoportnak a vezetője –, hogy tisztán egyéni választókerületi megoldást vázolt fel. A harmadik oldalnak nem volt véleménye. Õk talán inkább egy arányosabb választási rendszer kialakítását tűzték ki célul, az Ellenzéki Kerekasztal viszont nem tudott megegyezni saját magán belül sem. Mert az úgynevezett történelmi pártok – Kisgazdapárt, Kereszténydemokrata Párt – természetesen az 1945-ös és a ’47-es választásokhoz mentek vissza, ezért egy arányos, listás választási rendszert akartak, míg a feltörekvő, új pártok inkább hajlottak az egyéni választókerületi rendszerre. Ezen álláspontok rögzítése után kezdődött meg az új választási törvény előkészítése.
Ebbe a folyamatba talált bele az a kezdeményezés, hogy visszahívják az egyéni választókerületi képviselők közül azokat, akik a politikai bizottság tagjai, vagy politikailag frekventált helyen dolgoznak.

Ez volt a szempont? A teljesítmény maga nem számított?

Nem, semmi köze nem volt a teljesítményhez.

Nem választották ki a gyengébb láncszemeket, például?

Nem. Az volt a cél, hogy az emblematikus figurákat kilőjék. Fontos, hogy amikor kezdeményezték ezeket a visszahívásokat, akkor a megtámadott MSZMP politikusok – akik még egyszer mondom, emblematikus figurák voltak – semmiféle politikai csatába nem mentek bele, hanem azonnal lemondtak.

A háttérben az új pártok, amelyek még nem pártok, de ellenzéki mozgalmak, kötöttek-e egymással valamiféle háttéralkut?

A két majdani nagy, meghatározó erő, az SZDSZ és az MDF kifejezetten erőteljesen vezette ezeket a tárgyalásokat. Sőt, az ellenzék kilenc szervezete között időnként szűkebb körben is egyeztettek.

Arról lehetett hallani, hogy az MSZMP saját embereit helyezte el a különböző ellenzéki tömörülésekben.

Történelmileg még nem kivizsgált, de valószínű, hogy az MSZMP támogatott minipártokat, például a Szociáldemokrata Pártot is – amelynek két ága is volt a „történelmi” és a „magyarországi” – igyekezett fölélénkíteni, hogy legyenek majdani szövetségesei.

Lehetett tudni, hogy az MDF-be, az SZDSZ-be és máshova is szándékosan nyomott olyan embereket, akik…

Volt egy hagyomány a Kommunista Pártban. Már 1945-ben is így történt. Úgynevezett kripto kommunistákat helyeztek el más pártokban azért, hogy onnét az információkat be lehessen gyűjteni, illetve, hogy a választási csalásokat végre tudják hajtani.

Név szerint is lehet tudni, hogy kik lehettek ezek? Mondok egy nevet anélkül, hogy provokálnálak, vagy akár magunkat provokálnám: Szűrös Mátyás. Egészen furcsa az ő politikai karrierje. Az MSZMP-n belül is balos vonalat képviselt, kelet-berlini, majd moszkvai nagykövet volt, sűrűn exponálta magát. Ideiglenes köztársasági elnök a rendszerváltás alatt, tehát valamiféle közbizalmat is kellett élveznie, legalábbis ami a pártokat illeti. Ma pedig a szélsőjobbon találjuk meg. Én, mondjuk, a józan eszemmel azt gondolnám, hogy egyszer elindult ez a folyamat, pártkatonaként teljesített szolgálatot, valamilyen parancsot, vagy nem tudom én micsodát, és később sem volt megállás.

Az ember néha csodálkozik, kik is vettek részt a rendszerváltásban. Nem ismertem sem mint embert, sem mint politikust. Az ideiglenes köztársasági elnök pozíciója azért adódott neki, mert ő volt az Országgyűlés elnöke. Abban egyeztek meg, hogy onnét történik az ideiglenes köztársasági elnöki pozíció betöltése. Tehát nem Szűrös Mátyásról döntöttek, hanem erről a pozícióról.

Pozsgayról nem feltételezem, neki meggyőződése volt, korábban is népi vonalat vitt a pártban. Tehát az, hogy ő az MDF-fel szoros kapcsolatba került, természetes, nincs ebben semmi erőltetés.

Pozsgay Imre igen népszerű politikus volt 1980 után Magyarországon. Természetesen én sem ismertem a hatalom berkeinek a konkrét ügyeit, azonban érzékelhető volt a politikai fellépéseiből, az ünnepi beszédeiből, hogy egy eltérő irányvonalat követ az MSZMP-n belül. Ha úgy tetszik, akkor a cseh „emberarcú” szocializmusnak volt a követője, és reformer volt. Népszerűsége ugrásszerűen emelkedett, amikor bejelentette, hogy 1956-ban népfelkelés volt és nem ellenforradalom. A Nemzeti Kerekasztalnál az MSZMP delegációt ő vezette, és többször is szűkebb-tágabb körben meghatározta a tárgyalás tematikáját és a követendő célokat. Ezzel én mindig azonosulni tudtam. Ugyanakkor nem ismertette meg még a tárgyalódelegáció tagjaival sem, hogy ő kíván a rendszerváltás első köztársasági elnöke lenni. Csak az újságokból értesültünk erről a céljáról. Sokan akkor csalódtak Pozsgayban, amikor szakított a Grósz Károly vezette vonallal. Én akkor örültem. Viszont nem értettem, amikor 1990-ben kilépett az MSZP-ből, és mélységesen csalódtam benne, amikor csatlakozott a Fidesz-hez. Önmaga lerombolta azt a nimbuszt, amely hosszú ideig övezte.

Menjünk vissza oda, hogy a választópolgárok két választás között kezdeményezik néhány képviselő visszahívását.

Igen. Senki nem állt ki a visszahívás ellen, egyetlen képviselő sem. Megüresedtek a választókerületek, és megtartották az úgynevezett időközi választást, természetesen még az 1983-as választási szabályok szerint. Az 1983-as szabályozás az 1949-es alkotmány után először tette konkrétan lehetővé a képviselők visszahívását, a kötelező kettős jelöléssel pedig felkínálta az ellenzék számára a lehetőséget. Sikerként éltük meg például, hogy Tamás Gáspár Miklós vagy Roszik Gábor bejutott a Parlamentbe.

Mennyire vették ezt komolyan?

Teljesen komolyan vették. Radikális hatással volt a Nemzeti Kerekasztal tárgyalási pozíciójára. Az eredeti leosztást már mondtam: az MSZMP tisztán egyéni, megosztott az Ellenzéki Kerekasztal és bizonytalan a Harmadik Oldal. Mihelyt az időközi választáson az ellenzék sikeres, abban a pillanatban elindult az MSZMP-n belül a radikális változás: nem tisztán egyéni választókerületi rendszert kell létrehozni, mert íme, megvertek minket, nyitni kell az arányos rendszerek irányába.
Volt egy másik vonal az MSZMP-n belül, amelyik radikálisan befolyásolta a Nemzeti Kerekasztalon a választási rendszer kialakítását. Ezt a Horn Gyula féle nyilatkozatból lehetett megismerni. Õ teljesen váratlanul azt mondta, hogy az MSZMP örüljön, ha a következő választáson eléri a szavazatok 30%-át. Ezzel a párton belül óriási felháborodást váltott ki. (Később ez a becslés is túlzónak bizonyult, mert 11%-ot ért el az MSZP.) Horn megszólalása is az egyéni választókerületi rendszer felpuhítását eredményezte, és egy arányos rendszer kialakítása irányába nyomta a tárgyaló feleket. Egy harmadik elem: a Dunaszaurusz-ügy, illetve a nagy tüntetéssorozat, ami akkoriban zajlott, radikálisan javította az SZDSZ pozícióit, az MSZMP pedig szinte porrá omlott. Miközben előtte egy évvel még 800.000 taggal büszkélkedett, ’89 szeptemberére az átalakulási kongresszus után MSZP néven már csak 30.000 taggal rendelkezik. Újabb válságot jelentett a Nemzeti Kerekasztal életében, hogy senki nem tudta, ki fogja betölteni a megsemmisült MSZMP politikai pozícióit. Melyik lesz az a párt, amelyik majd felível, és ezt a hatalmas vákuumot betölti. Ekkor a kormány már teljesen független, Németh Miklós maga intézi az ügyeket, a párt megsemmisült mögötte. Ebből a csoportból, a Nemzeti Kerekasztalból kezd fölemelkedni az MDF és az SZDSZ.