Mint a lottó, olyan az ingatlan-restitúció

Három jogász tartott előadásokat az ingatlan-visszaszolgáltatás hazai gyakorlatáról, pontosabban annak – ahogyan egyikük fogalmazott – kafkai abszurdumairól. Megtudtuk, kinél kell kopogtatni sikeres ügyintézés reményében, mitől rozsdázott be a Strasbourg-i rendszer, és mire számíthatunk a jövőben. Kustán Magyari Attila összefoglalója.

Õszintén, kötetlenül beszélt a romániai ingatlan restitúciók ügyéről az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályának meghívására előadást tartó Bányai József, Kapcza Mikolt és Valdman István ügyvéd. A három szakember három irányból közelítette meg azt a jogi kérdéskört, amelyik méreteit és aktualitását tekintve is figyelmet érdemel.
A visszaszolgáltatások rövid romániai történetét Bányai József kolozsvári ügyvéd összegezte. Az első lépést 1990-ben tették meg, a rendszerváltásig felgyülemlett problémákat megoldandó. Egy évvel később fogadták el a jogszabályt, amely a hat évvel későbbi szemléletváltásig tartott ki. Az első törvény nem a tulajdonosnak, hanem az épületet használónak kedvezett, ezt a bizonyító okiratok sorrendje is jól illusztrálta: a telekkönyvi kivonatok hátrább kerültek a felsorolásban. A már említett 1997-es szemléletváltáskor ez is megváltozott, így kimondottan a néhai tulajdonosokat részesítették előnyben, 2005-ben már a földtörvénnyel is hangsúlyosan kezdtek el foglalkozni. A sorolt koncepcióváltások gyakran ellentmondóak voltak, így számos per zajlott, ahol a bírák nem tudták eldönteni, hogyan értelmezzék a helyzeteket. Az elégedetlen felek a felgyűlt perhalmaz miatt fordultak az Emberi Jogok Európai Bíróságához, Strasbourgba, utóbbi viszont egy idő után kénytelen volt leállítani a romániai ügyek tárgyalását, megállapítva, hogy a restitúciós rendszer nem működik az országban, kiszámíthatatlan és nem méltányos, így megoldásra vár.
Románia 2016-ra kívánja lezárni a természetben történő visszaadás folyamatát, a hátramaradt időben pedig képes minden olyan lépést megtenni, amely a birtoklevelek kiadásával zárul. Bányai elmondta, személy szerint kételyei vannak ezzel a törekvéssel szemben, bár kívánja, hogy az ország sikerrel zárja le a folyamatot. Huszonhárom év után össze kellene írni, mondta, hogy mennyi terület, és hány visszaigénylési kérelem van az országban – ez két olyan fontos lépés, amelyet az illető hatóságoknak települési, megyei szinten meg kell tenniük.

Sikertörténetek és Kafka Annak ellenére, hogy az egyházi javak visszaszolgáltatása kapcsán a negatívumokról szoktak beszélni, sikertörténetekre is van példa, Kapcza Mikolt kolozsvári ügyvéd ilyeneket emelt ki előadásában. Az első példaértékű visszaszolgáltatás a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumé, amelynek ügyében gyorsan és akadálymentesen jártak el, a második kedvező ítélet ugyan tíz éve húzódó per eredménye volt, de végül a Protestáns Teológiai Intézet egy ingatlanjának helyzete is megoldódni látszik – bár még fellebbezhető. Szintén sikeres lefolyású per a dési római katolikus parókiához tartozó iskolaépületé, amelyet hosszú és feszültséggel terhelt per után szereztek vissza, és az ítélet, ha még nem is jogerős, az ügyvéd szerint már biztos eredménnyel biztat.
Az érme másik oldalán vannak azok az ügyek, amelyek nem mutatnak kedvező képet, az egyik legismertebb a Mikó-ügy, amelyben Kapcza reményei szerint kedvező változás áll be, hiszen az érintettek súlyos büntetése kafkai abszurditással bír, „ezek után pedig bárkivel bármi megtörténhet”.

Egy a törvény, sokféle az ember A törvény jó, csak nem alkalmazzák úgy, ahogy kellene. Valdman István nagybányai ügyvéd szerint erre számos példa található, akár saját praxisából is. Gyakran találkozik például azzal a jelenséggel, hogy sürgető leveleire nem kap választ, ez pedig a visszautasításnál is rosszabb, hiszen az ügy nem zárul le. Megesik az is, hogy egy több száz oldalas irathalmazból egyetlen formai hiba kiemelésével a teljes ügyet elodázzák, máskor persze kedvező fordulatot vehet egy per, ez azonban a bírók személyétől függ.
Valdman tapasztalatai szerint egyes bírák hajlanak a rosszindulatra, míg mások a törvény betartásán fáradoznak, az ingatlanát visszaigénylőnek pedig a szerencséjén múlik, hogy épp kihez jut el az ügye, esetleg azon, hogy bizonyos jóságos kezek a megfelelő személyhez irányítsák. Számos restitúciós pert indított el az elmúlt évek során, és azt látta, hogy hiába egy a törvény, a különböző bírák jóindulatán múlik, hogy betartják-e azt. A személyes kapcsolatok is döntenek a törvény helyett, egy kisebb településen a bíró nem fog eljárni törvényesen, ha egyes ismerőseit károsítaná meg ezzel. A kapcsolatok hosszú karja Strasbourgig is eljut. Miután Valdman észrevette, hogy egy ideje visszautasítják a felterjesztett kérvényeit, megpróbált utána járni a jelenségnek: ekkor derült ki, hogy olyan román fordító dolgozik az európai intézetnél, aki – esetleg szándékosan – helytelenül tolmácsol.
Érdekes jelenség az is, hogy egyes polgármesteri hivatalokban kiírják, az ingatlanukat visszaigénylők számára nincs a már eladott terület vagy épület helyett mit adniuk. Valdman szerint volna rá lehetőségük, hiszen egy önkormányzatnak volna felajánlanivalója, de nem tudná igazságosan elosztani azt, így inkább lemond erről az eszközről.